Schiffer András: Ezért bukott el a Fidesz

Vezércikkben elemzi a Fidesz történelmi vereségét Schiffer András jogász, az LMP alapítója és volt társelnöke. Az egykori politikus szerint a 2026-os hatalomváltás hátterében nem csupán politikai felszínmozgások, hanem mélyreható rendszerszintű okok állnak.

Schiffer huszonhárom pontban veszi górcső alá, hogyan vezetett a NER közjogi felépítménye, a kifulladt gazdasági modell és a társadalmi bázis eróziója a tizenhat éves korszak végéhez.

A Fidesz vereségének okai, amelyek a Holdról is látszanak

A tőkefrakciók küzdelme megérkezett Magyarországra: a magyar politikai burzsoázia leválthatatlannak tartott politikai képviseletét brutális erővel ütötte ki a hatalomból a globális nagytőke hazai viszonyokra implementált pilot projektje. Az első olyan választáson vagyunk túl az új magyar demokrácia történetében, ahol nem számított a tematizáció, csak az érzület. Ha nem egy valóságshow-ként akarjuk szemlélni a tizenhat év után bekövetkezett hatalomváltás mozgatóit, sorra kell vennünk a politikai felszínen túlmutató rendszerszintű okokat. Nem a Tisza győzelmének, hanem a Fidesz vereségének okait. Azokat, amik a Holdról is látszódnak. Összesen huszonhárom, nem azonos fajsúlyú, de egymással mégis szorosan összefüggő tényezőt tudtam azonosítani.

1. A NER közjogi felépítménye

Érdemes onnan indulnunk, hogy a bukás mértékét, a váltás mélységét a NER közjogi felépítménye tette lehetővé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Fidesz végül – némi képzavarral – az ellenfeleinek ásott – és magának sorozatban kétharmados győzelmet szállító – „verembe” esett bele. A NER az egyéni választókerületek arányának növelésével és a győzteskompenzáció bevezetésével felerősítette a többségi elvet a magyar választójogi rendszerben. Ezzel szinte nullára csökkent a koalíciós kényszer és megnövekedett a kétharmados többség valószínűsége. Az a fideszes gerrymandering, amellyel – a 22/2005. (VI. 17.) AB-határozat és a Velencei Bizottság ajánlása nyomán – a 2022-2026-os országgyűlési ciklusban is átrajzolták az egyéni választókerületeket, doktriner módon követte a „választásra jogosultak száma a lehető legkisebb mértékben térjen el az egyes kerületekben” elvét, és ahogyan elszakadt a térségek, települések, kerületek természetes, illetve közigazgatási határaitól, úgy szakította le az egyéni választókerületi képviseletet is a lokalitásról.

Innentől kezdve a jelölt ismertségének, beágyazottságának, terepmunkájának súlya radikálisan csökkent a virtuális térben megképződött hangulattal szemben és egyáltalán nem fékezhette az országosan kilengő ingát. A NER közjogi felépítményének – valójában a rendszerváltó alkotmányozásban gyökeredző – Achilles-sarka, hogy a parlamenti kétharmad birtokában bármilyen alkotmányos intézményi és személyzeti döntést meg lehet hozni. Ha egy kétharmados kormánytöbbséget – ahogyan arra 2010 óta nem volt példa – egy feles kormánytöbbség követne, úgy beigazolódna Körösényi András jövendölése: a magyar demokrácia a szélsőséges hatalomkoncentráció és a szélsőséges hatalommegosztás között ingadozhat. Ha viszont egyik kétharmadot könnyen – a 8 millió választójogosulton belül bő félmillió választó oldalváltásával – követheti egy másik kétharmad, úgy bátran tekinthetjük a szélsőséges, tehát a teljes alkotmányos rendszert átrajzolására képes kibillenést a közjogi felépítmény legmasszívabb rendszerkockázatának.

Mik voltak a 2026. április 12-i kibillenés egymásba fonódó társadalmi-politikai okai?

2. Az irányított felhalmozó kapitalizmus kifulladt modellje

Orbán Viktor 2010 nyarától egy könnyen leírható modellt ültetett a magyar újkapitalizmus helyébe. A posztkommunista korszak „zavaros húsz esztendejéből” és saját első kormányzása keserű tapasztalataiból azt a tanulságot szűrte le, hogy az erős politikai hatalom erős gazdasági hatalomra támaszkodik. Orbán már 1994-ben azért korholta az Antall-kormányt, mert elmulasztott létrehozni egy nemzeti tőkésosztályt. A kétharmados felhatalmazással – Simicska Lajossal ekkor még tandemben – rögvest hozzá is látott az úgynevezett nemzeti burzsoázia, a NER-lovagrend felépítéséhez. Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter ugyan rendületlenül fejlesztő államról írt és beszélt, csakhogy a NER-ben ez korántsem a kelet-ázsiai, vagy akár a rendszerváltás utáni lengyel példát jelentette. Az állami beavatkozás nem ágazatok, a helyi gazdaság fejlesztését, hanem egyes politikai alapon kijelölt vállalkozók feltőkésítését célozta meg. A politikai kapitalisták pedig nem K+F bázisok létesítésére, a magyar tudástőkén nyugvó termékek exportálására, hanem a politikai hatalom megtámasztására szolgáló vagyon – jellemzően ingatlanok, de persze vállalati részesedések – felhalmozására törekedtek.

Nem fejleszteni: felhalmozni akartak.

Orbán 2010-ben meghirdette, hogy nemzeti többséget akar a stratégiai ágazatokban (a bankszektorban, a közműcégekben, a médiapiacon, az építőiparban és az ingatlanbefektetők között – a kiskereskedelemben erre tizenhat év sem volt elegendő). A nemzeti többség megszerzésére Orbán a politikai kapitalistákat jelölte ki. A multinacionális tőke kiszorítása a stratégiai ágazatokból és az IMF hazazavarása volt egyébként az a két tétel, amely 2011 derekára casus bellit idézett elő a globális mélyállam és a NER között. A termelő ágazatokban azonban a multinacionális tőke nyomasztó túlsúlya rezdületlen maradt, sőt: a NER kifejezetten monokultúrássá tette a termelési szerkezetet, amelyben a nemzetgazdaság motorját döntő mértékben a német autóipar, majd az uniós döntésre reagálva – a konnektivitás jegyében – a vele összekapcsolódó kelet-ázsiai akkumulátorgyártás jelentette. Vajon miért nem várta el a miniszterelnök a feltőkésített politikai kapitalistáktól, hogy mondjuk egy évtized elteltével magyar tudásból, magyar munkaerővel termeljenek magyar terméket nemzetközi piacra?

Orbánnak jó oka volt arra, hogy nem fogalmazott meg ilyen elvárást.

A NER gazdasági támaszát felhalmozó politikai kapitalisták ezer szálon – állami szerződéseken, közbeszerzéseken, állami támogatásokon keresztül – függenek a politikai döntéshozótól. Ha bevételeik súlypontját külföldi – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy keleti, nyugati vagy déli – piacokra helyezik át, az végzetesen rendítheti meg a NER-t összetartó hűbéri láncolatot. Orbánnak esze ágában sem volt kilépni a kettéosztott gazdaság paradigmájából, természeti törvényként kezelte az ország extrém kitettségét: a termelést a multikra bízta, bőkezűen támogatta őket, hozzájuk hajlította a munkajogot és kiemelt beruházási rendeletek garmadájával szabadította ki őket a közösségi ellenőrzés alól. Úgy gondolta, majd a külföldi befektetők pörgetik a nemzetgazdaság motorját, annak gyümölcséből pedig bőségesen jut felhalmoznivaló a politikai kapitalistáknak.

