Európa civilizációs válsága mélyebb az ukrán háborúnál

Európa civilizációs válsága jóval az ukrajnai háború előtt kezdődött, és a kontinens elsősorban belső önbizalomvesztéssel küzd. A Boštjan Marko Turk által jegyzett elemzés a kulturális gyökerek elhanyagolását nevezi meg fő okként.

Amikor 2022 februárjában az orosz csapatok megindultak Ukrajna felé, sok európai politikus a békét szétzúzó eseményként mutatta be a támadást. E felfogás abból indult ki, hogy a kontinens stabil és virágzó volt egészen a külső agresszor megjelenéséig. A valóság azonban kényelmetlenebb képet fest.

Európa nem a háború kitörésekor gyengült meg, hiszen a hanyatlás addigra már lezajlott. A fegyveres konfliktus mindössze felszínre hozta azt a válságot, amely évtizedeken át érlelődött a jólét és az intézményi magabiztosság látszata mögött.

A civilizációs válság kulturális gyökerei

Az 1968-as fordulat túlmutatott egy egyszerű diákmozgalmon, és mélyreható antropológiai átalakulást indított el. A családot többé nem a társadalom alapsejtjének tekintették, a vallásos hit pedig a peremre szorult. A nemzeti azonosságot a kirekesztés forrásaként értelmezték újra, a hagyomány legyőzendő teherré vált, a tekintélynek pedig folyamatosan igazolnia kellett saját létjogosultságát.

Egyetlen civilizáció sem maradhat fenn pusztán gazdasági növekedésből. Közös értelmezésre szorul arról, kik a tagjai és miért érdemes megőrizni együttélésüket. Európa fokozatosan felhagyott ezekkel a kérdésekkel, helyükbe pedig a fogyasztásra és az adminisztratív irányításra épülő társadalomkép lépett. Az állampolgárból lassan fogyasztó lett, a politikai részvételt felváltotta a piaci jelenlét.

A filozófus Rémi Brague többször hangsúlyozta, hogy a civilizációk fennmaradása az örökség felismerésén és továbbadásán múlik. Amint maga az örökség szégyenné válik, a hanyatlás nehezen kerülhető el. A jelenséget részletesen tárgyalja az a European Conservative a hasábjain megjelent írás. Ez magyarázza, hogy a kontinens páratlan gazdagsággal, ugyanakkor növekvő bizonytalansággal lépett be a huszonegyedik századba.

Stratégiai függőség és a kontinens jövője

Miközben a nyugati világ azt hitte, a történelem véget ért, Oroszország, Kína és Törökország továbbra is történelmi léptékben gondolkodott. Ezek a hatalmak soha nem mondtak le a szuverenitásról, a nemzeti érdekről vagy a stratégiai befolyásról. Európa eközben leépítette katonai képességeit, növelte függőségét, az energiabiztonságot pedig az ideológiai célok mögé sorolta.

A stratégiai függőség mértéke jól mérhető. Az  Európai Unióa 2022 előtti években földgázimportjának nagyjából negyven százalékát Oroszországtól szerezte be, ezért az ellátás átrendezése súlyos terhet rótt a tagállamokra. A védelmi kiadások évtizedeken át a NATO által ajánlott bruttó hazai termék két százalékos szint alatt maradtak a legtöbb európai országban.

A demográfiai zsugorodás felgyorsult, a vallásgyakorlás összeomlott, az intézményi bizalom megrendült. A mentális egészségi gondok az emelkedő anyagi jólét ellenére is általánossá váltak, a politikai megosztottság pedig az egész kontinensen fokozódott.

A társadalom nagy csoportjai már nem osztoznak közös elbeszélésben sem a múltjukról, sem a jövőjükről. Ezeket a folyamatokat egyik sem a háború okozta, a fegyverek dörgése csupán láthatóvá tette a meglévő törékenységet.

Az elemzés szerint a megoldás nem az autoriter minták átvétele, hanem a szabadságot egykor lehetővé tevő alapok újrafelfedezése. A szabadság a kereszténység, a klasszikus filozófia és a nemzeti hagyományok talaján alakult ki. Egy fa zöld maradhat egy ideig azután is, hogy gyökerei rothadni kezdenek, a romlás azonban már elindult. A háború ilyen viharként leplezte le a belső gyengeséget.

Az emlékezet nélküli társadalom kiszolgáltatottá válik a manipulációval szemben, az önbizalom nélküli pedig a megfélemlítéssel szemben. Ezért a kontinens jövőjéről szóló vita nem szűkíthető le a katonai kiadásokra vagy a migrációs politikára, mert a mélyebb probléma kulturális természetű.

A szerző végül a reményt is megfogalmazza, mivel a templomokban, az egyetemeken és a családokban egyre több jel utal egy szellemi ébredésre. A gyermekeik oktatását védő szülők csendes ellenállása és a klasszikus örökség iránti megújuló érdeklődés egyaránt biztató jel. A szerző szerint későre jár, ám még nincs túl késő a fordulathoz. Európa jövőjét nem azok határozzák meg, akik elhagyták gyökereit, hanem azok, akik tudatosan visszaszerzik azokat.