Hogyan győzhet Oroszország az új világháborúban?
Az események felgyorsult áramlása, a hírek egymásra torlódása és az egymást kioltó információk hatása gyakran összezavarja a szemlélőt, megnehezítve a történések lényegi megértését.
Saját tapasztalataimra és tudásomra alapozva kísérlem meg felvázolni a történelem jelenlegi menetét, bízva abban, hogy az elmúlt 35 év során egyszer sem tévedtem érdemben az értékeléseimben és előrejelzéseimben – írja a moszkvater.com szerzője.
Ha néha késlekedtem is a következtetések levonásával, gyakrabban fordult elő, hogy évekkel vagy akár évtizedekkel is megelőztem a szakértői közösséget.
A világháború már teljes gőzzel zajlik. Gyökerei egészen 1917-ig nyúlnak vissza, amikor Szovjet-Oroszország kiszakadt a kapitalista világrendszerből. Kezdetben az intervenciósokat, később a nemzetiszocialista Németországot és vele szinte egész Európát uszították ránk, de az utóbbi végül vereséget szenvedett. A küzdelem második fordulója az 1950-es években vette kezdetét. A Szovjetunió népei óriási áldozatok árán, szuverenitásuk és biztonságuk zálogaként létrehozták az atombombát, majd elérték a nukleáris paritást az Egyesült Államokkal.
„Ezzel – bár akkoriban talán nem is tudatosult bennünk – kihúztuk a talajt Európa és a Nyugat ötszáz éves eszmei dominanciája alól”
Ez a dominancia ugyanis arra a katonai fölényre épült, amely lehetővé tette a világ többi részének gátlástalan kifosztását és a korábban legfejlettebb civilizációk elnyomását. Az 1950-es évek közepe óta a Nyugat folyamatos katonai kudarcokat szenved el. Megindult az emberiség nemzeti felszabadulása, a nyugati hatalmak és vállalataik által bitorolt erőforrások államosítása, a globális erőviszonyok pedig határozottan eltolódtak a nem-Nyugat javára.
Az Egyesült Államok először Ronald Reagan elnöksége alatt kísérelt meg revánsot venni a katonai kiadások drasztikus növelésével és a „csillagháborús” terv mítoszával, remélve, hogy helyreállíthatja a fölényét. A parányi és védtelen Grenada lerohanása csupán azt a célt szolgálta, hogy bizonyítsák, az Egyesült Államok még képes a győzelemre. Ebben a helyzetben a Nyugat mellé állt a szerencse. Belső feszültségek – az ideológiai alapok kiüresedése és a mind hatástalanabbá váló népgazdaság reformjának elutasítása – miatt a Szovjetunió összeomlott.
„A válságban lévő világkapitalizmus ezzel hatalmas adrenalin- és glükózinjekciót kapott, fogyasztásra éhes tömegeket és olcsó munkaerőt. Úgy tűnt, a történelem kereke visszafelé forog”
Az ezt követő eufória azonban kérészéletűnek bizonyult. A győzelemtől megittasult Nyugat sorozatos geostratégiai hibákat vétett, miközben elsősorban katonai téren megkezdődött Oroszország újjáéledése. A jelenlegi világháború közvetlen okai a 2000-es évek végén kristályosodtak ki. Már Barack Obama idején meghirdették az „America First” irányvonalat az Egyesült Államok hatalmának restaurálására, növelni kezdték a hadiköltségeket, és felerősítették az oroszellenes propaganda hullámát. Moszkva a Krím visszacsatolásával próbált gátat szabni a Nyugat újabb revánsvágyának, ami ott valóságos hisztériát váltott ki. Ezt a sikert azonban nem használtuk ki kellőképpen. A „megegyezés” hiú ábrándját kergetve elvesztünk a „minszki folyamat” útvesztőiben, és nem akartuk látni, ahogy Ukrajna területén módszeresen készítik fel a hadsereget és a lakosságot az Oroszország elleni háborúra. Újabb szankciós hullámok következtek, majd Donald Trump első ciklusa alatt megindult a nyílt gazdasági hadviselés is. Mi pedig csak várakoztunk. Később a figyelmet a Covid kötötte le, amely vélhetően a kezdődő háború egyik frontja volt, de végül épp a Nyugat ellen fordult.