A NER paradoxona valójában minden nemzeti burzsoáziáé szerte a világon: úgy konfrontálódnak a globális nagytőkével, hogy közben ezer szálon függvényei a globális kapitalizmusnak. Sokatmondó, hogy a most Magyarországon is kormányra készülő BlackRock 2017-ben fajlagosan alighanem nagyobb munkahelyteremtési támogatást zsebelhetett be, mint bármelyik hazai szövetkezet az elmúlt tizenhat évben. A járványkezelés alatt a gazdaságvédelmi akcióterv nem a bezárt vendéglátósoknak, hanem a politikai kapitalistáknak kedvezett. A 2013 és 2022 közötti növekedési pálya – hasonlóan a „kádári aranykorhoz” – alapvetően extenzív volt: az uniós fejlesztési források mellett a reálbérek tudatos visszafogása és a foglalkoztatottság folyamatos bővítése hajtotta. A magyar nemzetgazdaság mindeközben továbbra is alacsony hozzáadott értéket termelt, fennmaradt szélsőséges kiszolgáltatottsága a nagy globális ellátóláncok felé és belekerült a közepes fejlettség csapdájába.

A 2022-ben induló parlamenti ciklusra a magyar gazdasági szerkezet képtelen volt további hazai munkaerőt felszívni, a globális inflációs nyomás, az energiapánik, a szankciós politika és a háborúk pedig drámaian mutatták meg a magyar nemzetgazdaság páratlan sérülékenységét. A globális mélyállamból vezérelt EU 17 milliárd eurónyi forrást zárt el Magyarországtól politikai alapon, ami – Pfizer von der Leyen megkapóan őszinte szavaival élve – meg is látszik hazánk versenyképességének további romlásán. Az ötödik Orbán-kormány az akkumulátor-nagyhatalmi ambíciók megvalósításával próbált meg kitörni az ördögi körből. A kelet-ázsiai beruházók kegyeit keresve a kabinet beindította a vendégmunkás-importot, szélsőségesen neoliberális rohamot vezényelt a bérharc, a környezetszabályozás és a munkavédelem ellen. Mindhiába: a német gazdaság és a német autóipar krízise az összeomlás szélére lökte a magyar akkumulátorgyártást, egyúttal a magyar ipari teljesítményt. A mutatvány bedőlt, az irányított felhalmozó kapitalizmus magyar modellje kifulladt. A „hogyan továbbra” a Fidesznek nem volt, de legalább a Tiszának sincsen válasza.

3. Szűkülő erőforrások és az új osztálykoalíció

A politikai kapitalistának kijelölt Fidesz-közeli vállalkozók már 2010 nyarán járták az országot és tettek visszautasíthatatlan ajánlatokat vállalkozóknak cégeik átvételére. Az ajánlat visszautasíthatatlansága akkor is, később is a politikai kapitalisták adminisztratív befolyásából eredt. Csakhogy a NER hajnalán a visszautasíthatatlan ajánlatok tipikusan jól körbeírható szektorokban, bizonyos üzemméret felett és jellemzően a korábbi kormánypártokhoz tartozónak elkönyvelt üzletemberekhez érkeztek. Ráadásul később, a bőség éveiben olykor még a hoppon maradt cégtulajdonosok is érezhették úgy, hogy tőkeinjekció, pályázati pénzek, adókedvezmények, vissza nem térítendő támogatások formájában visszacsuroghat hozzájuk egyfajta bánatpénz. A NER-lovagrenden belül mindig volt lökdösődés, aki azonban egyszer alulmaradt, okkal remélhette, hogy a következő alkalommal rámosolyog a tündérszerencse.

A NER neoliberális társadalompolitikája, adórendszere végig és egyoldalúan a felső középosztálynak és a NER-lovagrend körül kialakult felső rétegnek kedvezett. A kedvezményezetti körön belül – most túl azon, hogy egy részük eleve a posztkommunista korszak hegemón elitcsoportjaihoz tartozott – a hajszálrepedések már a 2010-es évek végén jelentkeztek, a 2019 őszi önkormányzati választások legalábbis erről tanúskodtak. A NER-ben gyarapodó felső középosztály joggal érezhette úgy, hogy a NER-lovagrend – adminisztratív befolyását is felhasználva – egyfajta vízzáró réteget képez a további felemelkedése előtt.

A bőség elmúltával a konfliktusok kiéleződtek, az erőforrások szűkülése élet-halál harcokat eredményezett. A gazdaság stagnált, az uniós pénzek akadoztak.

Az uniós források elapadását, az uniós kapcsolatok elmérgesedését a multinacionális szektorhoz – alkalmazottként, beszállítóként – szocializálódott modernista, pragmatista, apolitikus réteg egzisztenciális fenyegetésként érzékelte, majd aktivizálódott, és a ciklusfelezőre – bő három évtized után először – láthatóvá vált a politikai térben. Az erőforrások szűkülésével a politikai kapitalisták kénytelen voltak – pestiesen szólva – „az apróért is lehajolni”, kávézókat, divatszalonokat, jellegzetesen kisvállalkozásokat is célba vettek. Akiről „lehúzták” a cégét, nem reménykedhetett abban, hogy máshol, más szektorban majd újra süt rá a nap. Elterjedt az a mondás, hogy nem érdemes túl nagyra növekedni, mert még megtetszik a cég valamelyik politikai kapitalistának, és bizony ez a szemlélet is fékezte az amúgy sem acélos termelékenységet.

A kiapadhatatlan erőforrásokhoz és a szakadatlan felhalmozáshoz szoktatott politikai kapitalisták működése immáron fenyegetést jelentett a NER-lovagrendhez lazábban kapcsolódó nagytőkések, illetve a nómenklatúra-burzsoázia 2010 után kooptált felső rétege számára is. A törés a NER-lovagrend szélén következett be. A NER politikai centrumától távolabbra elhelyezkedő – a politikai kapitalistákon kívüli – nagyvállalkozók leváltak a NER-lovagrendről, és nagyjából 2024 derekán koalícióra léptek az önmagában is tagolt, több komponensből álló felső középosztállyal. Csakhogy ezek a nagyvállalkozók is olyan munkáltatók, akik – az állami beavatkozásoktól nem függetlenül – jelentékeny számban adnak kenyeret a munkaerőpiacra 2010 után visszakapaszkodott állampolgároknak. A NER-disszidens nagyvállalkozókra felfűződött prekariátust a Fidesz ugyancsak elveszítette. Így képződött meg a Tisza szavazótáborának magva.

4. A megalázott közszféra

A Fidesz keletkezéstörténetének van két közpolitikai alapélménye, ami átsugárzott a 2010 utáni kormányzati praxisra. Az egyik a nyolcvanas évek angolszász neoliberalizmusa, konkrétan Margaret Thatcher viszonyulása a jóléti rendszerekhez. Ez a kapitalizmus nyerteseinek cinizmusa. Ez a szemlélet gyúrta egy minisztériumba az oktatást, a kultúrát, az egészségügyet és a szociálpolitikát, csinált az utóbbiból „gondoskodáspolitikát”, majd rendelte az egészet a belügyi tárca fennhatósága alá. Ez a szemlélet gyorsította fel az oktatás és az egészségügy látens privatizációját és tartotta európai összehasonlításban krónikusan alacsony szinten az állami oktatási és egészségügyi ráfordításokat. A másik alapélmény tíz évvel a NER beköszönte és harminc évvel a rendszerváltás után is a telléri értelemben vett „megalvadt struktúrákat” láttatta a közigazgatásban, a rendvédelemben, a bíróságokon, az egyetemeken, az MTA-n. Vélhetően ezekre az alapélményekre vezethető vissza, hogy Orbán Viktor kormányai rendre az utolsó utáni pillanatig vártak a közszféra béremeléseivel, a közalkalmazotti jogállást és védelmet módszeresen kiüresítették, a sztrájkjogot ellehetetlenítették. Ha valamelyik szektorban mégis rendezték a béreket, abban sem volt sok köszönet.

