A rendőrállamtól a rendőrmaffiáig – az alvilág rendszerváltása | 1. rész

Szervezett bűnözés tollal és fegyverrel, avagy vér a fehérgalléron. Hogy teremtette meg az alvilág újra a félelem kultúráját? Maffiaállamnak tekinthető-e a robbantások, gyilkosságok nélküli békés, legalizált korrupció? Kik és miért félnek annyira a leszámolások értelmi szerzőjeként börtönben ülő Portik Tamástól, hogy még a kormánypárti médiában sem engedik beszélni?

Válaszkísérletek lentebb.

Mindig is érdekelt a szervezett bűnözés. Nemrég kétrészes cikkben foglaltam össze itt, hogyan kutattam éveken át a drogmaffia nyomát, próbálva feltárni, miként jut el a szer a fogyasztóhoz, és miért vallott drogfronton kudarcot a NER. Jóval korábban, még 2008 márciusában írtam a korrupcióval vádolt bv-tisztekről. 2010 januárjában pedig – A rendőrmaffia sötét árnyéka címmel – arról: van, hogy a rendőrség „a keresztapák helyébe akar lépni”, feltéve a kérdést:

„A bűnözés irányítja a megkent rendőröket vagy azok őket?”

Aztán felvetve, hogy nálunk a rendőrség „korrupt hányada ma már legalább annyira »bűnpiaci konkurense«, mint passzív megkentje az alvilági bandáknak”. Úgy tűnik, nem láttam rosszul a helyzetet, ugyanis 2012 augusztusában már tényként beszéltek a rendőrmaffiáról, a Népszabadság 2013. február 4-i, Vizoviczki és a rendőrmaffia című riportja pedig arról szólt: korrupt rendőrök maffiamódszerekkel zsarolták az alvilágot, amely ellen harcolniuk kellett volna. „Ez a módszer kísértetiesen hasonlít arra, ahogy az alvilág védelmi pénz fizetésére bírta (bírja) a vállalkozásokat” – szólt a cikk.

De ami igazán ráállított a témára, az furcsamód egy meg nem jelent beszélgetés volt. Valamirevaló újságíró nem örül, ha letiltják az interjút, amit a készített. Előfordul viszont olyan eset is, amikor a cenzúra révén több emberhez jut el az ügy, mintha engedték volna leközölni a cikket. Jó néhány írást publikáltam a szervezett bűnözés témájában, ám közülük a legismertebb a 2023-as év egyik legnagyobb sajtóbotrányához kapcsolódik. Mert így nem is egy cikk lett belőle, hanem egy évek óta tartó „cikkfolyam”, aminek még közel sem látni a végét. Több mint negyedszázados pályafutásom alatt egyetlen írásomnak sem volt ennyi folytatása, egyik cikkem sem hozott ennyi szemlézést, idézést, nyilatkozatot, hivatkozást. Az ügy azzal indult, hogy interjút csináltam volna a ’90-es évek alvilági leszámolásai, gyilkosságai miatt elítélt Portik Tamással. Az interjút a BVOP engedélyezte, el is kezdődött, de a beszélgetést félbeszakították, s az interjú folytatását, valamint a csonkán maradt (Portik által jóváhagyott, illetve kiegészített) szöveg közlését is megtiltották, sőt: a kész interjút már én, a szerző sem láthattam. Azt sem engedték, hogy Jozef Roháč (aki az ítéletek szerint Portik felbujtására végrehajtotta a gyilkosságokat) interjút adhasson nekem. Ami már csak azért is furcsa, mert neki Szlovákiában könyve is megjelenhetett.

Azóta két országgyűlési képviselő is kérdezte Polt Péter legfőbb ügyészt az ügyről. A panaszom nyomán elrendelt legfőbb ügyészségi vizsgálat elfogadta a BVOP magyarázatát, hogy a videokapcsolat kép- és hanghibája miatt (technikai okokból) lett megszakítva az interjú.