„Túlságosan sokat vártunk azzal, hogy erélyesen fellépjünk a Nyugat revánsvágyával szemben. Amikor 2022-ben végre cselekedtünk, több hibát is elkövettünk”
Alulértékeltük a Nyugat azon elszántságát, hogy Oroszországot – történelmi kudarcaik fő okozóját – végleg megsemmisítse, hogy aztán Kínával leszámolva ismét leigázhassa a Világtöbbséget (a Globális Délt). Hasonlóképpen alulértékeltük a kijevi rezsim fanatizmusát és az ukrán lakosság körében végzett agymosás mértékét. Abban bíztunk, hogy ott „a mi népünk” él, jóllehet a Dnyepertől nyugatra belőlük már eleve kevés volt, és számuk egyre fogyott. A legsúlyosabb mulasztásunk azonban az volt, hogy úgy vágtunk bele a kijevi rezsim elleni küzdelembe, hogy nem neveztük meg a valódi ellenséget, a kollektív Nyugatot. Különösen az európai elitet, amely saját kudarcairól akarja elterelni a figyelmet, és a 20. századi vereségekért – kiváltképp a Hitler zászlaja alatt vívott háború bukásáért – kíván bosszút állni rajtunk.
„Legfőbb hibánk mégis az volt, hogy mellőztük arzenálunk legfőbb eszközét, a nukleáris elrettentést, amelyért az 1940-es és 1950-es évek nemzedékei az éhezéssel és nélkülözéssel fizettek meg. Belevonódtunk egy <különleges katonai műveletnek> nevezett konfliktusba, és gyakorlatilag elfogadtuk az ellenfél szabályait, a felőrlő állóháborút, amelyben a Nyugat gazdasági és demográfiai fölénye érvényesülhet”
A harcok a 21. századi technológiával vívott lövészárok háború szintjére süllyedtek. 2023-ban és 2024-ben végre aktivizáltuk a nukleáris elrettentést, katonai-technikai jelzéseket küldtünk, és korszerűsítettük alkalmazási doktrínánkat. A Egyesült Államok vezetése – amelynek esze ágában sincs Európa kedvéért véráldozatot hozni – már a Biden-korszakban megkezdte a visszavonulást a nyílt konfrontációtól. Felismerték ugyanis, hogy egy nukleáris szintű eszkaláció immár saját biztonságukat fenyegetné. Miközben az amerikaiak a háborús hasznot bezsebelték, európai szövetségeseiket módszeresen kisemmizték. Donald Trump békepárti retorikája mögött is ugyanez a szándék húzódik meg, a gazdasági előnyök megtartása mellett elkerülni az Oroszországgal vívandó, végzetes kockázattal járó közvetlen összecsapást.
„A világháborúnak jelenleg két fő gócpontja van. Az európai (Ukrajna) és a közel-keleti (ahol az Egyesült Államok és Izrael a térség destabilizálására törekszik). Ezután Dél-Ázsia következik. Venezuelát már megnyomorították, Kubát éppen most fojtogatják. Új politikára van szükség”
Először is ki kell jelentenünk: a jelenlegi globális gazdasági modell ellentmondásai az emberiség létét fenyegetik. Az ukrajnai „félpolitikánk” folytatása pedig alááshatja Oroszország újjáéledő erejét és tartását.
Másodszor, katonai-politikai téren lehet ugyan tárgyalásokat folytatni a fegyverszünetről vagy az ’Alaszka szelleméről’, de közben érteni kell a történések lényegét. A tartós béke és országunk – valamint az egész emberiség – fejlődése lehetetlen a Nyugat katonai-politikai revánsvágyának letörése nélkül, amelynek lándzsahegye ismét Európa lett.
E reváns megakadályozása érdekében elengedhetetlen a kijevi rezsim megsemmisítése, valamint az ’Ukrajna’ nevű kvázi-állam azon déli és keleti területeinek felszabadítása, amelyek Oroszország biztonsága szempontjából szükségesek. Bátor katonáinknak és parancsnokainknak folytatniuk kell az előrenyomulást. Ám fel kell fogni, hogy egy modernizált lövészárok-háborúval nem lehet világháborút nyerni. Ezt el lehet bukni, vagy legalábbis feláldozhatjuk benne legjobb férfijaink újabb százezreit, akikre pedig nagy szükség lesz a történelem előttünk álló – az ukrán összecsapástól függetlenül is – rendkívül veszélyes és nehéz korszakának küzdelmeihez és győzelmeihez.