Orbán Viktor politikai vakfoltja, hogy azt gondolja, a közszféra alkalmazottainak kizárólag a pénz számít, és nem kalkulál a hivatástudattal, a szakmai szolidaritással. A pedagógusok bérét megalázó hercehurca, beszólogatások után rendezték, az oltatlan pedagógusok elvett járandóságát ekkor sem. A járványkezelés alatt az orvosok bérét a rendszerváltás óta nem látott mértékben emelték meg, kaptak is érte „cserébe” megalázó rendszabályokat, a kórházakban viszont tágra nyílt a bérszakadék az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók között. A fegyverpénz a ciklus végére ugyan megérkezett, de a rendvédelemben hosszú évek alulfinanszírozottsága miatt fennmaradt a túlóra és a létszámhiány.

A hadseregben a tiszás Ruszin-Szendi miniszterre vár a feladat, hogy kezelje a fideszes Ruszin-Szendi vezérkari főnök vakcinaterrorja által ütött sebeket.

A bírák illetményét ugyan tisztességgel felemelték, csak éppen egy megalázó megállapodáshoz kötötték, a fideszes sajtó pedig tizenhat éve visszatérően pécéz ki konkrét bírákat konkrét ítéletek miatt. A szociális és közművelődési dolgozók továbbra is kegyelemkenyéren élnek, a gyermekvédelmi dolgozókat egy kampányszerű megaláztatásnak tették ki. A fideszes politikai elit mélyről fakadó bizalmatlanságát saját minisztériumi alkalmazottaik is érzékelték. A területi közigazgatásban dolgozók az egészből legfeljebb annyit, hogy időnként kivezényelték őket biodíszletnek a választókerületi elnök rendezvényeire. A közszféra, a tanárok, óvónők, orvosok, ápolók, a kormányablakban ülő tisztviselők, a gyámügyesek, a rendőrök, katonák, bírók, szociális dolgozók, könyvtárosok, helyi közösségszervezők, egyetemi oktatók, tudományos kutatók hangulata szétterjedt az egész társadalmon.

Orbán 2010-től – amúgy nagyon helyesen – azt a célt tűzte ki, hogy húsz év késéssel megteremti a politikai kormányzás feltételeit, azonban ezt a törekvését is – mint oly sok minden mást – sikerült tökéletesen túltolnia. Már régen nem az a veszély fenyegetett, hogy a miniszterek a partikuláris érdekcsoportokból szerveznek bandériumokat a politikai akaratot megtestesítő miniszterelnök ellenében. A folyamatosan változó, kaotikus statútumrendelet viszont egy olyan áttekinthetetlen kormányzati struktúrát szült, amit Orbán Viktoron kívül élő ember – miniszter, főhatóság, hatósági ügyintéző, jogkereső állampolgár – nem képes átlátni. Egyszersmind tizenhat év alatt sikerült eljutni oda, hogy immáron nem a „megalvadt struktúrák”, a partikuláris érdekcsoportok, hanem az áttekinthetetlenség volt a legnagyobb akadálya annak, hogy a választásokon legitimált politikai akarat irányíthassa az államigazgatást. Így jutottunk el oda, hogy a kampányban NAV-tisztviselők csápoltak ellenzéki gyűlésen, fegyveres tisztek tettek politikai nyilatkozatokat, rendőrök szelfiztek a tömeggel április 12-én éjszaka, de még minisztériumi törzskarokban is a Tisza győzelmét ünnepelték.

5. A „bűnös város”

A fideszes genezisnek létezik egy máig ható szocializációs alapélménye is: Budapest. Nem akarok visszamenni sem 1988-ig, sem 2010-ig, sem 2019-ig, a téma szempontjából bőven elegendő 2024-ig. Karácsony Gergely városvezetése tulajdonképpen könnyű préda lett volna a városellenzék számára, ráadásul a Fidesznek magától értetődő hivatkozási pontul szolgál/szolgálhat/szolgálhatott volna Tarlós István városvezetői tevékenysége, főként miután az ő korábbi főpolgármester-helyettesét indították a főpolgármesteri székért. Ehhez képest a Fidesz mágusai bohócot csináltak Szentkirályi Alexandrából: végiggyurcsányoztatták vele a kampányt – miközben már javában áradt a Tisza – és az utolsó pillanatban visszaléptették Vitézy Dávid javára, hogy aztán a Fidesz árnyék-főpolgármesterjelöltjéből legyen a Tisza-kormány közlekedési minisztere.

Azt, hogy pontosan mi volt Orbán szándéka a 2024-es fővárosi választással és úgy általában Budapesttel, a mai napig homály fedi. Az új közgyűlésbe a Fidesz egy megfiatalított csapattal ült be, ami látványosan ment a minőség rovására. A főpolgármester városlakókat bosszantó látványpékségébe – nagykörúti és Üllői úti biciklisáv, a Lánchíd és az alsó rakpart lezárása – a fideszesek érzékelhetően nem mertek beleállni, annál inkább ócska személyeskedésekkel, debil performanszokkal a főpolgármester személyébe. A fővárosi fideszesek egyetlen várospolitikai üzenete ment át az utóbbi két évben: a szórakozóhelyek elleni uszítás, de az legalább – ha az április 12-i budapesti fiesztára gondolunk – sikerrel. A kormány és a főpolgármester között folytatódott a 2019 óta tartó erőpróba, azzal a különbséggel, hogy amíg 2019 és 2024 között a kabinet igyekezett demonstrálni, hogy ők azt teszik, amire az „alkalmatlan” Karácsony képtelen, addig 2024 után megváltozott a helyzet. A főváros továbbra is a kormányzati elvonásokra panaszkodott, az állami beruházások viszont leálltak.

Értem én, hogy a Budapest–vidék ellentétből lehet Magyarországon valamekkora politikai tőkét kovácsolni, de a hangsúly a valamekkorán van. Orbán ebben a tekintetben – is – aránytévesztésbe esett. A vidékiek járnak Budapestre, miközben budapestiek származnak vidékről és így tovább. Egy országunk van. A Fidesz 2024 és 2026 közötti fővárosi produkciója országos szinten is amortizálta a kormányoldal kompetenciájáról alkotott képet.

6. A felszakadt érzelmi gát a konzervatív és a liberális értelmiség között

A konzervatív és a balliberális (később: progresszív) értelmiség között a rendszerváltás óta olyan mély érzelmi-kulturális szakadék húzódott, amely lehetetlenné tette a két szekértábor között nemcsak a kooperációt, de az értelmes párbeszédet is. A szakadék elmélyülésében komoly szerepe volt a Demokratikus Chartának, amely a két szekértábor helyett a hajdani demokratikus ellenzék és a nómenklatúra között ácsolta meg az érzelmi-kulturális hidat. A konzervatív értelmiségnek azonban mindig létezett egy olyan ága, amely identitásában az atlantista elkötelezettséget tette az első helyre. Orbán 2014 nyarától több lépésben, éveken át, de módszeresen kezdte kiszorítani táborából az atlantistákat. A Fidesz ráadásul 2010-től és differenciálatlanul alkalmazta az „aki nincs velünk, az nincs” felfogást mindenkire, aki kívül esett a NER-en, legyen az jobbikos, vagy elempés, gyurcsányista, vagy feltörekvő ifjú emeszpés, így a NER-ből kiszorított atlantisták nem számíthattak nagyobb méltányosságra, mint mondjuk Vona Gábor.

