Rapperek útja az osztályhatalomhoz

Sokféleképpen neveztük már az elmúlt tizenhat év rendszerét. Ellenzői diktatúrának kiáltották ki – amiről a választói akarat bebizonyította, hogy tévedés. Maga a rendszer is kereste az önmeghatározását: az illiberális jelzőt néhány hónap után kereszténydemokráciára cserélte.

Valójában azonban új fogalomrendszerre van szükségünk: ez egy fesztiváldemokrácia, egy stadiondemokrácia volt. A leendő miniszterelnök is pontosan ennek köszönheti felemelkedését; bulibáró karaktere volt az, amivel végül megnyerte magának a fiatalokat.

Ezek a fiatalok már nem ismerik azt a humán értelmiségi generációt, amely a bölcseleti tudásból, a vastag keretes szemüvegből, a patikamérlegelt helyesírásból és a vidék lenézéséből ácsolt magának tekintélyt, hogy megmondja a magyar népnek, mi a valóság. Mondanivalójuk lényege sötét volt és tömör: a magyar nép alávaló, az ország egy elmegyógyintézet, a társadalom pedig genetikusan hajlamos a fasizmusra. Ezzel a bizonytalan célú, de pusztító vádaskodással generációkban rögzítették a kisebbségi komplexust, amely vagy az önfeladó szolgalelkűségbe, vagy a dühödt radikalizálódásba kergette az embereket. Ez a fajta azonban mára – a természet rendje szerint – kihalt; az Orbán-korszak alkonyára alig maradt belőlük néhány mutatóba szánt példány.

És akkor, szinte a semmiből, megérkezett a véleményvezérek új nemzedéke. Erre az átlagos, sorozatokon nevelkedett újságíró a tőle megszokott anglicizmussal ma már csak annyit mondana: „Nem láttuk jönni!”

A legutóbbi évekig a társadalmi munkamegosztás egyszerű volt: a Majkák és Fluor Tomik dolga a tánc és az ének volt. Aztán egyszer csak gondoltak egyet, és kiléptek a szórakoztatóipar keretei közül, hogy elkezdjék értelmezni a társadalmi valóságot. Valódi politikai felelősséget nem vállaltak, csupán a népszerűségüket váltották aprópénzre, amikor egyszerű pártpolitikai üzeneteket kezdtek közvetíteni a közönségük felé.

Mindenki emlékszik még a régi reklámokra, ahol a jóképű, orvost alakító színész a képernyőn is doktort játszott, hogy hüvelyszárazság vagy visszér elleni kenőcsöt adjon el a nézőknek. Ma Magyarországon ez a rapper „kenyere”, csak ő erőszakot és politikai pártokat árul a népszerűségéért cserébe. A rapperek jelentős része ugyanis azzal válik ikonná, hogy eljátssza a bűnözőt: autókat tör fel, kábítószerrel él vagy kereskedik, és gengszternek állítja be magát. Ez nyilvánvaló szerepjáték, mégis ebből a megjátszott nimbuszból ácsolnak maguknak szószéket, hogy politikai kinyilatkoztatásokat tegyenek. Furcsa, nem?

Ez egy valódi hungarikum; ilyesmi más országokban aligha létezik. Máshol egy rapperre nem szoktak hallgatni társadalomszervezési kérdésekben, hiszen a népszerűségüket éppen azzal szerzik, hogy gyilkosságokról, a nők tárgyiasításáról és drogfogyasztásról énekelnek, miközben azt a szerepet játsszák, hogy valóban ebben a kíméletlen világban élnek.

Márpedig egyetlen ép ésszel gondolkodó társadalom sem akar így élni, és a történelemben soha nem létezett olyan közösség, amely ilyen elvek mentén szervezte volna meg magát, és sikeres tudott volna maradni.

Ez a szörnyszülött nem kórházban, hanem stadionban jött a világra: a NER-korszak telt házas koncertjein és fesztiváljain. Frankenstein-spindoktora pedig a 444.hu volt, amely tudatosan mosta össze a fiatalok körében népszerű rapzenét és a műfajra jellemző „háborúskodást” a direkt politikai tartalommal. Ennek a folyamatnak a gyomorforgató kicsúcsosodása a „Rendszerbontó Nagykoncert” volt, amitől minden jóérzésű ember minimum elhányta magát.

Ezek a kevert műfajban utazó szereplők a politika szintjét a legmélyebb ösztönök világába süllyesztették. Egyfajta hiperpopulista rendszert hoztak létre, ahol már nem a politikus karol fel népszerű témákat egyszerű megoldásokkal, hanem fordítva: mindenből politikát csinálnak, ami éppen népszerű. Ez a folyamat pedig oda vezetett, hogy ezek az emberek – miközben hangosan a demokráciát féltik – az elmúlt negyven év viszonyaihoz mérten is szokatlanul durva, diktatórikus állapotokat hozhatnak a nyakunkra.

(Sarnyai Gábor)