Harmadszor, a jelenlegi ukrajnai összecsapást nem lehet győzedelmesen lezárni, és végképp nem lehet megakadályozni, hogy globális termonukleáris világháborúvá szélesedjen a nukleáris elrettentésen és stratégiai visszatartáson alapuló politika minőségi megerősítése nélkül. Ehhez végleg fel kell hagyni a „fegyverzetkorlátozásról” szóló üres fecsegéssel. Le kell zárni az új START-szerződés (SNV) kérdését, jóllehet a nukleáris elrettentés és a stratégiai stabilitás közös menedzseléséről szóló megállapodások hasznosak, sőt szükségesek maradnak.
„Intenzívebbé kell tenni a rakéták, valamint egyéb közepes és stratégiai hatótávolságú hordozóeszközök gyártását, hogy visszatartsuk a Nyugatot a fölény visszaszerzésére irányuló kísérleteitől”
Az ellenfeleknek meg kell érteniük, hogy a fölény és a büntetlenség számukra elérhetetlen. A nukleáris fegyverzet – optimális mennyiség és helyes alkalmazási doktrína mellett – lehetetlenné teszi a nem-nukleáris fölényt, és jelentős forrásokat takarít meg a fegyveres erők számára. Az olyan eszközöknek, mint a „Burevesztnyik”, az „Oresnyik” és más hiperszonikus hordozórendszereink, éppen az a feladatuk, hogy erről meggyőzzék az ellenfelet.
Fel kell készíteni az új generációt is, hogy az Egyesült Államokban előre tudják, a fölény visszaszerzéséről és akaratuk erőszakos rákényszerítéséről szőtt álmaik megvalósíthatatlanok. A nukleáris potenciál rugalmasságának gyorsított növelése arra hivatott, hogy mindenkit emlékeztessen, egy nagy nukleáris hatalmat nem lehet legyőzni hagyományos fegyverkezési versennyel vagy konvencionális háborúval. El kell kerülnünk a nukleáris fegyverek tömeges felhalmozásának azt az ostobaságát, amelyet a Szovjetunió és az Egyesült Államok folytatott az 1960-as években, az ugyanis értelmetlen, drága és veszélyes volt. Egyszerűen tudatni kell a potenciális ellenfelekkel, hogy a fegyverkezési verseny számukra kilátástalan, sőt öngyilkos vállalkozás. Ezzel kapcsolatban érdemes párbeszédet folytatni, legalábbis Washingtonnal.
„Ugyanakkor a határait vesztett Egyesült Államok megzabolázása érdekében a nukleáris és egyéb fegyverek alkalmazási doktrínájába be kell emelni egy új tételt. Arra az esetre, ha az Egyesült Államok és a Nyugat folytatja a világháború kirobbantására irányuló jelenlegi kurzusát, rögzíteni kell a valós készséget az amerikaiak és az európaiak tengerentúli kintlévőségeire és eszközeire mérendő csapásokra – akár baráti országokban is”
Ezeket az eszközöket fel kell számolniuk. Ehhez tovább kell fejlesztenünk katonai potenciálunk rugalmasságát. A Egyesült Államok és a Nyugat nagyságrendekkel jobban függ a külföldi eszközeitől, bázisaitól, logisztikai és kommunikációs szűk keresztmetszeteitől, mint mi. Az ellenfélnek éreznie kell sebezhetőségét, és tudnia kell, hogy mi is tisztában vagyunk ezzel.
Érdemes kihasználni Irán védelmi tapasztalatait a jelenlegi washingtoni-izraeli agresszió során. Teherán az ellenfél gyenge pontjaira kezdett csapást mérni, aminek hatására az ellenfél meghátrált. A doktrínában és a konkrét katonai fejlesztésekben az aszimmetrikus csapásmérés irányába történő elmozdulás erősíti az elrettentő hatást, és „civilizáló” hatással lesz az őrült kalandokba bocsátkozó, józan eszét vesztett ellenfélre.