Ebbe a folyamatba érkezett meg az Orbán–Simicska konfliktus, a G-nap. A Fidesz propagandagépezetéről levált újságírók felületei, elsősorban a Magyar Hang és a Válasz Online, 2018-tól – tudatosan vagy ösztönösen: ma már mindegy is – ugyancsak kitartó, szisztematikus munkával igyekeztek egymáshoz szoktatni az atlantista konzervatívokat, valamint az ÉS, illetve a Mozgó Világ közönségét. Nagyjából úgy, ahogyan a Demokratikus Charta kondicionálta egymáshoz a szamizdatost a megyei párttitkárral.

A konzervatív és a balliberális tábor előbb a témaválasztásban, a hangnemben, később a szereplők és a valóságmagyarázók összeválogatásában is összeért. Fennmaradt azonban egy érzelmi gát: a rendszerváltás antikommunista hangulatán és a 2006 őszi politikai válságon szocializálódott közeg nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy az utódpártra és a szemkilövetőkre húzza be az ikszet. Akik ezt meg is tették (sokan nem tették meg közülük), azok is csak félszívvel, csekély meggyőzőerővel. Ennek a feszültségnek a kisülése jelentkezett MZP előválasztási győzelmében. Csakhogy 2024 után előbb Gyurcsány, majd az MSZP is levonult a pályáról. Az érzelmi gát felszakadt.

7. Az egydimenziósított kormánypárti nyilvánosság

A Fidesz nagyjából a G-napot követően szigorú katonai alakzatba rendezte a fennhatósága alá került nyilvánosságot. Ez annyira tökéletesre sikeredett, hogy ha mondjuk az Origo szerkesztőségét az AI helyettesítené, valószínűleg senkinek nem tűnne fel. A hipercentralizált kormánypropaganda pillanatnyilag jó ötletnek látszott a decentralizált ellenzéki nyilvánossággal szemben: amíg az előbbi egy fegyelmezett katonai gépezet, addig az ellenoldalon még a kampány alatt is kibeszélnek, fanyalognak a saját jelöltjeiken, a saját táborukat is megosztó témákat habosítanak.

Igen ám, de 2022 után a médiatérben is történt három kulcsfontosságú változás: a) a magyar politikai nyilvánosság súlypontja teljes egészében a közösségi platformokra helyeződött át; b) az ellenzéki nyilvánosság jelentékeny részét fenntartó globális progresszív hálózat az ukrajnai háború kezdetén maga is az árnyalatokat eltüntető, katonai üzemmódba állította médiagépezetét; c) az ellenzéki térfélén Gyurcsány és az MSZP kicsekkolásával felszakadt az érzelmi gát. A Fidesz ezeket a változásokat képtelen volt felismerni. A közmédia, az óriásplakátok, a nemzeti konzultációk, a Mediaworks, a kormányoldal bulvár- és politikai szekciója, a Megafon, a fideszes influenszerek, beszélő fejek ugyanabban a tónusban, ugyanazokban a témákban tolták tovább a durva politikai indoktrinációt. A másik oldal mindeközben, ha nem is sokszínűen, de legalább több síkon szólt a közönséghez: nem csak az intenzív politikafogyasztókhoz ért el. Az egydimenziósított kormánypárti nyilvánosságból egyszerre tűntek el a véleményformálók befolyásolására alkalmas, propagandán túli elemzések (talán a Mandiner a kivétel), és hiányoztak az apolitikus tömegek számára is hallható hangok.

Pusztító bélyeg égett rá Orbán Viktor személyes brandjére

A Fidesz vereségének okait feltáró írásom első részében a NER közjogi felépítményét, az irányított felhalmozó kapitalizmus kifulladt modelljét, a szűkülő erőforrásokat és az új osztálykoalíciót, a megalázott közszférát, a „bűnös város” koncepcióját, a konzervatív és a liberális értelmiség között felszakadt érzelmi gátat, illetve az egydimenziósított kormánypárti nyilvánosságot elemeztem. A második rész témája a gazdasági és az uniós kilátásokról való hallgatás, a konjunktúraérzékelés alakulása, a dramaturgia nélküli ciklus, a félbehagyott konfliktusok, a megkésett és felemás mérséklődés, a pozitív ajánlat nélküliség, Hatvanpuszta, valamint a morális erózió lesz.

8. Hallgatás a gazdasági kilátásokról

A kormánypropaganda 2022 nyarán legyártotta a magyarázatot a gazdaság megdöccenésére: háborús infláció, szankciós politika, energiakrízis. Ebben a felelősségáthárító narratívában természetesen van igazság, de csak egy vékonyka szelet, azonban a törzsbázis meggyőzésére ez is elegendő volt. S csak a törzsbáziséra: a 2,4 milliós tábornagyság innen is értelmezhető. Miért nálunk volt a térségben a legnagyobb infláció 2023-ban? Miért nincsenek magyar kézen a kiskereskedelmi láncok? Miért nincsenek magyar termékek a polcokon? Miért kellenek vendégmunkások? Miért törvényszerű, hogy még a tőlünk távoli fegyveres konfliktusok is közvetlenül befolyásolják a magyar ipari termelést?

Ezeket a kérdéseket a Mi Hazánk tette fel, a szuverenitásvédő Fidesz – válaszok helyett – leginkább hallgatott. Mi lett a repülőrajttal? Mi történt a „100 új gyár”-programmal? Mitől lesz újra gazdasági növekedés, ha elhallgatnak a fegyverek Ukrajnában? A Fidesz ezekről is hallgatott, ahogyan a kifulladt modell újraindításáról is. Orbán úgy kért felhatalmazást a választóktól 2026 elején, hogy a magyar gazdaság következő négy évére egyáltalán nem mutatott be a közönség számára érzékelhető terveket.

9. Hallgatás az uniós kilátásokról

A magyar választók jelentős hányada rendületlenül támogatja hazánk uniós tagságát, és ugyancsak döntő többségük támogatja Orbán Viktor Ukrajna-politikáját a brüsszeli központtal szemben. A két álláspont között jelentékeny az átfedés. Mi következik ebből? Az, hogy a magyar átlagválasztó viszonya az Európai Unióhoz merőben pragmatikus. Szkeptikusan olvassa az euroblablát, a kéksárga-profilképes propagandát, nem akar háborút, nem akarja állni a háborús cechet, osztja Orbán migrációs és Ukrajna-álláspontját. S ugyanez a magyar honpolgár élvezi a schengeni övezet előnyeit, ő maga és/vagy családtagja Nyugaton tanul/dolgozik, a fiatalok Erasmus-programokon vennének részt, a vállalkozók bekapcsolódtak az európai kereskedelmi vérkeringésbe, sok százezren dolgoznak itthon európai multinak akár alkalmazottként, akár beszállítóként, sokakat vonz a lehetőség, hogy az EU nyitja meg a kaput egy globális karrierlehetőségre, sokan tájékozódnak közvetlenül az európai sajtóból.

Ezt a választói tömeget mélységes aggodalommal töltötte el a lehetőség, hogy Magyarország – Huxit és Orbán erre irányuló szándéka nélkül! – egészen egyszerűen kisodródhat az EU-ból.

Mi lesz, ha megvonják a szavazati jogot? Mi lesz, ha az agrárpénzek sem jönnek? Mi lesz, ha a schengeni hozzáférésünket is korlátozzák? Ezekre a levegőben lógó kérdésekre nem voltak fideszes válaszok. Orbán nem vázolt fel egy „B tervet” arra az esetre, ha választási győzelmét követően a brüsszeli gépezet fokozza a nyomást Magyarországra. A pragmatikus választópolgár pedig ezért inkább a biztos választást kereste, és az ebben az esetben nem a Fidesz volt.

