A világ első örökös nyughelye: Finnország megnyitja a nukleáris hulladék végső tárolóját

Közel hét évtizednyi várakozás, tudományos tervezés és évtizedes építkezés után Finnország történelmi mérföldkőhöz érkezett. Eurajoki közelében, 433 méterrel a föld alatt rövidesen megnyitja kapuit az Onkalo, a világ első, végleges és biztonságos nukleáris hulladéktárolója.

A finnül „barlangot” jelentő létesítmény nem csupán egy mérnöki csúcsteljesítmény, hanem az emberiség első kísérlete arra, hogy kezelhetővé tegye a nukleáris energia legveszélyesebb örökségét.

A probléma, amelyre évtizedekig nem volt válasz

A nukleáris energia 1950-es évekbeli megjelenése óta a világ országai egyetlen égető kérdéssel küzdenek: hová tegyék azt a rendkívül veszélyes, radioaktív fűtőanyagot, amely az atomerőművekben keletkezik? Eddig a világ nagy része átmeneti megoldásokkal, többnyire felszíni medencékben történő tárolással operált. Finnország volt az első, amely szakítva ezzel a gyakorlattal, egy több százezer éves időtávra tervezett, geológiai mélységben kialakított megoldás mellett döntött.

Miért éppen az Onkalo?

Az eurajoki projekt sikerének kulcsa a 1,9 milliárd éves, stabil alapkőzet. A mérnökök egy olyan gránitréteget találtak, amely geológiai szempontból évmilliók óta mozdulatlan, és amely képes épségben megőrizni a tárolókat még a következő jégkorszakok és az azzal járó esetleges földmozgások idején is.

A finn sugárvédelmi hatóság (STUK) júniusban adja ki végső értékelését, amely megnyitja az utat az üzemeltetési engedély előtt. Philippe Bordarier, a nukleáris üzemeltető Teollisuuden Voima Oyj (TVO) vezérigazgatója optimista: a tervek szerint legkésőbb 2027 elején megkezdődhet a tényleges hulladéklerakás.

A 100 000 éves védelem

A tárolási koncepció alapja az úgynevezett „többlépcsős védelem”:

• Kapszulázás: A kiégett fűtőelemeket rendkívül korrózióálló rézkapszulákba helyezik.
• Szigetelés: A kapszulákat 300 méter hosszú, sziklába fúrt alagutakba süllyesztik, ahol azokat bentonit agyaggal veszik körbe, amely elnyeli a nedvességet és megakadályozza a kapszulák mozgását.
• Lezárás: Amikor egy alagút megtelt, acélbetétes betondugóval pecsételik le, majd a teljes hálózatot végleg elzárják a külvilágtól.

A cél nem kevesebb, mint az, hogy a hulladék biztonságban maradjon legalább 100 000 évig. Lauri Parviainen, a Posiva vegyésze szerint ez az az időtáv, amely után a hulladék radioaktivitása nagyjából a természetes uránércével azonos szintre csökken.

A kockázatok és a társadalmi bizalom

Bár a szakértők szerint a projekt biztonságos, a hosszú távú kockázatok – mint például az időszakos eljegesedések okozta nyomás vagy a rézkapszulák korróziója – folyamatos monitorozást igényelnek. Jarkko Kyllönen, a STUK szakértője szerint a legkritikusabb az első 10 000 év, amíg a radioaktivitás a legmagasabb.

Érdekes módon Finnországban, szemben Franciaországgal, ahol hasonló projektek heves civil ellenállásba ütköztek, az Onkalo társadalmi támogatottsága stabil. Matti Kojo szociológus szerint a finnek bíznak a szakértői értékelésekben, és a nukleáris energia támogatottsága is történelmi csúcson van. Természetesen maradtak ellenzők is; a Finn Természetvédelmi Szövetség szerint senki sem garantálhatja a biztonságot évezredeken át.

Jövőkép: kis moduláris reaktorok

Finnország elkötelezett a nukleáris energia mellett, és már a jövő technológiáin dolgozik, beleértve a kisméretű moduláris reaktorokat (SMR).

A kormány már kijelölte a határidőt: 2027 márciusára kell elkészülnie annak az értékelésnek, amely meghatározza, hogyan kezeljék a jövőbeni technológiák hulladékát.

Az Onkalo példája ma már globális hivatkozási pont: Svédország és Franciaország is hasonló megoldásokon dolgozik, de Finnország az első, amelynek sikerült a laboratóriumi terveket a gyakorlati megvalósítás fázisába emelnie. A „barlang”, amelyben 6 500 tonna urán nyugszik majd, a nukleáris technológia történetének egyik legjelentősebb biztonsági beruházása.