Trump és a „kínai csoda”

Donald Trump amerikai elnök pekingi látogatása, amely közvetlenül megelőzte Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping tervezett találkozóját, ismét ráirányította a figyelmet a 21. század legmeghatározóbb geopolitikai rivalizálására – mutat rá Stier Gábor elemzése a Demokrata hetilapban megjelent és a Moszkva tér portál által szemlézett írásában.

Kína és az Egyesült Államok geopolitikai versenye a 21. század legmeghatározóbb hatalmi rivalizálása, amely a globális hegemóniáért, a gazdasági dominanciáért és a technológiai fölényért zajlik. A két szuperhatalom egyidejűleg a világ legnagyobb gazdasági partnere és stratégiai ellenfele. Ezért aztán kiemelt figyelem kísérte Donald Trump pekingi látogatását, amely csak napokkal előzte meg Vlagyimir Putyin találkozóját Hszi Csin-pinggel. Mit jelent a trumpisták szemében Kína? Hogyan alakul a két nagyhatalom versenye? Miként próbálja fékezni Peking térnyerését a Fehér Ház? Milyen világban gondolkodik Peking és Moszkva? A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Vörös szőnyeg, katonai díszőrség, zászlót lengető iskolások. Donald Trump kijelentette, hogy az amerikai-kínai kapcsolatok jobbak lesznek, mint valaha. Az amerikai elnök nagyszerű vezetőnek nevezte Hszi Csin-pinget, aki szerint a két országnak partnernek, nem pedig riválisnak kell lennie. A kínai államfő azért rögtön a találkozó elején baljóslatúan felvetette egy jövőbeli amerikai-kínai háború lehetőségét, és arra figyelmeztette amerikai kollégáját, el kellene kerülni a Thuküdidész-csapdát – az ókori görög történész szerint a felemelkedő hatalmak elkerülhetetlenül összeütközésbe kerülnek a pozícióikat védő, gyengülő hegemónokkal -, mert egy konfliktussal mindkét fél csak veszítene.

„Hszi Csin-ping egyértelműsítette, mire is gondol, mikor úgy fogalmazott, hogy a kínai-amerikai kapcsolatok legfontosabb ügye Tajvan, és amennyiben ezt a kérdést nem megfelelően kezelik, a két ország akár konfliktusba is kerülhet. Donald Trump nem reagált Hszi Csin-pingi Thuküdidész-játékára, ami kimondottan jó jel”

Kína elsősorban a pragmatikus távolságtartásban bízik, és lényegében azt üzeni, hogy Thuküdidész csapdája úgy kerülhető el, ha az Egyesült Államok békén hagyja Kínát, ahol pedig érdeke úgy kívánja, együttműködik vele. Ez a konstruktív stratégiai stabilitás a gyakorlatban azt jelenti, hogy Peking nem kíván konfrontálódni az Egyesült Államokkal, de meghajolni sem tervez előtte, és Washingtonnak is ennek figyelembevételével kell megterveznie lépéseit.

Napirenden volt az Irán körüli konfliktus is, amelynek kapcsán Trump tárgyalásokat követően a közös pontokra fókuszálva kijelentette, hogy mind az Egyesült Államok, mind Kína ellenzi Teherán atomfegyvereit, és mindkét ország támogatja a Hormuzi-szorosban való szabad hajózást. Azt is kijelentette, hogy Kína érdeklődést mutatott amerikai olaj vásárlása iránt. Kína ugyanakkor diplomáciai megoldást szorgalmazott az iráni háborúra, és értésre adta, hogy meg fogja védeni Irán és természetesen saját érdekeit, ezeket figyelembe kell venni a békemegállapodásban. A két szuperhatalom találkozója felett ott lebegett az Egyesült Államok által Irán Kínába tartó olajszállítmányaira kivetett blokád, de ebben a kérdésben sem jelentettek be konkrét megállapodásokat, miközben Trump Peking segítségét kéri a közel-keleti konfliktus lezárásához.

„A piac ezt úgy értelmezte, hogy nem sikerült valódi megállapodásokat elérni, ezért az olajárak meredeken emelkedtek, a tőzsdék pedig estek”

Emellett tárgyaltak kereskedelmi kérdésekről, így Kína beleegyezését adta 200 Boeing repülőgép megrendelésébe, a hírre azonban a vállalat részvényei 4 százalékot estek, mivel Pekingtől körülbelül 500 repülőgép megrendelését várták. A mezőgazdasági megállapodásokról sincsenek részletek, annak ellenére, hogy azokat amerikai tisztviselők korábban bejelentették, továbbá Trump a ritkaföldfém-ellátási kérdés hivatalos megoldása nélkül távozott. Így nem világos, hogy megoldódott-e a ritkaföldfémek importjának az Egyesült Államok számára kulcsfontosságú kérdése, és Kína stabilan hozzájuthat-e az amerikai számítógépes chipek legújabb generációjához. Trump szerint jó úton haladnak, ám teljes körű kereskedelmi megállapodás még nem született. Majd talán Hszi Csin-ping szeptemberi washingtoni látogatásán, amely Trump visszatérése óta már a harmadik lesz a két elnök között.