10. Konjunktúraérzékelés: túl kevés, túl későn

A miniszterelnök – miután besült a repülőrajt – 2025 folyamán nekigyürkőzött a gazdaság élénkítésének. Az eredmények azonban túl szerények voltak és túl későn érkeztek ahhoz, hogy érdemben befolyásolják a választói magatartást. Az egész ciklus legjobb konjunktúraindexét 2025–2026 fordulóján mérték. A választási év I. negyedéve hosszú idő után a legjobb GDP-növekedési és ipari teljesítményadatokat produkálta. Más kérdés, hogy az első repülőrajtra emlékeztető jelentés két héttel 2026. április 12. után futott be.

11. A dramaturgia nélküli ciklus

A NER első három ciklusa simán ábrázolható volt úgy, mint egy improvizációs színház a közönség (úgy is mint választók) bevonásával (úgy is mint nemzeti konzultációk), de mégis egy határozott dramaturgia mentén. A „négyéves sztoriknak” volt prológusuk és befejezésük, volt azonosítható tárgyuk. Már 2022 nyarán érzékelni lehetett, hogy erre a ciklusra a Fidesznek egyszerűen nincsen dramaturgiája, és a közönséggel sem találja a hangot. A rezsicsökkentés csökkentésével, a kata kivezetésével sikerült felidézni a gyurcsányi pillanatot, a 2006. nyári választói „macskajajt”. Folyamatosan jöttek az újabb és újabb vezérfonálnak tetsző kezdeményezések, hogy aztán pár hónap múlva semmibe vesszenek. A választópolgár nyugodt erő helyett kapkodást, biztos választás helyett hektikusságot érzékelt. A legjobb példa erre a 2025 februárjában belengetett „húsvéti nagytakarítás”, de ezzel át is eveztünk a félbehagyott konfliktusok tengerére.

12. A félbehagyott konfliktusok

Létezik egy szólás: „Soha ne kezdj olyan háborúba, amit nem tudsz megnyerni!”. Orbán nagyon régóta vállal be olyan konfliktusokat, amelyeknél nemhogy a győzelemre, de a tisztes visszavonulásra sincsen terve. Csekély mértékben, vagy egyáltalán nem tudja elérni a kitűzött politikai célt, de bezsákolja az ütközet negatív externáliáit. A megelőző ciklusokban tipikusan ilyen volt – a teljesség igénye nélkül – az akadémiai kutatóhálózat – amúgy 1990 óta esedékes – elcsatolása, a CEU-ügy, az át nem alakított ELTE tudatos alulfinanszírozása. A megnyerhetetlen küzdelmek száma a 2022–2026 közötti ciklusban felszaporodott: „guruló dollárok”, külföldről finanszírozott szervezetek, Pride. A kormány ezekben az ütközetekben úgy viselkedett, mint az a kiránduló, aki az erdőben összefut a medvével, és nem azt a tanácsot követi, hogy tetesse magát halottnak,nem a puskáját használja, de még csak el sem fut, hanem egy bottal kezdi el szurkálni az állatot.

Pedig a székely mondás úgy tartja: „A medve nem játék”.

A kormány ezekben a konfliktusokban a minimálisnál is kisebb haszonnal szemben haragított magára olyan szereplőket is, akik amúgy nem feltétlenül lettek volna aktívak a belpolitikai küzdelmekben, áldozati pózba lökte ellenfeleit, de legalább a saját hívei előtt is tehetetlennek mutatkozott (lásd: Pride). A „poloskázás” ráadásul belecsúszott a választás előtti évbe.

13. Megkésett és felemás mérséklődés

Miért lényeges a felvállalt konfliktusok szempontjából a választás előtti év? Úgy tűnt, hogy a 2002-es választási kudarcból leszűrt orbáni tanulságok egyike az volt: az nevet a végén, aki a választás előtti egy évet mérsékelt pozícióból csinálja végig. A 2009 áprilisában hivatalba lépett Bajnai-kormányt a Fidesz már csak hangfogóval szidta, elhalkultak az elszámoltatást követelő hangok, aztán a NER-ben, 2013, 2017 és 2021 tavaszától egyaránt a megfontolt, az ellenfelével kevesebbet, az állampolgár közérzetével annál többet foglalkozó nyugodt erő pózát vette fel a kormánypárt. Ehhez képest 2025 első féléve – bőven benne voltunk a választás előtti évben – a miniszterelnöki „poloskázástól”, az átláthatósági törvénytől és a Pride betiltásától volt hangos. Az év második felében, különösen október 23-ától lett tetten érhető a miniszterelnöki szereplésekben is a mérséklődés.

A hangnemváltás azonban nemcsak megkésett, de meg is bicsaklott.

„Mi is hétmérföldeseket léphetünk, és kiszoríthatjuk Magyarországról a szuverenitásunkat korlátozó idegen befolyást az ügynökeivel együtt. Ez volt a terv. De be kell vallanom: csak félmunkát végeztünk. A brüsszeli elnyomó gépezet még működik Magyarországon. Ezt majd április után fogjuk eltakarítani. Álcivil szervezetek, megvásárolt újságírók, bírák, politikusok, algoritmusok, bürokraták, guruló eurómilliók. Itt, Magyarországon ma ezt jelenti Brüsszel. Biztosan van, aki ezt udvariatlannak, nyersnek, sőt durvának tartja” – mondta a miniszterelnök a 2026. februári évértékelőn.

A hivatalos választási kampány kezdetén már nem arra került a hangsúly, hogy Orbán szavainak van-e igazságalapja (van): az ütközött ki, hogy a kormányfő visszatért az egy évvel korábbi, fenyegető hangvételhez. A Zelenszkij-plakátok tónusa mindent sugárzott, csak éppen nyugalmat nem. A Fidesz kampányán – és még inkább: az árnyékkampányán – végigvonult a Tisza vezérével szembeni durva személyeskedés (ennek csúcspontját alighanem a nyilvánvalóan jogellenesen rögzített „szobavideó” belengetése jelentette). S igen, a Tisza hergelésben, fenyegetődzésben nem egyszerűen a Fideszen, hanem az elmúlt harminchat év valamennyi mandátumszerzésre esélyes formációján túltett. Csak éppen a megkésett és megbicsaklott mérséklődés miatt a kormányoldal egyszerűen nem volt képes arra, hogy az ellenfél példátlan agresszióját a maga javára aknázhassa ki.

14. Pozitív ajánlat nélkül

Az előző három NER-ciklus végére a Fidesznek – a határozott dramaturgia mellett – mindig volt egy pozitív, visszautasíthatatlan ajánlata a választók felé. A rezsicsökkentéssel (2013–2014), a határkerítéssel (2015–2018), a járványkezeléssel és a Great Lockdownt követő visszapattanással (2021–2022) az ellenzék akkor sem tudott volna mit kezdeni, ha egyébként más felállásban, más összetételben, más vezetőkkel fut ki a pályára. A 2022 és 2026 közötti ciklusban a Fidesznek egyáltalán nem volt ilyen pozitív, visszautasíthatatlan ajánlata. Egy ideig úgy látszott, hogy a külső körülményekre hivatkozó négyéves periódust a miniszterelnök a külső körülmények önerőből történő megváltoztatásával (lásd: a budapesti csúcs bejelentése) koronázhatja meg, de ha volt is ilyen reménye a kormánypártnak, az 2025 végére hiú ábrándnak bizonyult. A biztos választás egy negatív ajánlatot sugárzott („lehet nálunk rosszabb”), ami visszautasítható, és a választók vissza is utasították.

15. A pusztító bélyeg: Hatvanpuszta

Egyes kormánypárti politikusok, NER-oligarchák ízléstelen magamutogatása, megmagyarázhatatlan gazdagodása valójában végigkísérte a NER történetét. A miniszterelnök a közérdeklődés fókuszába került irritáló figurákat könnyedén tarthatta el magától azzal, hogy nem foglalkozik üzlettel, nem vagyonos ember. Miután a Fidesz tulajdonképpen 2003 óta egy Orbán-brand, így a felháborító jelenségek ugyan folyamatosan témát szolgáltattak az ATV szörnyülködő műsorainak, de a Fidesz ezekkel együtt – és ezek ellenében is – még könnyedén bezsákolt három kétharmadot. A Tiborcz-féle Elios-ügy már közelített Orbán Viktor személyéhez, azonban a történet túl bonyolult volt ahhoz, hogy vírusként terjedhessen a teljes választónépességben.