Ami nevetséges: a videókapcsolat tökéletes volt, egy bv-s tiszt szakította meg az adást. A technikai ok azt sem magyarázza, hogy akkor miért nem volt folytatható a beszélgetés egy későbbi időpontban? A vizsgálat lényegében elismerte, hogy a feltenni szándékozott, a bv-s sajtótiszt által előzetesen bekért, Portiknak az interjúra való felkészülés céljából továbbított, részben Pintér Sándor belügyminiszterre vonatkozó kérdések miatt tiltották meg a folytatást. Valószínűleg az interjú letiltásához az is hozzájárult, hogy előtte Dezső András Nagyfőnök című, Portikról szóló könyvével egy kisregény méretű elemző cikkben foglalkozva megkérdőjeleztem a hivatalos verziót. A dolog azonban messze nem ért véget ezzel, jó pár cikk született azóta is, amellett pert indítottunk a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán.

A tiltás, a cenzúra, illetve a hasonló retorziók célja nyilvánvalóan az, hogy a cikket minél kevesebb ember ismerhesse meg. Valamint hogy elvegye az újságírók kedvét a kérdezéstől.

Ugyanis ellentétben a publicisztikával (amit a szerző egyedül is meg tud írni) az oknyomozó újságírás kötöttebb műfaj. Fontos, hogy megkeressük, illetve nyilatkozatra bírjuk az érintetteket. Bűnügyi témákban a forrásokhoz való hozzáférés egyik korlátja, ha az érintettek börtönben vannak. Ugyanakkor pont emiatt érthetetlen a dolog: konkrétan Portik Tamás esetén az ellene folyó ügyekben rég begyűjtötték az összes bizonyítékot, sőt. Nemcsak vádat emeltek, de ítéletet is hoztak. Portik az ügyvédjei folyamatos cserélgetésével lassítani tudja az ítélethozatalt, de megakadályozni nem. Az ügysorozat Portikot érintő, bíróságig jutó része az állam nézőpontjából eddig teljes sikertörténet:

• jogerősen 15 év fegyházra ítélték a Prisztás József meggyilkolására való felbujtásért;
• szintén jogerős ítélet született az Aranykéz utcai, négy halálos áldozattal járó robbantás ügyében: itt is felbujtóként marasztalták el, 13 évet kapott;
• másodfokon is bűnösnek mondták ki a Gyüre József sérelmére elkövetett gyilkosságért, valamint a Lakatos Csaba elleni merényletért, és 20 évre ítélték;
• első fokon életfogytiglanit kapott a Fenyő-gyilkosság felbujtójaként.

A fogvatartottak nyilatkozatát leginkább a nyomozás érdekében szokták letiltani, hogy ilyen módon se befolyásolhassák az eljárást (illetve a tanúkat és a sértetteket). Épp ez adja a Portik-ügy abszurditását. 2015-ben (amikor ezek az ügyek még folyamatban vagy akár nyomozati szakban voltak) Portik Tamás nyilatkozhatott az Átlátszónak. 2023-ban viszont (mikor fent sorolt ügyek már a bíróságon voltak, némelyikben ítélet is született) nem adhatott interjút. Ráadásul nem szimplán elutasították, hanem a már jóváhagyott, épp zajló interjút állították le. S nemcsak a hatalmat leleplező Átlátszónak tiltották meg a Portikkal való interjút, de (mint az utolsó szó jogán elmondott beszédéből kiderült) az abszolút kormánypárti Magyar Nemzetnek is. Jöttek az összeesküvés-elméletek, csakhogy ezek nem spontán, a levegőből születtek. A hatalom döntése volt az, mellyel önmaga ellen, a saját rovására generált konspirációs teóriákat.

z pedig teljesen jogos kérdés: mi történhetett időközben, hogy 2015-ben még nem sértette az államérdeket egy Portik-interjú, de 2023-ban már igen?

Erre a kérdésre keresve a választ jóval több időt töltöttem az ügy megfejtésével, sokkal több, Portikhoz valamilyen módon, valamelyik oldalon kötődő emberhez jutva el így, mintha csak simán lemegy az interjú. Nem is szándékozom abbahagyni, míg a végére nem járok. Ezt csak szakmai alapon lehet hitelesen dekódolni, mert az egyre inkább hitalapon zajló politikától érdemi választ aligha fogunk kapni. Propagandalózungok röpködnek: maffiaállamozásra, Fidesz-maffiára maffiabaloldal a válasz. De mi köze ennek a valósághoz? A maffiaállamról beszélők (s azt kritikátlanul, parttalanul használók) vajon mennyire ismerik ténylegesen a szervezett bűnözés világát? Mert tényszerű bűnügyi háttérkutatás, összehasonlítási alap nélkül körülbelül annyira megalapozott ez, akár a Weber-fiókákat röptető birodalom által megvásárolt bírákról szóló orbáni fantasy. A jelen idejű politikai maffiázás közepette a múlt eme részéről valamiért nem szívesen beszélnek.