Sokak szerint Trump pekingi látogatása nem volt több üres látványpolitikánál. E szkeptikusok megjegyzik, hogy az amerikai elnök üres kézzel érkezett, majd üres kézzel távozott, de legalább nem veszett össze senkivel. Mások az egyébként „baráti” hangnemű csúcstalálkozó kapcsán Kína megnövekedett önbizalmát emelik ki, amelyet jól érzékeltetett, amikor Hszi Csin-ping az 5000 éves Kínáról és a 250 éves Egyesült Államokról, az 1,4 milliárdos kínai lakosságról és a 340 milliós Amerikáról beszélt, vagy amikor Thuküdidész csapdáját emlegette. Ezek a „beszólások” mintegy felvették Trump stílusát, és tükröt tartott az amerikai elnöknek. Emellett Hszi ezzel is nyomatékosította, hogy vannak dolgok – így például Tajvan kérdése -, melyek nem képezik tárgyalás tárgyát.

„A pekingi találkozó tehát nem egyszerű kereskedelmi egyeztetés volt. Washington ugyan alapvetően így akarta eladni, Peking ugyanakkor stratégiai újranyitásként keretezte”

Hszi történelmi távlatokról beszélt, új fogalomként behozva a konstruktív stratégiai stabilitást. Ennek a lényege, hogy az alap az együttműködés legyen, a verseny maradjon korlátok között, így a viták legyenek kezelhetők, a béke pedig kiszámítható. Hszi Csin-ping ezzel lényegében a Thuküdidész csapdára is választ adott. Míg tehát az Egyesült Államok politikai ciklusokban gondolkodik, addig Kína történelmi folyamatokban. Az Egyesült Államok üzleti csomagokat akar, Kína pedig stratégiai pályákat rajzol.

„Azért rögtön jegyezzük meg, áttörésre, nagy eredményekre eleve nem lehetett számítani”

S egyébként is, amikor a világ két legnagyobb hatalmú embere – 1,75 milliárd ember, a világ ipari termelésének közel a fele és 53 ezer milliárd dollárnyi GDP – személyesen beszélik meg, hogyan tudna egymás mellett létezni az Egyesült Államok és Kína, azt aligha intézhetjük el azzal, hogy a találkozó nem több üres látványpolitikánál. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy Trump kimondott ellenszenvvel viseltetik Kína iránt, és ehhez képest az elmúlt hónapokban kimondottan visszafogott volt. Ezt a találkozót sem értelmezhetjük tehát az amerikai-kínai tárgyalások vámokról, technológiai export korlátozásokról, ritkaföldfémekről, Tajvanról vagy éppen az iráni kapcsolat rendszerről szóló egyik újabb epizódjaként. Szélesebb kontextusban kell értelmezni, hiszen ez a csúcs túlmutatott a napi diplomáciai eseményeken. Valójában arról szólt, hogy milyen irányba mozdul a következő évtizedben a globális rend. Ezen belül is elsősorban arról, hogy az Egyesült Államok képes-e lassítani a kihívók térnyerését egy olyan korszakban, amikor Kína már rég nem felzárkózó hatalom, hanem egy alternatív ipari-technológiai centrum.

„Kína ma már nem a világgazdaság gyártósora. Kitört abból a pozícióból, hogy a globális munkamegosztás alsóbb szintje legyen”

Nem mellesleg azért, hogy ebből az elmaradottságból kiemelkedjen, maga az Egyesült Államok nagyon is sokat tett. A saját érdekeit, mindenek előtt a profitszerzést szem előtt tartva, ám Kína túlnőtte ezt a Nyugat által rá szabott feladatot. A trumpisták a „kínai csodáért” minden felelősséget saját globalistáikra hárítanak. Mint arra rámutatnak, az ipar áttelepítése az olcsóbb munkaerő után kutatva Délkelet-Ázsiába megfosztotta az Egyesült Államokat ipari potenciáljától, ipari szuverenitásától, így az országot külső forrásoktól függővé tette. Kínát pedig az elszigetelt ideológiája Washington által ellenőrizhetetlenné teszi. Ennek a tábornak a Kína-ellenes konszenzusa azon alapszik, hogy Kína, mint a nem fehér és nem nyugati civilizáció bástyája, kihasználta a globalizáció előnyeit, és nemcsak felemelte magát, hanem az önálló pólus státusába került, ráadásul felvásárolta az amerikai ipar, üzlet és földterületek jelentős részét is. A trumpisták szemében Kína annak az összességét képviseli, amit a baloldali liberalizmusban és globalizmusban utálnak, a baloldali ideológiát és az internacionalizmust. Kína mindkettőt megtestesíti a szemükben, és ezt hagyományosan saját amerikai globalistáik politikájával társítják.