A hatvanpusztai birtokkal viszont egészen más a helyzet. Teljesen érdektelen, hogy a miniszterelnök édesapja törvényes jövedelméből, a jogszabályokat betartva hajtotta-e végre a beruházást. Az impozáns birtok – a legelésző zebrákkal együtt – a miniszterelnök családjához kötődik. Az átlagpolgár szükségleteit messze meghaladó léptékű uradalomról a bangónéi értelemben vett „k*va erős képek” készültek, a zebrák mémmé váltak. Ahogyan Horthy is, Kádár is, Antall is és Horn is puritán vezetőként tudtak a mutyizó, urizáló vezetői garnitúra fölé emelkedni, Orbán ezt a lehetőséget Hatvanpusztával elveszítette. A birtok képei pusztító bélyegként égtek rá személyes brandjére, és mivel Orbán személyes brandje jeleníti meg a NER-t, a kormánypártot: a megelőző másfél évtized összes Gucci táskás, kastélyozós, jachtozós, helikopterezős gusztustalansága villámgyorsan aktiválódott azoknak a választóknak a memóriájában is, akik egyébként nem az ATV szörnyülködő műsoraiból tájékozódnak.

16. A morális erózió

A megengedhetetlen gazdagodások nem önmagukban és nem egy-egy aktuális botrány kapcsán amortizálták a Fideszt. A hajdani fiataldemokratákat negyedik évtizede a fides, a hűség tartja felszínen. A bűnben és dicsőségben, sikerben és bukásban – Magyarországon egyébként páratlan módon – a közösséget egyben tartó kohézió a közös hőstörténetet, a közös közpolitikai célokat, az érdem- és teljesítményelvűséget és az 1994 és 1998 közötti átzsilipelést követően a keresztény-nemzeti közép évszázados hagyományrendszerét is feltételezte. Teljesen hitelesnek tűnt, amikor Pokorni alelnök 2010 tavaszán kézlevágást ígért azoknak, akik belenyúlnak a közösbe. Aztán persze a politikai kapitalisták egyre kevésbé zuckerbergi alapon érhettek fel a csúcsra.

Az érdemtelenség a negyedik ciklusra nem botrányos egyedi eseteket jelentett, hanem főszabályt: az égethet el több közpénzt, az ülhet be felügyelőbizottságokba, az juthat állami elismerésekhez, aki sokat és jól mozog a skyboxok világában. Ez a jelenség két – 2026. április 12-én a Tisza-táborban találkozó – irányból erodálta a kormányoldal bázisát. Lazult a kötődésük azoknak a választóknak, akik hittek a fidesben, illetve akik a politikai identitásukat eleve nem Orbán Viktorból, hanem a keresztény-nemzeti középből eredeztetik. Az érdemtelenül gyarapodók viszont rátanultak arra, hogy tulajdonképpen semmi sem számít, a fides is félretehető: az üzleti, politikai, kulturális teljesítménynél kifizetődőbb, ha mindig jókor, jó helyre pakoljuk a zsetonokat. Ebből az erózióból teljesen logikusan következett, hogy azok az érdemtelenül gyarapodók, akik a skyboxok szivarszobáiba már nem jutottak be, vagy az állami rulettasztalon nem annyi közpénzt zsebeltek be, mint amennyit elképzeltek maguknak: az első adandó alkalommal kiváltották a rendszerváltó kártyát.

Időzített bombát élesített a Fidesz, ami miatt szinte mindent elveszített

A Fidesz vereségének okait feltáró írásom első részében a NER közjogi felépítményét, a z irányított felhalmozó kapitalizmus kifulladt modelljét, a szűkülő erőforrásokat és az új osztálykoalíciót, a megalázott közszférát, a „bűnös város” koncepcióját, a konzervatív és a liberális értelmiség között felszakadt érzelmi gátat, illetve az egydimenziósított kormánypárti nyilvánosságot elemeztem. A második rész témája a gazdasági és az uniós kilátásokról való hallgatás, a konjunktúra-érzékelés alakulása, a dramaturgia nélküli ciklus, a félbehagyott konfliktusok, a megkésett és felemás mérséklődés, a pozitív ajánlat nélküliség, Hatvanpuszta, valamint a morális erózió volt. A harmadik, záró részben a gyermekvédelem időzített bombájáról, a drograzzia üzenetéről, a szakértelem, a biztonság és a magánszféra triászáról, az apolitikus százezrekhez való a kizárólagos ellenzéki elérésről, a DK és az MKKP csődjéről, a geopolitikai léptéktévesztésekről és a külföldi beavatkozásról esik szó.

17. A gyermekvédelem időzített bombája

Úgy tűnt, hogy a 2021 tavaszán beterjesztett, a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról szóló törvényjavaslatot minden parlamenti frakció meg fogja szavazni. Ez így is lenne rendjén, hiszen egy egészséges társadalomban a pedofil-ellenes fellépés pártok feletti ügy, amelyet nemzeti konszenzus övez. Csakhogy a választás előtti évben, az ellenzéki előválasztási kampány kellős közepén a Fidesz semmit sem akart kevésbé, mint egy nemzeti konszenzust. Ezért toltak be egy homfób elemekkel tűzdelt, zárószavazás előtti módosító csomagot, amit a Jobbikon kívüli ellenzék nyilvánvalóan nem szavazhatott meg, de legalább Brüsszelben is kiverte a biztosítékot. A homfób módosító kapcsán írt 2021. június 12-i posztomat így zártam:

Egyszerre mossák majd össze a homoszexuálisokat és az ellenzéket is a pedofilokkal. Így működik a Nemzeti Cinizmus Rendszere. Ne tessék csodálkozni, ha kitermeli a maga krumplilóbálós ellenzékét.

A húzással a Fidesz megnyert egy csatát, de – kis túlzással – mindent elveszített. A pedofília bármelyik történelmi korban, bármelyik kultúrában a legbékésebb emberekből is elemi erejű felháborodást vált ki. Éppen ezért könnyű manipulációs fegyverként használni. A Fidesz is ezt próbálta meg 2021 júniusában, de a fegyver végül visszafelé sült el. Ha Gyurcsányék is megszavazhatták volna a 2021. évi LXXIX. törvényt: nincsen kegyelmi botrány, nincsen őrjöngő pedofideszezés, nem ég rá a kormányra a Szőlő utcai intézet ügye. Egyszerűen azért, mert ha akkor a Fidesz túllát a rövid távú politikai haszonszerzésen, ma Magyarországon senkiben sem fogalmazódna meg a gondolata sem annak, hogy ellenfele politikája – legyenek bármilyen kétes figurák a holdudvarában, költsön bármilyen keveset a gyermekvédelemre – a pedofíliát támogatja.

A politikai fegyverként használt pedofilellenes fellépés végül több kárt okozott 2024 és 2026 között a Fidesznek, mint amennyit 2021 nyarán a korabeli ellenzéknek. A 2021. évi LXXIX. törvénnyel időzített bomba ugyanis alapidentitásában találta el a magát kereszténydemokratának tartó, „családbarát Magyarországot” hirdető kormányoldalt.

18. A drograzzia üzenete

A kormány hosszú évekig gyakorlatilag tétlenül nézte, hogy falvak, kistelepülések, de lakótelepek és a városi aluljárók életét is megkeserítik a szintetikus drogokon élő zombik. A szintetikus drogok elleni határozott kormányzati fellépés tehát felettébb indokolt volt. Az már aligha, hogy az Orbán-kormány továbbra is primitív módon teljesen összemosta a szintetikus drogokat az orvoslásban is használatos hatóanyagokat tartalmazó lágydrogokkal.

