Shoulda-woulda-coulda – avagy utólag könnyű okosnak lenni

Utólag könnyű okosnak lenni, és megmagyarázni, hogy a Fidesz-tagok miért játszanak jó kisfiús (vagy kislányos) pózban még akkor is, amikor nemzetünk megkoronázatlan kisdiktátora nyíltan alázza őket.

Miért tűri el egy tapasztalt, eredményekben gazdag ember – lásd a köztársasági elnök –, hogy egy nála (centiméterben is) kisebb ember élete első miniszterelnöki megszólalásában tőle követelje a lemondást, pár „magyarosan” gúnyos, személyeskedő jelző kíséretében?

Miért?

És miért nem viselkedik mindenki úgy, mint Havasi Berci, aki végre kiállt magáért, a magyar jogrendszerért, és ha teljesen őszinték vagyunk: értünk is?

Miért nem?

Azért, mert senki sem tudja igazán, mi a helyes megközelítés egy olyan embernél, akinek a személyisége ennyire ellentétes a normális emberi működéssel.

Természetemből fakadóan én is Havasi Berci lennék – csak 48 kilóval. Az elmúlt hetekben én is vártam, hogy kinél jön el a töréspont és mikor.

Havasinál jött el. Most.

És hiába lennék én is inkább Havasi, egyszerűen nem tudjuk, mi a helyes irány. Mert irreálisak a reakciók, a megszólalások, az egész jelenség immáron két éve.

Nem akarok pszichológiai címkéket erőltetni, de azért lássuk be: egy kihívásokkal küzdő emberről beszélünk. Akit éltet a figyelem. Akit éltet, ha alázhat valakit. Akit éltet, ha valaki visszaszól neki.

Erő és ego. Hatalom és kevés jellem.

Na jó, mondjuk ki: nehéz egy nárcisztikussal. A zsarolás az ő oxigénje. Így nincs igazán jó megoldás.

Ha a könyvszerű szakirodalmat nézzük, a legegészségesebb reakció valahogy így hangzik:

„A nárcisztikus személyiségzavarra jellemző a túlzott önfontosság érzése, az empátia hiánya és a folyamatos csodálat iránti igény. Az ilyen emberekkel szemben a világos határok meghúzása, a nyugodt kommunikáció és az érzelmi távolságtartás a legegészségesebb stratégia.” (Mayo Clinic, USA)

Csakhogy ez a szakirodalom nem ismeri azt az embert, aki előttünk áll.

Gulyás Gergely hozza a nyugodt kommunikációt és az érzelmi távolságtartást, mégsem látszik úgy, mintha révbe érne. Havasi Béci hozza a világos határokat, de ő sem fogja megoldani a helyzetet.

Ne hazudjunk magunknak. Magyarral szemben most (még) nincs jó megközelítés. Túl erős még az odaképzelt aura, túl erős a neki tapsoló tömeg, túl erős a társadalom önáltatása azzal kapcsolatban, hogy attól, mert valakit megszavaztak miniszterelnöknek, automatikusan fel is nő a feladathoz.

Viszont a szakirodalom mást is mond: a nárcisztikus vezetők bukása általában ott kezdődik, amikor már nemcsak a környezetük, hanem ők maguk is elhiszik, hogy tévedni csak mások szoktak.

(Ezt a lépcsőfokot véleményem szerint már rég megugrottuk Magyarnál.) Idővel pedig majd minden kritikusból ellenség, minden lojális bólogatóból „szakértő” lesz, a valóság pedig kellemetlen részletté silányul. Rövid ideig működik a magabiztos messiás-szerep, aztán kiderül: a gravitációra sem lehet hatalmi szóval rászólni, hogy ne húzzon lefelé.

Örülök, hogy a képzett sztárpszichológusok helyett ezt leírhattam. Köszönjük a semmit, kedves szakértők. Ugyanis két éve várom, hogy valamelyikük kimondja azt, amit egy minimális emberismerettel rendelkező (képzés nélküli) ember is lát. De valahogy azok a pszichológusok, akik bátran gyártják a videókat arról, miért van mindenkinek traumája, miért szakítsa meg a 18 éves a kapcsolatot a szüleivel, mert biztos miattuk depressziós – nos, ezek valahogy nem akarják, vagy nem merik felhívni hárommillió magyar figyelmét arra, hogy „Értjük, hogy kedvelitek Magyar Pétert. Értjük, hogy elcsábultatok. De figyeljetek oda, mert egy nárcisztikus politikai vezető úgy csábítja el az embereket, hogy egyszerre ad nekik reményt, ellenségképet és egy erős vezér illúzióját. Magabiztosan beszél, egyszerű válaszokat ad bonyolult kérdésekre, és elhiteti, hogy ő az egyetlen, aki »végre kimondja az igazságot és meg meri tenni azt, amit más nem«. És az ilyen vezető inkább érzelmeket épít, mint érveket: rajongást, dühöt, félelmet, identitást. A támogatói (vagyis ti) pedig idővel nemcsak egy politikust követtek, hanem egy karaktert, egy »megmentőt«. De – ironikus módon – pont az a magabiztosság vonz titeket, ami később a vezető legnagyobb gyengeségévé válik”.

Előbb-utóbb minden álomkirályság összeomlik a saját súlyától. A kérdés csak az, hogy addig hányan hagyjuk magunkat elcsábítani, és hányan merünk időben kiállni – mint Havasi. Mert amikor már mindenki csak tapsol vagy hallgat, a legveszélyesebb nem az lesz, aki a trónon ül, hanem mi magunk, akik odaemeltük őt és az az apátia, amiben addigra élni fogunk.

(Demokrata/Gulyás Virág)