Kína – különösen Hszi Csin-ping alatt – önálló politikát kezdett folytatni, hasznot húzott a globalizációból – persze, kedvezőtlen globális környezetben, mint a mostani, ez vissza is üthet, hiszen Kína az Egyesült Államoknál is jobban kitett a világkereskedelem akadálytalan működésének -, de erős gátat állított ez elé, amint annak logikája összeütközésbe került a nemzeti érdekekkel és a szuverenitás gyengítésével fenyegetett.

„Kína nemzetközi politikájának határozottabbá és markánsabbá válása egyfajta válaszként is értelmezhető az Egyesült Államok politikájának módosulására”

Hszi Csin-ping 2012-es hatalomra lépésével a Teng Hsziao-ping által megfogalmazott „csendben építkezz” külpolitikáját felváltotta a nemzeti érdekek határozott képviselete. Kína ezt követően számos esetben indított olyan önálló, új kezdeményezéseket, amelyek kikezdték az Egyesült Államok katonai és pénzügyi dominanciáját. A gazdaság, kereskedelem és pénzügyek területén ilyen volt a 2013-ban meghirdetett Új Selyemút (Belt and Road Initiative – BRI) kezdeményezés, amelynek közvetlen célja, hogy támogassa Kína további dinamikus gazdasági bővülését, míg indirekt célja, hogy a Kínával szomszédos, illetve Kína számára fontos stratégiai földrajzi elhelyezkedésű államokban nőjön a befolyása a gazdasági és pénzügyi kapcsolatok erősödésén keresztül.

Így ma már az sem működik, hogy a vámokkal, a dollár rendszer erejével és a pénzügyi nyomásgyakorlással Washington rákényszeríti Pekinget a számára kedvezőbb feltételek elfogadására. Kína jelentősen megerősítette az ipari és technológiai önállóságát. Ma már nem egyszerűen export hatalomként tekint önmagára. Olyan országgá vált, amely saját technológiai szabályrendszert, ellátási hálózatokat és geopolitikai mozgásteret épít. Közben nemcsak számos kritikus termék gyártása összpontosul erősen Kínába, de a modernizációhoz elengedhetetlen ritkaföldfémek, kritikus ásványkincsek tekintetében is megkerülhetetlen.

„Peking ma már egyáltalán nem az Egyesült Államok egyszerű, az ezzel járó haszonnal megelégedő kereskedelmi partnere, hanem gazdasági, technológiai és katonai riválisává is”

Kína az Egyesült Államok fő gazdasági és pénzügyi versenytársa. Ráadásul egy erős kínai tényező jelenléte magában az észak-amerikai gazdaságban csak tovább súlyosbítja a kérdést. Ezért aztán Washington egyik legfontosabb stratégiai célja a világot egyre sűrűbben átszövő kínai gazdasági és geopolitikai hálózat fellazítása, illetve az ahhoz kapcsolódó függőségi viszonyok minimalizálása. Emellett technológiai és energetikai szankciókkal is igyekszik korlátozni Kína mozgásterét, valamint globális térnyerését. Ezzel együtt azért jegyezzük meg, a globalistáktól eltérően a trumpistáknak nem az a céljuk, hogy szabotálják a multipolaritás folyamatát, ám nyilvánvalóan nem is érdekeltek az előmozdításában. Trump célja, hogy Amerikával az élen a nyugati blokk legyen a pólusok között a legerősebb, és lehetőség szerint Washington érdekeinek megfelelően alakuljanak ki az új szabályok.

„Kína felemelkedése, gazdasági nagyhatalommá válása ráadásul együtt jár az indiai-csendes-óceáni térség geopolitikai felértékelődésével, ami súlyosan sérti az Egyesült Államok szemében a második világháborúval kialakított status quot”

Mint az a hatályban levő amerikai Nemzetvédelmi Stratégiában szerepel, a legátfogóbb és legkomolyabb kihívás az Egyesült Államok nemzetbiztonsága számára a Kína kényszerítő, és egyre agresszívebb törekvése, hogy az indiai-csendes-óceáni térséget és a nemzetközi rendszert érdekeinek és tekintélyelvű preferenciáinak megfelelően alakítsa át. Tehát a történelemben nem szokatlan módon egy gazdasági felemelkedés együtt jár a katonapolitikai rendszerek újra értelmezésével, amit a meglevő hatalmi központ sérelmesnek, sőt biztonsági érdekeire veszélyesnek tart.