Az viszont egyenesen egy politikai öngyilkossággal ért fel, hogy előbb a 360/2025 (XI. 18.) kormányrendelet, majd a 2025. évi CXXV. törvény a szórakozóhelyek ellen indított hadjáratot: a rendőrség a választási kampányt megelőző hónapokban sorra zárta be fiatalok kedvelt törzshelyeit. A jogszabályok egyáltalán nem tették mérlegre, hogy az adott szórakozóhely személyzete ténylegesen bűnrészes-e a kábítószer-kereskedelemben. A bezárás Damoklész-kardja 2026 elejére ott lebegett a fiatalok által látogatott összes vendéglátó-ipari egység feje felett. Nincsen az a TikTok-kampány, nincsen az a külföldi beavatkozás, amely hatékonyabban katalizálhatta volna a fiatalok hangulatát, mint egy olyan kormányrendelet, ami a generációs találkozótereket veszi üldözőbe.

19. A szakértelem, a biztonság és a magánszféra triásza

A posztkommunista korszakban az MSZP három komparatív előnnyel rendelkezett vetélytársaival szemben. A választópolgárok őket látták szakértőknek, akik tudnak kormányozni („Hogy a szakértelem kerüljön kormányra!” – írta ki a plakátokra az utódpárt, és be is húzta az abszolút többséget 1994-ben). Róluk hitték el a választópolgárok, hogy képesek garantálni a biztonságot („Létbiztonság – Jogbiztonság – Közbiztonság” – hirdette a Medgyessy-kampány 2002-ben). S az utódpárt, Horn Gyula pártja megtanulta a kádári leckét: a stabil hatalomgyakorlás feltétele, hogy a hatalom békén hagyja az állampolgár magánszféráját, nem ad világnézeti útmutatásokat és életmód-tanácsokat.

A Fidesz 2006-tól mindhárom területen ledolgozta versenyhátrányát. Nem volt egyszerű, különösen nem a magánszféra tiszteletben tartását illetően: a legenda szerint Orbánt 2002 tavaszán a TF-en még fiatal rajongói is füttyszóval honorálták, amikor arról szónokolt, hogy az ördöggel cimborál, aki kábítószert használ. A NER bejövetelénél Orbán már tartózkodott attól, hogy az első kormányzásához hasonló drograzziákat vezényeljen középiskolákba, békén hagyta az abortusz-szabályozási status quót és a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló 2009. évi XXIX. törvényt. A NER családpolitikája ugyan kezdettől fogva hátrányosan kezelte az egyszülős családokat, a gyermekteleneket, az azonos nemű párokat, de a mindennapokat illetően Orbán Viktor közel egy évtizeden át nem ragadtatta el magát. A Great Lockdown idején – szigorúan a művelt Nyugat egyes kormányainak vakcinaterrorjához és elnyomó korlátozáspolitikájához képest – meglehetősen liberálisnak bizonyult, olybá tűnt, hogy például a kijárási korlátozásoknál kifejezetten a „kádári kikacsintás” politikáját alkalmazza.

A hosszú kétharmados regnálás azonban – úgy tűnik – fokozatosan kikapcsolta a fékeket: jöttek a homofób hergelések és a homofób, transzfób jogszabálymódosítások, rögtön a negyedik kétharmados győzelem után a szívhangrendelet (a 29/2022. /IX. 12./ BM-rendelet), majd a fantasztikus politikai éleslátással a 2026-os választási kampányra időzített drograzziák a szórakozóhelyeken. A triász másik két elemében is 2022 után kezdett el kicsúszni a talaj a Fidesz alól. A pár hónap alatt látványosan földbe állt repülőrajt, a kormány kilátástalan főváros-politikája nehezen fért össze bármilyen szakértő-imázzsal. A biztonság illúzióján éppenséggel a Fidesz-kampány fókuszába került háborús tematika, valamint az ellehetetlenült európai viszonyrendszer ütött sebeket.

20. Kizárólagos ellenzéki elérés az apolitikus százezrekhez

A választás végeredményét alapvetően határozta meg, hogy megjelent a fülkékben 600 ezer olyan választópolgár, akiknek a távolmaradására – az elmúlt harminchat esztendő választásszociológiája alapján – okkal lehetett számítani. A Fidesznek nem is volt elérési útvonala az apolitikus tömegekhez. Ezzel szemben a kormányellenes oldalon – és még véletlenül sem a Tisza hivatalos kampányában – megjelentek olyan influenszerek, akiknek népes követői tábora amúgy nem kíváncsi sem a Partizánra, sem a Megafonra. Ellenben keresik és fogyasztják az autós híreket, a táplálkozási tanácsokat, a fitness-edzéseket, a test- és műkörömépítő tanfolyamokat, a tízmásodperces – vicces – TikTok-videókat, járnak nyári fesztiválokra és Azariah-koncertekre: na ezekbe a tartalmakba csomagoltak kormányellenes kiszólásokat, vagy csak egy borús hangulatot, amiről azt ígérték, hogy 2026. április 12-én meg fog változni. A bő félmilliós apolitikus választói réteg nagyobbik része előtt ők a véleményvezérek és nem azok, akik főhivatásszerűen tolják a politikai kontentet.

Voltak közöttük most érettségizők, de bőven olyanok is, akik negyvenévesen lettek első választók.

A 600 ezres közönség egy kisebb része attól lett apolitikus, mert jó ideje külföldön, Nyugat-Európában él, ott rendezte be az életét. S ott kapja reggel, délben meg este az elborzasztó híreket szülőhazájáról, no meg az elvárást a kinti környezetétől: tegyen valamit, hogy a dolgok megváltozzanak, Magyarország visszatérjen Európába és így tovább. Belőlük lett a huszonötezres növekmény a külképviseleteken, de legtöbbjük még április 11-én kocsiba vágta magát és hazaruccant szavazni.

21. A DK és az MKKP csődje

A Fidesz kampánystratégiája azzal is kalkulálhatott, hogy a két kisebb ellenzéki párt, a DK és az MKKP elvisz majd úgy 350 ezer szavazatot. Csakhogy a Fidesz tolta össze egyetlen O1g-platformra az ellenzéket nagyjából a 2016-os kvótanépszavazás környékén: ennek a vetése is mostanra érett be. A két kispárt ennek megfelelő, szavazatminimalizáló stratégiát követett. Ráúsztak a Tisza-kampány O1g-s farvizére, és ott próbáltak meg szimpátiapontokat szerezni: a csúfos kudarc garantálható volt. Az MKKP két vezető arca eleve nem vett részt a kampányban, egyéniben pedig a tiszás jelölt támogatására szólították fel híveiket, és meg sem próbáltak kulcskérdésekben, érzületben elkülönbözni a Tiszától. A DK a „Baloldal kell = Klára kell” című kora nyári teasing-kampányt követően érthetetlen okból nem szállt bele az adóvitába, ellenben feltekerte a „zsoltibácsizást”, hogy a hergelés gyümölcseit a Tisza arathassa le. A végelszámolásnál legalább 100 ezer, a múlt év végén még kutyapárti, illetve alsó hangon 130 ezer, eredendően dékás listás szavazat kötött ki a Tiszánál.

22. A geopolitikai léptéktévesztések

Ahogyan megsemmisült 2022. április 3-án a belföldi ellenfél, úgy tűnt el a belpolitikából és evezett nemzetközi vizekre a miniszterelnök. Orbán megnyilvánulásainak fókusza egészen 2026. április 12-éig a geopolitikai mezőn ragadt. Önmagában ez a körülmény is oka lehet egy vereségnek, hiszen sem egy amerikai elnök, sem mondjuk egy osztrák kancellár nem engedheti meg magának, hogy nem a választók egzisztenciális problémáit, a gazdasági kilátásokat helyezi középpontba, hanem a nemzetközi sikerekre kér szimpátiapontokat (ráadásul nem minden külpolitikai siker, ami annak látszik).

