Miért nem a politika, hanem a psziché dönt? Egy elemzés anatómiája.

Találtunk egy elemzést az interneten, amelyet mindenképpen megosztásra érdemesnek tartunk, mert ritka pontossággal világít rá azokra a mélylélektani mozgatórugókra, amelyek a közéletet ma meghatározzák.

Ez az írás messze túlmutat a szokásos politikai sárdobáláson vagy felületes véleményformáláson, a szerző ugyanis nem csupán kritizál, hanem egy komplett pszichológiai kórképet vázol fel, amelynek belső logikája és következetessége a klinikai szakirodalom alapvetéseivel cseng össze.

Az elemzés azért rendkívül értékes, mert segít megérteni a „miértet” a sokszor érthetetlennek tűnő jelenségek mögött. A szöveg a nárcisztikus személyiségdinamika precíz modelljét használja fel arra, hogy megmagyarázza, miért törvényszerű a konfliktus, a felelősséghárítás és a valóság folyamatos átírása egy ilyen típusú karakter környezetében.

Nem csupán leírja a viselkedést, hanem annak gyökerét is azonosítja, azt a belső űrt és sérülékenységet, amelyből a grandiózus maszk és a környezetet manipuláló technika szükségszerűen fakad.

Különösen fontos az az összefüggés, amely rávilágít arra, hogy ebben a dinamikában a kapcsolatok és az elvek nem belső értékrendet képviselnek, hanem csupán eszközök a személyes integritás megőrzéséhez. Ez a felismerés kulcsot ad az olvasó kezébe ahhoz, hogy ne csak szemlélője, hanem értő elemzője legyen a körülötte zajló folyamatoknak. Az írás rávilágít arra a fájdalmas igazságra is, hogy az ilyen típusú működésmód nem egy választható politikai stratégia, hanem egy mélyen rögzült személyiségszerkezet megnyilvánulása, amely éppen ezért kiszámítható és sajnos sokszor elkerülhetetlenül romboló hatású.

Érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta, mert ez az elemzés végre nem a tünetekkel, hanem a betegség lényegével foglalkozik. Segít felismerni azokat a sémákat, amelyeket a hétköznapi logikánk sokszor képtelen befogadni, és keretrendszert ad ahhoz a kollektív tapasztalathoz, amelyet ma oly sokan szorongással és bizonytalansággal élnek meg.

És akkor jöjjön a szöveg:

Rendszerkritika – A karakterről

Kedves Barátaim! Előző posztomat azzal ütöttem fel, hogy rosszak a kérdéseink és hogy a jó kérdéseket kell feltennünk. A jó kérdéseket viszont csak akkor tudjuk feltenni, ha megértjük az új miniszterelnök – a továbbiakban Karakter – személyiségének dinamikáját. A megértés nehézségét az adja, hogy a normalitás keretei között mozgó, többé-kevésbé egészséges személyiség addig nem érti meg, mi történik vele, amíg át nem élte. Amíg csak szemlélője volt, de saját bőrén meg nem tapasztalta a károkat. Addig meghallgatja a pszichiátereket, az áldozatok beszámolóit, elolvassa a szakirodalmat, sajnálkozik és csóválja a fejét, de nem tudja beazonosítani, hogy éppen vele történik az, amiről már hallott és olvasott. Ebben a pillanatban is vele történik.

Sokan beszéltek, írtak a választást követő érzéseikről, a szorongásról, a félelemről, a bizonytalanságról, és ezek mind előjelei valaminek. Valami másnak, ami nem jó vagy rossz a fogalmak hagyományos értelmében. Egy másik kategória, egy másik dimenzió, a normalitás és annak gondolkodási keretrendszerét szétfeszítő rettenet. Nem túlzó színpadiasságból írtam azt a választásokat követően, hogy üdvözlet a rémálomban, melyben felnőttem. Tessék szó szerint venni az alábbiakat.