Történelemből és politikaelméletből abszolváltam a bölcsészkaron. S utólag onnan visszanézve mind kevésbé értem, ugyanakkor politikai újságíróként nagyon is tudom, a bűnözés (azon belül a politikai korrupció, a maffiaszerű szervezetek) története miért nincs hangsúlyosan benne a tankönyvekben. Illetve miért nem beszélünk többet arról, hogy a politika részévé váló kriminalitás nem csupán az aktuálisan hatalmon lévő vagy hatalomra törő, nekünk ellenszenvesebb párt sajátja. És nem is a XX. század totalitárius rezsimjei találták fel. Érdemes végigolvasni a Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán című kötetet. Idézhetném az azt méltató Gergely Andrást, aki szerint a Horthy- és a Kádár-korszak Magyarországa is kevésbé volt korrupt, mint a dualizmusé, vagy éppen a jelenkoré, amikor a korrupciónak nincsenek következményei – vagyis a boldog békeidők e téren nem is voltak olyan boldogok.

Magam írtam Hlatky-Schlichter Lajos pályafutásáról, aki a kiegyezés utáni évtizedekben mintha csak a NER-oligarcha prototípusa lett volna. A pályafutásáról rendezett kiállításon is bemutatják, hogy „legfontosabb céljának a helyi piac megszerzését tekintette; ehhez pedig a politikai befolyás és annak megfelelő felhasználása is hozzátartozott. A cégalapító ezért közéleti szerepet vállalt, és az így kialakult kapcsolatai nagymértékben hozzájárultak vállalkozói sikereihez.” Hlatky-Schlichter előterjesztésében fogadták el a ma is álló győri városháza építésének tervét, mivel Győr akkori legbefolyásosabb építési vállalkozója volt. S vajon kit bíztak meg az épület felújításával? Bizony, az ő családi cégét. „Az épület tatarozására 1924-ben került sor, melyet a kiírt pályázat nyertese, a Hlatky-Schlichter Lajos és Fia cég végzett el 1924. augusztus–november hónapokban.”

Tetszés szerint fintoroghatunk az Apró családba nősülő Gyurcsány Ferencen vagy az Orbán családba házasodó Tiborcz Istvánon. (Illetve még jó néhány apóson/anyóson és vőn.) De mennyivel volt jobb náluk az érettségi tételbe kerülő Balassi Bálint, aki – mikor Losonczy Anna kezére pályázott –, így summázta a célját:

„Ha Isten segít, nagyúr leszek, ha másképp nem, farkam által.”

Az ehhez hasonló húzásai miatt „olyan megvetésben és politikai, erkölcsi elszigeteltségben volt része, hogy inkább az önkéntes száműzetést választotta […]. Külföldön sem tagadta meg önmagát: kalandor volt ő ekkor is.” Előtte már saját unokahúgát, Dobó Krisztinát is elvette, a házasságkötés után pedig „a sárospataki várat is elfoglalta, mivel azt a nő hozományának tekintette. Ezzel két pert is magára vont: várelfoglalásért és vérfertőzésért is feljelentették.” De mindig értett ahhoz, hogy tetteit (napjaink egymást maffiózónak nevező régi és új földesuraihoz hasonlóan) megideologizálja. Így „párhuzamot keres és talál a választott nép bujdosása és a maga szomorú sorsa között. A hangsúly a választottságon van. Vagyis nem akármilyen bujdosó ő, mint ahogy bűnei sem közönséges bűnöző vétkei.” A kortársak számára Balassi egy rablólovag volt, mai szóval: gengszter. De ahogy ő talált mentséget önmagának, úgy az utókor is neki.

