Macik és macheték – avagy amikor a valóság nem fér bele a narratívába

A Szőlő utcai intézmény körüli botrány nem egyedi eset, hanem egy visszatérő politikai koreográfia újabb felvonása. Új igazgató érkezik, rendet próbál tenni, majd rövid időn belül támadások kereszttüzébe kerül.

A forgatókönyv ismerős: felháborodott nyilatkozatok, erkölcsi pátosz, könnyes hangvétel, és a végén egy fotó plüssmackókkal. A vita azonban nem arról szól, amiről kellene.

Arról, hogy kik vannak ezekben az intézményekben, és miért.

Kiknek az érdekében léteznek ezek az intézmények?

A közbeszédben következetesen „gyerekekként” emlegetett fiatalok nem véletlenül kerülnek javítóintézetbe vagy speciális gyermekotthonba. Ezek az intézmények nem általános nevelési színterek, hanem a gyermekvédelmi rendszer utolsó állomásai. Olyan fiatalkorúakról van szó, akik súlyos, gyakran erőszakos bűncselekményeket követtek el, másokat veszélyeztettek, és akiknél a korábbi, enyhébb eszközök sorra kudarcot vallottak.

Ez a tény azonban kényelmetlen. Nem illeszkedik abba az érzelmi keretbe, amelyben az ellenzéki megszólalások mozognak. A konkrét bűncselekmények említése kijózanító hatású lenne, ezért inkább elmarad. A valóság helyére nyelvi pótlék kerül: „sors”, „kirekesztés”, „megbélyegzés”.

A nyelv átírja a felelősséget

Amikor mindenki „gyerek”, akkor senki nem elkövető. A szóhasználat nem ártatlan, hanem tudatos. A „fiatalkorú bűnelkövető” kifejezés felelősséget feltételez, a „gyerek” viszont automatikusan ártatlanságot sugall. Így válik minden intézményi szabály, minden fegyelmi lépés erkölcsi vétséggé.

Ez a nyelvi csúsztatás egyben politikai zsarolás is. Aki rendet, következményt, strukturált kereteket kér, az könnyen megkapja a „gyerekellenes” vagy „autoriter” bélyeget. A vita ezzel nem szakmai, hanem érzelmi síkra terelődik, ahol a tényeknek nincs helyük.

A plüssmackó mint politikai díszlet

A macigyűjtés nem véletlenül vált visszatérő motívummá. A plüssmackó az ártatlanság, a gyerekszoba, a gondoskodás jelképe. Tökéletesen alkalmas arra, hogy elfedje mindazt, ami ezekben az intézményekben valójában történik. Az agressziót, a megfélemlítést, a dolgozók elleni támadásokat, a gyengébb fiatalok kiszolgáltatottságát.

A mackó nem megoldás, hanem kellék. Egy vizuális eszköz, amellyel a vita tárgya átalakítható. Nem a bűncselekményekről beszélünk, hanem az érzelmi önigazolásról. Nem az intézmények működéséről, hanem arról, ki tud meghatóbb képet posztolni.

Amikor a rend politikai bűnné válik

Ebben a közegben minden igazgató, aki fegyelmet próbál érvényesíteni, eleve gyanús. A rend nem szakmai szükségszerűségként jelenik meg, hanem ideológiai vétségként. Pedig ezek az intézmények pontosan azért léteznek, mert a következménymentesség már egyszer csődöt mondott.

A szabály nem önkény, hanem keret. A fegyelem nem bosszú, hanem védelem. Nemcsak a társadalomé, hanem azoké a fiataloké is, akik nem erőszakosak, mégis együtt kell élniük azokkal, akik igen.

Akikről soha nem esik szó

A vitából következetesen hiányoznak az áldozatok. Azok az emberek, akiket ezek a fiatalkorúak bántalmaztak.

Hiányoznak az intézményi dolgozók, akik nap mint nap valós kockázatot vállalnak. Hiányzik a társadalom egésze, amelynek joga van ahhoz, hogy ne ideológiai kísérletek terepe legyen.

A fókusz kizárólag az elkövetőn marad, mindenki más díszletté válik.

Erőszak, határ és felelősség

Fontos kimondani azt is, amit a politikai zaj gyakran szándékosan összemossa: az indokolatlan, aránytalan vagy megtorló erőszak természetesen ezekkel a fiatalokkal szemben sem megengedett. Sem jogilag, sem erkölcsileg, sem szakmailag. A nevelő nem verőlegény, az intézmény nem bosszúhely, és az állam nem adhat felmentést a törvény alól csak azért, mert nehéz terepen kell dolgozni.

Ugyanakkor legalább ennyire fontos az is, hogy ne tegyünk úgy, mintha ezek az intézmények egy átlagos iskolai környezetet jelentenének. A Szőlő utcához hasonló helyek sajátos jellegűek: ide jellemzően olyan fiatalok kerülnek, akiknek életvitelét, viselkedését, konfliktuskezelését már korábban is az erőszak, az impulzivitás és a szabályok semmibevétele határozta meg.

Ezt a valóságot figyelmen kívül hagyni nem humanizmus, hanem önáltatás.

Ebben a közegben a nevelők feladata nem pusztán pedagógiai, hanem biztonsági felelősség is. Nemcsak a saját testi épségükért felelnek, hanem a többi fiatalért, a gyengébbekért, az alkalmazottakért, sőt közvetve a társadalomért is. Ennek megfelelően olyan eszközöknek is rendelkezésre kell állniuk, amelyek egy átlagos nevelési intézményben elképzelhetetlenek lennének, de itt szükségszerűek.

Ez nem az erőszak legitimálása, hanem a realitás elfogadása.

A fizikai beavatkozás, a kényszerítő eszközök, a határozott fellépés nem öncélú, hanem végső eszköz, amikor a helyzet másképp nem kezelhető. Aki ezt eleve „bántalmazásként” bélyegzi meg, az nem a fiatalokat védi, hanem kiszolgáltatja őket és a velük dolgozókat is.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy legyen-e rend, hanem az, hogy ki meri kimondani: rend nélkül nincs nevelés, és empátia sem létezhet határok nélkül. Aki ezt tagadja, az nem emberibb jövőt épít, hanem egy veszélyes illúziót konzervál, amelynek árát mindig mások fizetik meg.

A kérdés nem az, hogy kell-e empátia. Természetesen kell. A kérdés az, hogy lehet-e empátiát gyakorolni a valóság letagadásával. Lehet-e súlyos bűncselekményeket elkövető fiatalokról kizárólag mesekönyvi nyelven beszélni, miközben a problémát politikai performanszokkal fedjük el.

Amíg a vita macikról szól macheték helyett, addig nem megoldás születik, hanem díszlet. A díszletek mögött pedig változatlanul ott áll egy kezeletlen probléma, amely nem tűnik el attól, hogy elnevezzük.