A Karakter a gyermekkorban születik, amikor a szülő érzelmileg elérhetetlen, a gyerek nem kapja meg az érzelmi fejlődéséhez szükséges szeretetet, amiért saját magát okolja, ezért életre hív egy olyan „én”-t, amelyről úgy véli, szerethetőbb a valódi énjénél. Közben a szorongó realitás marad bezárva őbenne. Aki a narcisztikus személyiségzavar kialakulásáról többet szeretne tudni, gazdag szakirodalmat talál online és offline formában is. Most viszont nem az a dolgunk, hogy sajnáljuk a kisfiút, hanem az, hogy megértsük a férfi pusztításának módszertanát. És felkészüljünk rá.

(Megjegyzem, nem nagyon lehet.)

„Onnan tudható, ha az osztályra egy narcisztikus került, hogy az orvosi team máris két részre szakadt.”
Merthogy a Karakter nem képes építeni. Alkalmatlan rá. Tisztában van azzal, hogy a vágyai és a kompetenciája nincs szinkronban. De e tudását felülírja a többre hivatottság mindent elsöprő érzése. A kompetenciahiányt leplezni igyekszik, ám egyre gyakrabban felszínre tör. A „lebukást” viszont nem szembesülés, önreflexió követi, hanem bosszú. És minden lebukás megszégyenülést hoz, amit a narcisztikus düh követ. Ez pedig elképzelhetetlen, kontroll nélküli pusztítást eredményez. Nézzük!

(Még be sincs iktatva, de már Szerbiában akar vizsgálódni. Egy papíron jogvégzett ember?)

A Karakter sosem elégedett. Ő az örök boldogtalan. Úgy érzi, neki több jár, többre hivatott. Születési jogon, alanyi jogon. Mindegy, hogy középosztálybeli, milliomos vagy milliárdos. Akkor is többet akar.

(Nem kaptam meg, ami szerintem nekem jogosan járt, ezért elárulok mindent, amiről eddig azt állítottam, hogy számít. Nem árulásként élem meg, hiszen valójában a saját nagyszerűségemet árulták el eddig. Igazán sosem számított, amiben élek, csak keretet adott a remélt lehetőségeknek. Nem számított a gyerek, a feleség, a család, a barátok, a kör, melynek kedvezményezettje voltam. Én nem így éltem meg. Engem megaláztak.)

A Karakter nem képes az empátiára és projektál, azaz kivetít. Miután elképzelni sem tudja, hogy a másik fél akár jószándékúlag, önzetlenül is eljárhat, ezért megalkotja azokat a vádakat, amelyek pontosan megmutatják, ő hogyan járna el.

(Nincs demokrácia – ő leszarja; nem lesz választás – szerinte úgyis fölösleges a suttyóknak; el lesz halasztva a választás – ő ezt tenné, ha szorulna a hurok; el lesz csalva a választás – nyilván; önmerénylet lesz – már megmutattam, hogy kell, stb…)

A Karakter, mint fentebb írtam, nem képes az empátiára. Egyszerűen nem érzi át a másik ember fájdalmát, örömét, kétségbeesését, szeretetét, félelmét, elégedettségét és így tovább. A gonosz definíciója az együttérzés teljes hiánya. Szakrálisan ez így csapódik le. Tudományosan mára lefinomítottuk, személyiségzavarként jellemezzük. Kár, hogy a pusztításra nincs jobb szó.

(Hallgassák meg a hozzá egykor közelállóak elmondásait, legyen az feleség, barátnő vagy gyerekkori barát. Akkor is hallgassák meg, ha ő ezt hazugságként bélyegzi. Akkor pláne hallgassák meg! Higgyék el, nála magányosabb ember ma nincs Magyarországon. És nem számít, hogy társaságban magányos vagy egyedül. Ez pedig csak tovább frusztrálja.)