Mit üzen a múlt a jövőnek? Mivel mentegette 2001-ben a Fideszt az egyik támogatója? „Amíg az MSZP nyugodtan seftelt az átmentett ingatlanjaival, a Fidesz – az MDF-fel – »kénytelen volt« székházügybe keveredni. S nem kevésbé volt kénytelen olyan cégalapításokba fogni, pénzforrásokhoz jutni, amelyek vagy súrolták, vagy átlépték a törvényesség határát; viszont ha nem tette volna ezt, a magyar nemzet lenne kénytelen a folyamatos balliberális kormányzás örömein osztozni. Aki igaz híve a demokráciának, pluralizmusnak, sokszólamúságnak, aligha van, amit ennél kevésbé akarhat” – írta lassan negyedszázada Varga Domokos György, a Schmidt Mária vezette XX. Század Intézet által támogatott kötetében. (Elsőkből lesznek az elsők, I. A magyar média metamorfózisa. LKD BT, Budapest, 2001. 83. o.)

Világos: a diktatúra évtizedei után, az MSZP–SZDSZ 1994 és 1998 közötti kétharmada, a balliberális médiafölény, a posztkomcsi vagyonátmentés korszakában a Fidesz meggyőzte önmagát, hogy bár demokrácia van, ő kénytelen súrolni vagy átlépni a törvényesség határait, ha nem akar folyamatos balliberális kormányzást.

Az ő példáját alapul véve a jelenlegi ellenzék is meggyőzheti önmagát, hogy ő is kénytelen súrolni, vagy átlépni ezeket a határokat, ha nem akar folyamatos NER-kormányzást. (Sárkány ellen sárkányfű, maffiakormány ellen maffiaellenzék! Merjünk gengszterek lenni!) Valószínűleg pont ezért van, hogy sem az uralmon lévő, sem az uralomra törő elit nem akarja, hogy a múlt a korrupció és bűnözés története is legyen. Így nemcsak az Aranykéz utcai robbantás tetteseiként elítélt személyekkel nem lehet beszélni, de a merénylet áldozataira sem akarnak emlékezni. Kezdeményezésem egy emléktáblára (vagy egyéb műalkotásra) az Aranykéz utcában eddig hasonló sorsra jutott, mint az interjúkérelmeim.

Hogy a legkeletiesebb polgári demokráciának vagy a legnyugatiasabb illiberális autokráciának tekinthető NER egy intézményesülten (így formailag legálisan) korrupt oligarchikus államkapitalizmus, az nehezen vitatható. De nevezhető-e maffiaállamnak is? Mennyire van jelen a NER hatalomgyakorlásában az a fajta erőszak, amelyet a maffia szokott alkalmazni? Azt kell mondani, hogy nem igazán, sőt. Ennek megértéséhez tegyünk egy időutazást. A ’90-es években, a 2010 előtti időszakban (ha az átlagember, a lakosság szintjén nézzük) sokkal inkább jelen volt a politikai célú és/vagy hatású fizikai erőszak. De nem a kezdettől. Ha választanom kéne egy időszakot, amikor az emberek a legkevésbé féltek, akkor az 1990-es évek legelejét, az első szabad választás utáni időszakot mondanám.

Ennek legközvetlenebb bizonyítéka az 1990. október 25-én kezdődött taxisblokád, amelynek politikai megítélése különböző lehet, ám az biztos, hogy törvénytelen volt.

Csakhogy most nem ez a lényeg. Hanem hogy az emberek a pártállami diktatúra évtizedei után, amikor a néhány fős demonstrációkat is gumibottal oszlattak fel, spontánul bele mertek menni egy, a polgári engedetlenségen is túllépő megmozdulásba. Tizenhárom évesen magam is lementem a taxisok közé. A tény, hogy a szüleim (pláne édesanyám) leengedtek, önmagában bizonyítja: ott, akkor senki nem félt attól, hogy ez erőszakba torkollik. S az egész békésen, tárgyalásos úton ért véget. Az utólag elhangzottakkal szemben senki sem fontolgatta komolyan, hogy a tömegbe lövet, de még a jogszerű rendőri erőszak is elmaradt. Magam kamaszként nagyon nem rokonszenveztem az Antall-kormánnyal, de fel sem merült bennem, hogy jönnek a rendőrök és elvisznek. Ahogy a taxisokról sem gondoltam, hogy bántani akarnának valakit. Képzeljük el ehhez képest 2006 őszét, amikor mindkét fél alkalmazott illegitim erőszakot.

