A „Magyar Péter-formula”, mint az amerikai establishment kétségbeesett kapaszkodója

A New York Times hasábjain megjelent elemzés – amelyet M. Gessen jegyez – egyértelmű kísérletet tesz arra, hogy a magyarországi kormányváltás eseményeit egyfajta ideológiai sablonná emelje, amelyet az amerikai progresszív oldal Donald Trump elleni harci eszköztárába illeszthet be.

Ez a megközelítés azonban súlyos intellektuális rövidlátásról árulkodik, mivel a szerző a magyarországi politikai változásokat egy steril laboratóriumi kísérletként kezeli, teljesen figyelmen kívül hagyva a magyar és az amerikai társadalmi valóság közötti, áthidalhatatlan kulturális és történelmi szakadékokat.

Az a feltételezés, hogy a magyarországi belpolitikai dinamikák – legyenek azok sikeresek vagy sem – mechanikusan átültethetők lennének az Egyesült Államok rendkívül komplex, mélyen polarizált és globális jelentőségű politikai közegébe, nem más, mint vágyvezérelt politikai fantazmagória, amely az amerikai demokrata elit tehetetlenségét és ötlettelenségét leplezi.

A radikalizált retorika mint a társadalmi kohézió ellensége

A cikk egyik legaggályosabb eleme a „maffiaállam” kifejezés használatának dicsőítése, mint a politikai siker záloga. Ez a retorikai stratégia valójában nem a demokratikus kultúra építését szolgálja, hanem a politikai diskurzus további durvulását, a „mi” és „ők” közötti gyűlölet felszítását legitimálja.

Ha a politika színtere a bűnüldözés és a morális keresztes hadjárat nyelvén zajlik, az szükségszerűen vezet a közélet teljes elzülléséhez, ahol az érvek helyét az ellenségkép-gyártás veszi át.

Gessen érvelése figyelmen kívül hagyja azt a súlyos kockázatot, hogy egy ilyen „támadó” kommunikációs formula alkalmazása az amerikai kontextusban nem Trump meggyengüléséhez, hanem a politikai erőszak további eszkalálódásához vezethet, hiszen az ellenfél „bűnözőnek” való bélyegzése minden morális gátat lebont az állampolgárok közötti párbeszéd elől.

Az „establishmenten kívüliség” hamis illúziója

A szerző által javasolt „outsider-stratégia” – miszerint a megoldást egy, a demokrata párti elitből érkező, de attól független személy jelentené – egyfajta politikai naivitásra vall. Gessen érvelése figyelmen kívül hagyja a populizmus azon alapvető természetét, hogy a „rendszeren kívüliség” ma már gyakran csak egy jól megtervezett marketingeszköz, amely mögött ugyanazok a háttérhatalmi vagy érdekcsoporti mechanizmusok húzódhatnak meg, mint a hagyományos politikai szereplők esetében.

Az amerikai választók jelentős része már immunissá vált az ilyen típusú messiásváró narratívákra, így a „Magyar Péter-formula” amerikai adaptációja könnyen a hiteltelenség csapdájába eshet.

A cikk optimista végkicsengése, amely a budapesti utcai ünneplést egyfajta „új társadalmi gyógyulás” kezdeteként láttatja, fájdalmasan figyelmen kívül hagyja a kormányzati felelősségvállalás kegyetlen valóságát: a politikai eufória pillanatai gyorsan elillannak, amikor a kampányígéretek és a kormányzati cselekvés éles ellentmondásaival kell szembenézni, ami a „megváltó” politikusok számára is az elkerülhetetlen kiábrándulást hozza el.