A magyar miniszterelnök léptéktévesztése két másik vonatkozásban is megnyilvánult. A Trump 2024. novemberi győzelme felett érzett patrióta eufóriában úgy tűnt, hogy 2026 tavaszára a Fidesz kampánygépezete mindent a magyar–amerikai kapcsolatok „új aranykorára” fog felpakolni. Ebből lett egy kissé szürreális washingtoni vizit, rengeteg endorsement az elnöktől és egy alelnöki látogatás Budapesten a kampányfinisben.

Amikor Trump 2025 októberében beharangozott egy budapesti békecsúcsot, hirtelen úgy tűnt: megvan a Fidesz pozitív ajánlata, a „nyerő kártya”, ami be is keretezi a 2022 és 2026 közötti ciklust.

Orbán Budapestre hozza Trumpot és Putyint, akik megállapodnak az ukrajnai tűzszünetben, a magyar kormányfő tehát puszta kézzel hárítja el a „kedvezőtlen külső körülményeket”, így a ciklus végére programozott élénkülésben a választók az orbáni csodatétel manifesztációját láthatják – valahogy így szólhatott a fideszes kampánygépezet füstbe ment terve. A budapesti békecsúcs nem jött létre, Trump Washingtonban nem állt ki Orbán mellé a sajtótájékoztatóra, aki mindössze két bizonytalan állagú ígérettel – a pénzügyi védőháló és a mentesség az orosz gázra – érkezett haza, s nem adtak át gigantikus amerikai beruházásokat sem. Az elnöki endorsementek mellett legfeljebb kampánytanácsadókat kapott Amerikából a Fidesz, a szuverenitásvédelem nagyobb dicsőségére.

A magyar – és persze nem csak a magyar – választópolgárt a geopolitikai történések csupán korlátosan érdeklik, de az kétségbevonhatatlan, hogy Orbán a 2020-as évekre imponáló nemzetközi tekintélyre tett szert. Úgy tűnt, hogy a magyar miniszterelnök az egyetlen a világon a kisországok és középhatalmak vezetői közül, aki bármikor felhívhatja Trumpot, Hszit, Putyint és Erdoğant abban a reményben, hogy fogadják is a hívását. Nyolcan éve nem fordult elő olyan, hogy az Egyesült Államok vezetője személyesen vegyen részt egy európai szövetséges választási kampányában: ezt most J. D. Vance – és telefonon bekapcsolva a főnöke – megtette. A Fidesz jelöltállító kongresszusát egyaránt üdvözölte a cseh, az olasz, az izraeli miniszterelnök, a szerb és az argentin elnök. A rendszerváltás óta soha nem volt olyan szoros a kapcsolat a magyar miniszterelnök és pozsonyi, illetve bukaresti kollégái között, mint az elmúlt években.

Úgy tűnt, hogy nem Magyarország, hanem a globális mélyállamból irányított Európai Unió szigetelődött el a nagyvilágban.

S úgy tűnt, 2025-re Orbán elfelejtette: a keleti hatalmak számára Magyarország pontosan addig és annyiban érdekes, amíg és amennyiben be van ágyazva az Európai Unióba. Ahogyan zárult a karantén az Orbán-kormány körül Brüsszelben, úgy lanyhulhatott a Budapest iránti érdeklődés Moszkvában. A kínaiak jóindulatára pedig aligha számíthat egy olyan ország, amelyik a Kínát stratégiai ellenfélként kijelölő Trumpot választja geopolitikai iránytűnek. S arról akkor most ne is essék szó, hogy állítólag a Belgrád–Budapest vasútvonal körül támadt némi tányércsörömpölés a magyar és a kínai fél között. Maradtak az amerikai jókívánságok és jótanácsok, továbbá a kínos feszengés a caracasi elnökrablás, valamint az iráni bombázás, a Hormuzi-szoros energiaárakat mozdító lezárása kapcsán. Ebben állt Orbán Viktor harmadik léptéktévesztése.

23. A külföldi beavatkozás

Az elmúlt években komoly külföldi beavatkozás történt a magyar belpolitikai folyamatokba. Erről beszélt Pfizer von der Leyen a magyar fejlesztési források blokkolása kapcsán. A Telex egyenesen a kampányban bevetett nyugat-európai titkosszolgálati műveletekről írt a választás után két nappal. „A magyar választás üzenetét egész Európa megérezte, ez az üzenet pedig az volt, hogy nem bölcs dolog Európában egy egységes és cselekvésre képes Európa ellen harcolni. Minden tagállamnak megvannak a maga kihívásai” – kommentálta nagyhatalmakat megszégyenítő cinizmussal a magyar választási végeredményt az április 23-i uniós csúcson Kristen Michal, észt miniszterelnök. A „baráti” Hollandia budapesti nagykövete minden diplomáciai jó ízlést felrúgva arról szavalt, hogy választási forradalom volt Magyarországon:

Egy történelmi változás tanúi voltunk, amelynek jelentősége messze túlmutat Magyarország határain.

A nyugati sajtóban megjelent olyan elemzés, hogy Kelet-Közép-Európában a külföldi kormányok olyan kedvencet választanak, amely megfelel a geopolitikai céljaiknak és/vagy a kulturális preferenciáiknak. S akkor még nem beszéltünk a platformszolgáltatók rejtélyesen felcsavaró és letekerő algoritmusairól, a tudatosan nem észlelhető üzenetekből előállított tömegpszichózisról, a nyugati médiáról, amely hovatovább Bokassa császárként ábrázolta Orbán Viktort, a fiatalok kezébe adott „tárgyalási forgatókönyvről”, hogy miként gyakoroljanak érzelmi nyomást felmenőikre, valamint a külföldi finanszírozási csatornákról.

Az, hogy az Európai Unió – pontosabban a struktúráit felhasználó globális mélyállam – nyíltan közreműködik abban, hogy hatalomváltás történjen az egyik tagállamban: az integráció jövőjét teszi kockára. A külföldi beavatkozás elfogadása, eltűrése súlyos morális kérdéseket vet fel a hazaszereteten alapuló lojalitást, illetve a nemzeti önbecsülést illetően. A „guruló dolláros” botrány kipattanásánál így írtam erről: „Egy demokrata él azzal a feltételezéssel, hogy a magyar hon jövőjét illetően több köti össze egy ellentétes pártállású honfitársával, mint egy külföldi eszmetársával. Egy demokrata pontosan tudja, hogy a magyar háztartások és az amerikai energiaóriások, a közös haza és a külföldi agytrösztök érdekei soha nem lesznek azonosak. Egy demokrata elfogadja, hogy bármilyen áthidalhatatlan ellentétek feszítik is a sorsközösséget, a közös haza sorsáról folytatott vitáinkat a közös hazán, a démoszon belül kell elrendeznünk. Egy demokrata ezért nem tévesztheti szem elől, hogy hazája mégoly korrupt, autokratikus, elviselhetetlen kormányzata eltávolítása érdekében egyetlen eszközt soha nem vethet be: a külhatalmi segítséget.”

Mégis, nem véletlenül hagytam az elemzés végére a külhatalmi beavatkozást. Az ugyanis csak ott és annyiban tud hatékonyan érvényesülni, ahol és amennyiben arra a belföldi hatalom politikája teret enged neki. A globális nagytőke hazai rezidenseit 2030-ban akkor lehet kitessékelni a hatalomból, ha az ellenzékük a másik huszonkét tényezőből levonja a megfelelő tanulságokat.