Hosszú út vezetett a félelem kultúrájának újrateremtéséig.

Ennek az 1990-es kegyelmi pillanatnak vagy csillagórának a még hónapokig, sőt évekig kitartó hangulatát az alvilági robbantások, leszámolások, a védelmi pénzekre irányuló zsarolások zúzták szét. Az emberek félni kezdtek, mert ez a fajta erőszak ott történt, ahol ők is naponta megfordultak. Az utcákon, illetve a törzskocsmáikban, kedvenc diszkóikban. Ha voltak érinthetetlenek, akik bármit szabadon megtehetnek, akkor a ’90-es évek olajszőkítős figurái nagyon annak tűntek. Hisz a rendőrség a legdurvább gyilkosságok, robbantások, merényletek közül hosszú évek alatt sem derített fel egyet sem. A félelmet pedig csak növelte, hogy az áldozatok egy idő után már nem csak köztudottan a bűnözéshez vagy annak holdudvarához tartozó emberek voltak, hanem olyan, a politika által elismert, az elithez tartozó üzletemberek, mint Fenyő János.

Mi több: a politikusok sem voltak tabuk. Pártszékházaknál, pártvezetők lakásánál robbantak pokolgépek. (A köztudatba inkább a Fidesz és a Kisgazdapárt székháza, valamint a Szájer- és a Torgyán-lakás elleni támadás vonult be, de ugyanúgy voltak már jóval korábban, 1997 februárja és áprilisa között MSZP- és SZDSZ-pártirodák elleni robbantások is, valamint 1998 márciusában egy SZDSZ-képviselőjelölt elleni támadás.) A rettegést csak fokozta, hogy a tetteseket akkoriban soha nem találták meg. Illetve, hogy a merényletek egy részének (például a kézigránátos támadássorozatnak) semmiféle kézzelfogható célja, értelme nem volt. Az Aranykéz utcában pedig már civil áldozatok is lettek. Mint az ügyekben felbujtóként elítélt Portik Tamás egyik bírája indoklásában elmondta:

„A vádlotthoz köthető bűncselekmények a ’90-es évek második felében komoly össztársadalmi felháborodást váltottak ki, és alapjaiban ingatták meg az állampolgárok biztonságérzetét.”

A gyilkosságok, robbantások politikai ciklusokon átívelő megoldatlansága nemcsak a lakosságon, de az alvilágon belül is azt az érzést keltette: a megbízóknak nagyon magas politikai kapcsolataik vannak, sőt közvetlenül mögöttük a politika áll. Valójában a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. De mégis ekkor születtek azok a későbbi NER-garnitúrára vonatkozó első mítoszok, amelyek célja részben a Fidesz hiteltelenítése volt, ugyanakkor mégis inkább legitimálták őket. A legnagyobb hatású ilyen legenda, hogy mihelyst a Fidesz 1998-ban először hatalomra jutott, Pintér Sándor pedig (ugyancsak először, de szintén nem utoljára) belügyminiszter lett, úgymond megszűntek az alvilági robbantások, gyilkosságok. Csakhogy egyáltalán nem szűntek meg. Az első Orbán-kormány alatt, 1998 augusztusa és 2001 novembere között 28 robbantásos bűncselekmény történt.

Ezek közül a Terjék István halálát okozó 1998. augusztusi és a Csüllög Zsigmondot megsebesítő 1999. áprilisi merénylet, valamint a 2000 augusztusában történt soltvadkerti kézigránátos támadás kifejezetten szervezett bűnözési hátterű volt. De még 2001 júniusában is volt halálos áldozattal járó, távirányított szerkezettel elkövetett robbantás. A Dembinszky utcában megölt vállalkozó játékgépekkel foglalkozott, a merényletben az élettársa is megsérült. 1999 áprilisában történt két lőfegyveres alvilági kivégzés: Seres Zoltánt, illetve Gyüre Józsefet lőtték le. Ezek ugyanúgy hosszú időn át megoldatlan ügyek voltak, mint az első MSZP–SZDSZ koalíció időszakában elkövetett cselekmények. (Seres Zoltán megölése máig az.) A Pintér Sándorról szóló mítosz azonban a visszájára fordult. Hogy miként, arról a következő részben lesz szó.

(ot.hu)