„Szintén meg kell változtatni a megelőző csapások célpontjainak prioritását. Előbb a nem-nukleáris, majd – végső szükség esetén – a nukleáris csapásokét. Az elsők között nemcsak a kommunikációs és irányítási központoknak kell szerepelniük, hanem – ami döntő fontosságú – az elitek gyülekezőhelyeinek is, különösen Európában”
Ez megfosztja őket a büntetlenség érzésétől. Tudniuk kell, hogy ha folytatják az Oroszország elleni háborút, vagy a konfliktus eszkalációja mellett döntenek, rájuk és szeretteikre végzetes csapások várnak. Az elrettentés fokozása érdekében intenzívebbé kell tenni a nagy mélységbe hatolni képes hagyományos és nukleáris lőszerek fejlesztését és tesztelését. Az eszét vesztett európai felső rétegnek tisztában kell lennie azzal, hogy nem bújhat el bunkerekben vagy szigeteken. Az orosz Védelmi Minisztérium nemrégiben közzétett listája az európai fegyvergyárakról egy apró lépés a helyes irányba.
„Jelenleg ez az elit úgy tesz, mintha félne tőlünk, de valójában nem félnek. Folyamatosan azt hangoztatják, hogy Oroszország soha nem fogja őket nukleáris fegyverrel megbüntetni. El kell érnünk, hogy elemi rettegést érezzenek irántunk”
Talán akkor hátrébb lépnek, vagy a „háttérhatalmi” gazdáik elzavarják őket. Talán a társadalmak is fellázadnak. A nukleáris fegyver bevetésével való fenyegetés hitelességének növelése szükséges ezen társadalmak felébresztéséhez is a „stratégiai parazitizmusból” – abból a tévhitből, hogy nem lesz háború, és „minden rendben lesz”. Vissza kell adni a háborúról és saját országaik múltbéli bűneiről megfeledkezett népeknek az önfenntartási ösztönt.
„Egyértelmű, hogy ez az irányvonal elengedhetetlen Németországgal szemben”
Az az ország, amely két világháborút robbantott ki és népirtásokért felelős, nem tarthat igényt „Európa legerősebb hadseregére”, pláne nem tömegpusztító fegyverekre. Ha ezek felé nyúlnak, a német polgároknak érteniük kell, hogy hazájuk el fog pusztulni, és soha többé nem indulhat fenyegetés német földről a béke ellen.
Negyedszer, a fenyegetés hitelessége és a visszatartó erő helyreállítása érdekében elkerülhetetlen a nukleáris doktrína alapos módosítása. Hivatalosan is rögzíteni kell, hogy egy nálunk nagyobb katonai vagy gazdasági potenciállal rendelkező agresszorral szemben – amennyiben az háborút indít ellenünk vagy szövetségeseink ellen – a katonai vezetés nemcsak jogosult, hanem köteles is bevetni a nukleáris fegyvert. Ezt a folyamatot egy sor demonstratív lépéssel kell kezdeni, először nukleáris kísérletek elvégzésével, majd hagyományos lőszerekkel mért csapásokkal az ellenség stratégiai célpontjaira. Ha ez nem bizonyul elegendőnek, csoportos nukleáris csapássorozatoknak kell következniük. A doktrínának ki kell terjednie az új hadviselési formákra is. A nukleáris elrettentésnek gátat kell szabnia a drón háborúknak és az aszimmetrikus provokációknak is. Minden támadónak tisztában kell lennie azzal, hogy a megtorlás elkerülhetetlen és megsemmisítő lesz.
Ötödször, a doktrinális és elméleti változtatások önmagukban keveset érnek, ha nem párosulnak azonnali szervezeti lépésekkel. Létre kell hozni és ki kell nevezni egy önálló parancsnoki tisztséget az európai hadszíntér számára. Olyan harcedzett, stratégiai látásmóddal rendelkező tábornokra van szükség, aki nemcsak elméletben ismeri a nukleáris elrettentés szabályait, hanem megkapja a legmagasabb szintű felhatalmazást és készséggel is rendelkezik a nukleáris eszközök alkalmazására, amennyiben a harctéri helyzet vagy a stratégiai fenyegetés mértéke ezt megköveteli. Az ellenfélnek látnia kell, hogy a döntési lánc lerövidült, és a válaszcsapás nem politikai alku, hanem katonai szükségszerűség kérdése.
