Május 1. – a nap, amikor a munka ünnepén végre senki sem dolgozik azon, hogy úgy tűnjön, mintha dolgozna

Reggel a város felveszi a közösségi boldogság jelmezét: lufik lengenek, mintha tudnák, mit ünneplünk, a sörhab pedig olyan magabiztosan tornyosul, mintha ő építette volna fel a gazdaságot. A virsli eközben csendben fekszik, mint egy tapasztalt munkavállaló: már mindent látott, de nem kommentál.

A parkokban szépen kirajzolódik a társadalmi munkamegosztás új rendje. Valaki süt, valaki eszik, valaki hangosan megmondja, hogyan kellene sütni. A gyerekek futnak, a felnőttek ülnek, és mindenki egy pillanatra elhiszi, hogy ez így van jól. A padokon ülő filozófusok korsók fölött elemzik a világot: ha még egy sör belefér, talán a világbéke is megoldódik, legkésőbb a második kör után.

A régi felvonulások szelleme is ott lebeg valahol a háttérben, csak ma már nem kötelező menetelni – elég, ha a sor a büfénél elég hosszú. Transzparensek helyett árlisták, jelszavak helyett akciók: „kettőt fizet, hármat kap, és közben érzi, hogy él”.

Május 1. valójában egy különös időzavar: egyszerre nosztalgia és jelen idejű kifogás arra, hogy ma biztosan nem kezdünk bele semmibe. Egy nap, amikor a „holnaptól majd” kollektív vallássá válik, és mindenki hithű követő.

És ahogy a nap végén a füst lassan felszáll a grillsütőkről, valahol mindenki megnyugszik: a munka megvár. Mindig megvár. Ez benne a legszebb hagyomány.