„Valószínűleg” – amikor egy szó politikai vihart kavar: vita Nádas Péter kijelentése körül

Egy súlyos állítás körül forr a levegő: Nádas Péter szerint a választások idején akár a hadsereg bevetése is szóba kerülhetett, amit sokan nemcsak megalapozatlannak, hanem veszélyes sejtetésnek tartanak.

A vita azonban messze túlmutat egyetlen mondaton: régi történelmi traumák, politikai törésvonalak és az értelmiség szerepének kérdései is újra felszínre kerülnek. Errúl elmélkedett Mező Gábor Facebook oldalán.

Szerintetek Orbán Viktor tényleg a hadsereg bevetésére készülhetett április 12-én? Mert a Telex (illetve a Zeit) cikkében Nádas Péter erről beszélt.

„Az állami médiában a választás előtt folyamatosan arról tudósítottak, hogy az ellenzék vereség esetén fegyverhez nyúlna, a kormány azonban ezt meg fogja akadályozni. Még a szavazatszámlálás előtti utolsó órákban is ezt harsogták. Ez ürügynek tűnt Orbánnak, hogy ő maga is erőszakhoz folyamodjon. Valószínűleg az utolsó pillanatban látta be, hogy ezzel az eszközzel már nem élhet, mert a rendőrség és a hadsereg nem működött volna vele együtt” – mondta.

Egészen aljas ez a sejtetés. Tudom, ne minősítsek, de ennyit hadd írjak már le: egészen aljas. „Valószínűleg az utolsó pillanatban látta be” – mondja az „oknyomozó író”. Hiszen nyilván ott volt, komoly információi vannak.

Az sem menti fel Nádast, hogy gyűlöli Orbánt, retteg tőle, ezért aztán komolyan is gondolhatja. Emberileg megérthetjük: Nádas súlyosan traumatizált, már fiatalon gyökértelenné vált ember, akinek édesanyja még gyerekkorában meghalt, az apja pedig a szolgálati fegyverével végzett magával. Úgy, hogy előtte azon gondolkodott, a két gyerekét is viszi magával…

Legalábbis erről írt Nádas.

Ez nagyon, nagyon sötét tragédia, olyan, akár egy görög dráma.

Persze az apja és az anyja is beszűkült gondolkodású mozgalmár volt, olyan kommunisták, akik a falig elmentek a Pártért.
Az író erről, illetve ötvenhatról így beszélt ugyanebben az interjúban:

„1956-ban, fejtette ki az író, »a magyar társadalomnak egy mészárlással kellett szembenéznie. Mindenki tudta ezt. És mégis mindenki részt vett a forradalom eseményeiben, én is. Az apám kommunista volt, és én ellene mentem az utcára. Két évvel később végzett magával, így aztán egyfajta apagyilkosságot követtem el akkoriban.«”

Súlyos szavak ismét. „Egyfajta apagyilkosságot”.

A Digitális Irodalmi Akadémia oldalán így írnak erről az időszakról az életrajzában: „1956 őszén megkezdi tanulmányait a Petrik Lajos Vegyipari Technikumban. 1956 októberében édesapját a Munkástanács megfosztja állásától, majd egy névtelen telefonáló megfenyegeti, hogy lakásáról is elhurcolják. A két fiúval elmenekül a Szabadság-hegyi lakásból. 1957-től a Pozsonyi úton laknak. Apját a munkaügyi bíróság végleg fölmenti minden vád alól. Néhány nappal a végzés kézhezvétele után, 1958. április 15-én önkezével vet véget életének.”

Nádas Péter remek író (elismerem, bár nem szívelem a könyveit, egyszerűen sohasem kötöttek le), s mivel ideológiailag is megfelelően képzett, sokan nem értik, miért nem kapott eddig Nobel-díjat. Talán azért, mert Krasznahorkai Lászlóhoz képest (aki most már – gondolom – ismét büszke, de legalábbis kevésbé öngyűlölő magyar) egészen visszafogottan nyilatkozott az utóbbi időkben. Talán úgy látja, most már ideje megindítani a kampányt. Rettegni most egy ideig nem lesz majd mitől. Elvileg. Inkább csak »visszarettegni«.

Ui: Kíváncsi vagyok, mit gondol Magyar Péter erről a régi gárdáról, az öregekről, a posztkommunista, szél-liberális értelmiségről. Nem hiszem, hogy túl sok jót feltételezne róluk. Most szeretik, dicsérik, felemelik. De ha van esze – márpedig van –, akkor pontosan tudja, hogy ez nem a valóság. Ez csak a győzteshez való törleszkedés. Vagy másképp: az »ellenségem ellensége a barátom«. Ez az érzés nem tart örökké. Le lehet őket kenyerezni, lehet őket babusgatni, de ők nem Magyar Péterről álmodoztak. Mikor idézett Magyar Péter a nagyszerű Vámos Miklóstól? Még az Internacionálét sem énekelte el!
Ui II.: Még 1990-ben, a Taxisblokád idején az SZDSZ vezetésével, de legalábbis részvételével elterjesztették azt a legendát, amely szerint Horváth Balázs, az akkori belügyminiszter a hadsereg bevetését fontolgatta, azaz mintegy „rárontott volna a saját népére”. Ez az ügyesen szétkürtölt hír, sejtetés, illetve a ráépült suttogó propaganda ugyanarra a traumára épített, amire Nádas szövege – ötvenhatra, a Kossuth téri mészárlásra, a körvadászatokra, a sortüzekre. Márpedig ezekkel a traumákkal, bármilyen traumával nagyon súlyos dolog játszadozni, visszaélni.

Ui III.: Nádas Péter a többi hozzá hasonló értelmiségivel együtt nagy erőkkel hallgatott 2006-ban, amikor a rendőrség „bevetése” valóban megtörtént. Ők, Nádasék voltak azok, akik igazságbeszédről hablatyoltak Gyurcsány kapcsán a posztkommunista ÉS-ben, meg a többi házi-lapjukban. A fiatalok ezt nem tudják, mások talán elfelejtették, de mi nem felejtettük el. Átlátunk a Nádas Péterek gondolkodásán. Megértjük őket, elfogadjuk dühüket, fájdalmukat, hogy folyamatos nyertesként is csak a hiányról, a veszteségekről tudnak mesélni, de nem kérünk már ebből a mérgező gondolkodásból.
Lehetnek bármekkora művészek, írók (néhányan azok, másokat érdemtelenül emelt fel az elitcsapat, csak azért, mert egy brancshoz tartoznak), emberként sokszor egészen kisszerűek.

Íróként ismerik a szavak erejét, így pontosan tudják, hogyan élnek azzal vissza. Így a felelősségük is nagyobb.

A nagy ellenfél, a gyűlölt Orbán Viktor elleni meccsnyerést sem tudják megünnepelni, nem, elő kell szedni a rég bevált rágalmakat, sejtetéseket, a „valószínűleg”-jellegű elmélkedéseket. A következő időszak nagy kérdése az lesz, hogy vajon Magyar Péterék mit kezdenek ezzel a harminc éve hőbörgő, rettegő értelmiségi csoporttal. Mert a magyar társadalom már rohadtul unja őket, az szentigaz.