Kína így az Egyesült Államok számára rendszerszintű kihívást jelent, ezért az amerikai kontinens feletti teljes kontroll után a második prioritás a feltartóztatása. Washington igyekszik egy számára kedvező erőegyensúlyt fenntartani az indiai-óceáni és csendes-óceáni régióban, ahol a globális GDP több mint fele koncentrálódik. A nemzetbiztonsági stratégia szerint a hazai gazdaság jóléte és a birodalom jövője közvetlenül e térség feletti geopolitikai dominanciától függ, ezért a cél Peking elrettentése. Ennek jegyében meg kell akadályozni Tajvan egyesítését és Kína kitörését az „első szigetvonalon” túlra. A washingtoni aggodalmakat tovább növeli Kína és Oroszország stratégiai szövetsége, és Trump adminisztrációja mindent megtesz annak érdekében, hogy leválassza az ukrajnai háborúval még inkább odaragasztott Moszkvát Pekingről.

„A 2026-os év elejéig sokan alulértékelték Donald Trump és a Nyugat azon elszántságát, hogy visszaszorítsa az erősödő feltörekvők, az úgynevezett globális Dél, mindenek előtt Kína térnyerését”

Visszatérése után Trump rögtön megtörte Kína befolyását a Panama-csatornánál, a Grönland körüli törekvésekben is ott volt Peking és Moszkva közvetett gyengítése, majd jött Nicolás Maduro venezuelai elnök elrablása, ezt követően pedig a Peking-Moszkva-Teherán tengely leggyengébbnek tartott láncszemét, Iránt támadták meg az amerikaiak. Venezuelában az átmenet egészen simának bizonyul. Az amerikai elnök most csendben abban is bízik, hogy Kínának annyira fáj a szoros zárva tartása, hogy ráveszi Teheránt a tűzszünetre az amerikaiaknak kedvező feltételekkel. Eközben még 2025-ben kibontakozott az amerikai-kínai „kereskedelmi háború”, amelyet Trump jórészt a ritkaföldfémek kínai export korlátozása miatt volt kénytelen felfüggeszteni, azonban Washington láthatóan nem mondott le arról, hogy számára sokkal jobb feltételeket alkudjon ki Kínától. Ehhez pedig muszáj javítani az Egyesült Államok geostratégiai pozícióit, Pekingét pedig rontani. Ennek jegyében folyik Peking távoli, majd egyre közelebbi szövetségeseinek semlegesítése, szisztematikus leszalámizása.

„Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy Amerika valóban hangosabb és agresszívebb lett Trump visszatérésével, erősebbnek azonban azért nem igazán nevezhetjük”

Az alapproblémája továbbra is megoldatlan. Mint elemzők rámutatnak, miközben végtelenre nőtt államadóssága csökkentése érdekében kénytelen lenne importfüggőségét is csökkenteni, éppen ez az exportfüggőség teszi a világ vezető valutájává a dollárt. Márpedig a dollár nem csak az amerikai globális politikai hatalom alapja, de egyben annak jelentősége óvja meg az amerikai költségvetést is attól, hogy saját adósságának súlya maga alá temesse. Ráadásul, bár az eurázsiai kontinensen vívott konfliktusok kedvezőek is lehetnének számára, az amerikaiak elkövették azt a hibát, hogy Ukrajnával ellentétben az iráni konfliktusban közvetlenül is részt vesznek, viselve az anyagi terheket és politikai kockázatokat.

„Bár a Trump-adminisztráció hangoztatja, hogy elkerülné a közvetlen konfrontációt, azért finoman szólva is váltakozó sikerrel, de a fentiekből is láthatóan megpróbál az erő pozíciójából tárgyalni Pekinggel”

Feltehetően ezért halasztotta el Trump a látogatást is. Így arra számított, hogy Irán Kínára is komoly nyomást gyakorló megtámadása gyorsan meghozza a várt eredményt, Pekingben pedig ezt a helyzeti előnyt érvényesítheti. A cél az iráni energiaforrások feletti befolyás megszerzése, a kereskedelmi útvonalak, mindenek előtt a fojtópontok feletti ellenőrzés megerősítése volt. Ez pedig komolyan sértette volna Peking gazdasági és nem mellesleg geopolitikai érdekeit, hiszen kínai olajimport nagyjából fele a Perzsa-öböl térségéből érkezik. Ez a háború azonban egyelőre nem Trump elképzelései szerint alakult, így Kína hátradőlve figyeli, hogyan próbálja Amerika kihúzni a lábát ebből a csapda helyzetből. Mindezek fényében talán jobban látszik az is, hogy miért nem volt várható áttörés a pekingi csúcson, és a két ország különféle kérdések miatt egyébként is feszült kapcsolata közepette miért értékelhető végül sikerként a megbeszélések alapvetően „baráti” vagy inkább pragmatikus hangulata.