A Karakter élete egy színház. Reggel felkel, felmegy a nagyszínpadra és csak akkor jön le onnan, ha elalszik. Vagy elájul. Minden pillanat, minden másodperc a közönségnek szól. Semmi sem valódi, semmi sem hiteles. Annak tűnik, de nem az. És a közönség ébredése több lesz mint keserű.

(Mindegy, mit mond, mert másnap már az ellenkezőjét mondja, harmadnap pedig ismét mást. Bármit megígér, és annak az ellenkezőjét is. A végén te leszel a hülye, mert „félreértetted”.)

A Karakter áldozat. A világ első számú áldozata. A meghurcolt, meggyötört, meggyalázott, de ennek ellenére mégis talpon maradó hős. Hát nem gyönyörű? Hiszen egy áldozat sosem lehet agresszor, nem igaz?

(Ha valaki engem bánt, benneteket, bánt. Ha valaki engem kritizál, benneteket kritizál. Ha valaki engem kérdőjelez meg, menjetek és üssétek agyon. Így jön el csak a szeretetország, melyet meghirdettem.)

Minél nagyobbra nő, annál kisebb lesz. És annál dühösebb.

(A Karakter gyáva. A hétköznapi ember olvasatában is az. Képtelen a nagyvonalúságra, képtelen adni. Képtelen együttműködni, egyenrangú partneri viszonyt kialakítani. Mindig felül kell lennie, akkor is, ha parodisztikus groteszkbe fordul a szituáció. Ha királlyá koronáztatná magát sem lenne államférfi, és ezt ő is tudja. Önmaga paródiájává válik, ezért másokat büntet majd és rombolni fog.)

A Karakter manipulál, és helyzetétől függően képes a környezetét befolyásolni, majd a saját képére formálni. Koncentrikus körökben halad előre. Úgy tűnik, mára egy ország került a hatalmába. Ez a legrosszabb, ami vele történhetett. És ami velünk is. Tiszásokkal és nem tiszásokkal.

Most azt hiszitek, hogy minden kihívás, ami ezután jön, a Tiszát terheli majd. És jól összeroppan a súly alatt. A Fidesz is ezt gondolja, és ezzel kíván operálni. A kétharmad nem csak lehetőség, de felelősség is. Ez így is van – a normalitás keretrendszerében. De ha észrevettétek a fent leírtakból, már nem azt éljük. Ez nem normális keretrendszer lesz, hanem alternatív valóság. Könyörgöm, az elmúlt két év is erről szólt! Szóval bármi rossz történik majd, azért nem a Tisza lesz a hibás. Kétharmad ide vagy oda, de mérget vehettek rá, hogy a Karakter áldozat lesz csupán, a felelős pedig Orbán Viktor és a Fidesz. Hacsak addig el nem viteti őket bilincsben. Igény az van rá. Szóval ha két év múlva felrobban a Lánchíd, azért sem a Tiszát terheli majd a felelősség. És erre nem lehet felkészülni. A tömegmanipuláció ilyen szintjére nem lehet felkészülni. És kezelni sem lehet, mert idővel önjáróvá válik.

Aki azt gondolja, hogy a jogállami keretek védelmet nyújtanak, az téved. Nézzen ki az utcára! Nézze meg, hogy kígyózó sorok állnak dedikált tiszás matricáért a senkiktől. A kétharmad ebben a tömegpszichózisban nem kielégülést hozott, hanem megerősítést – nem létező jogot formálva a lincselésre.

A kettős mérce üvölt, mégsem hallja meg senki. A Fideszt a leegyszerűsített szlogenekkel vádolják. A butítással. Az áradás jobb? Az nyilván kevésbé volt egyszerű. Vagy nem?

Mégsem a testi-lelki kifosztás, kizsigerelés lesz itt a legszörnyűbb Magyar Péter uralma végén, hanem a mentális rombolás. Amit a magyar társadalomban végzett eddig. És hol van még a vége.

(Facebook)