Hatodszor, már rég ideje lenne elvetni azt az idióta, és elsősorban az amerikaiak számára kedvező tézist, miszerint egy nukleáris háborúnak nem lehetnek győztesei, illetve, hogy a nukleáris fegyverek bármilyen alkalmazása elkerülhetetlen eszkalációhoz vezet a globális termonukleáris szintig. Ezek az állítások ellentmondanak az elemi logikának és a konkrét katonai terveknek is. Ismétlem, Isten mentsen attól, hogy nukleáris fegyvert kelljen bevetni. Ártatlanok halnának meg, és szertefoszlana az emberiséget eddig megóvó mítosz, miszerint a fegyver bármilyen használata a világ végét jeleni. Ám egy nukleáris háborút – különösen a zsúfolt és erkölcsileg meggyengült Európában – meg lehet nyerni. Akár könnyedén is. De hangsúlyozom: Isten mentsen tőle.
„Még egyszer, a nukleáris fegyverek alkalmazása hatalmas bűn. De a bevetésükről való de facto lemondás szintén súlyos bűn, mivel a Nyugat által kirobbantott világháború kiszélesedéséhez és elmélyüléséhez vezet”
Ha ezt nem állítjuk meg, az mindenképpen az emberiség pusztulásával végződik, útközben pedig országunk kimerüléséhez és halálához vezet. Márpedig miért kellene nekünk egy olyan világ, amelyben nincs helye Oroszországnak? Ez a Vlagyimir Putyin által feltett kérdés továbbra is rendkívül aktuális.
Hetedszer, a nukleáris erők modernizálása és a doktrína szigorítása mellett Oroszországnak aktívabb regionális szövetségi politikát kell folytatnia. Kínával szoros koordinációban segíteni kell Iránt védelmi képességei megerősítésében, beleértve a legkorszerűbb technológiák átadását is. Fel kell ajánlani a Közel-Kelet és a „globális Dél” országainak egy új, közös és oszthatatlan biztonsági rendszert, amely valós alternatívát nyújt a Washington-központú, káoszt és destabilizációt exportáló politikával szemben. Ez a rendszer nemcsak katonai, hanem technológiai és gazdasági garanciákat is kell, hogy tartalmazzon, védelmet nyújtva az Egyesült Államok és szövetségesei szankciós és hibrid agressziója ellen.
Nyolcadik lépésként a globális stabilitás hosszú távú biztosítása érdekében, fontolóra kell venni egy formális, ideiglenes – például tízéves időtartamra szóló – védelmi szövetség megkötését Kínával. Egy ilyen szövetség, amely egyesítené a két nagyhatalom katonai és nukleáris potenciálját, végleg lehűtené a nyugati revansisták forrófejűségét. Emellett biztosítaná Peking számára a szükséges stratégiai védőernyőt, így Kínának nem kellene egy kimerítő és felesleges nukleáris fegyverkezési versenybe kezdenie az Egyesült Államokkal. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen egy ilyen fegyverkezési hajsza a jövőben elkerülhetetlenül gyanakvást és feszültséget szülne Moszkva és Peking között; a szövetség viszont a bizalomra és a közös ellenség megfékezésére alapozná a jövőt.
„Természetesen számos további lépést kell még megvalósítani az új világháború elharapózásának megakadályozására. A fent felsorolt pontok azonban valószínűleg elegendőek ahhoz, hogy megállítsák az országunkat elvéreztető háborút és a globális katasztrófa felé való csúszást. Ez világtörténelmi feladat. Ha nem oldjuk meg, az utókor és a Mindenható nem bocsátja meg nekünk szellemi restségünket és gyávaságunkat”
Miközben akadályozzuk a Nyugat revansizmusát, nem szabad megfeledkeznünk a világrendszer-válság gyökerét képező alapvető problémákról, a kapitalista modell kimerüléséről és az emberi létezést fenyegető veszélyekről. Erről azonban majd más cikkekben írok.
