Brekó! – Erőszakos antifa zenekar jön Budapestre

Budapestre látogat a leghíresebb orosz antifa zenekar, az erőszakos dalszövegeiről ismert Moscow Death Brigade koncertjét május 19-re hirdették meg a fővárosi Instant-Fogas Házba.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy nemrégiben a Nordic Sun Pub ellen tüntettek az antifasiszta aktivisták, majd Niedermüller Péter feljelentése alapján házkutatást is tartottak a vendéglátó helyen, azért érdemes visszaemlékezni arra, mit is művelt Ilaria Salis és bandája, a hírhedten agresszív Hammerbande Magyarországon.

A koncertről egyébként hírt adott a Szent Korona Rádió is. Ezt írták:

„Ez persze senkit nem zavar, nyugodtan befogadhatja bármelyik klub, ellenben a jobboldali zenekarokkal, akiket minden létező módon megpróbálnak ellehetetleníteni. Gyakorlatilag már alig van olyan szórakozóhely a főváros környékén, ahol felléphetnek. De persze Magyarországon fasizmus van meg minden…”

Azon, hogy a koncert hirdetésében a város nevét sem tudták leírni, ahol fel akarnak lépni, már nem is  csodálkozunk:

Tavaly nyáron egyébként Esztergomban is lett volna antifa koncert, a Blanket Hill elnevezésű luxemburgi banda lépett volna fel, ám azt a szervezők a Magyar Jelen cikke után kialakult botrány miatt lemondták. A képen, mellyel a koncertet reklámozta a zenekar, egy kapucnis férfi volt látható, amint a földön fekvő, szélsőjobboldalinak tűnő férfi fejére készül lesújtani egy véres kalapáccsal. A 2023. februári antifa támadásokra emlékeztető képet egy „always antifascist”, vagyis mindig antifasiszta felirat tette érthetővé.

Egyébként az orosz banda sem piskóta, bár magukat elsősorban a nomádok hangjaként szóló hip-hop, punk rock és elektronikus zene keverékét játszó bandának írják le, akiknek zenéje és álarcos megjelenése a rasszizmus, a szexizmus és a homofóbia elleni álláspontot hangsúlyozza.

A csoport maszkban és símaszkban jelenik meg a színpadon, a két rapper és a DJ kilétét továbbra is titokban tartják. A zenekar tagjai a következőképpen magyarázzák a símaszkokat: „A maszkjaink a gyökereinket és a hátterünket jelképezik, honnan jövünk, és mi inspirálta zenekarunk nézeteit és filozófiáját. Ilyenek például a graffiti underground színtér és a DIY progresszív társadalmi mozgalmak. Általában ezekben a körökben az emberek sok okból nem szeretnék, hogy arcuk megjelenjen az interneten. Mi mindig is szerettük az álarcos művészek ötletét – a Kisstől az MF Doomig. A maszk viselése lehetővé teszi számunkra, hogy eggyé váljunk a zenénkkel, és egyfajta misztikumot ad a zenekar legendájához.”

Maga a zenekar „Circle Pit hip-hop” vagy „hardcore hip-hop” néven emlegeti a saját zenei stílusát. Videóikban a csoport gyakran mutatja magát, amint graffitiket fúj vonatokra vagy házakra.

Az orosz és angol dalszövegek az antifasizmussal foglalkoznak, és társadalomkritikusak. A témák között szerepel a „rendőri brutalitás, erőszak, tömegmédia-propaganda, társadalmi előítéletek és a sorkatonaság”.

A zenekar művészbarátok kollektívájaként tekint magára, beleértve a politikai aktivistákat is.

A Moscow Death Brigade egyébként non-profit tevékenységéről ismert. Sok – egyébként támogatható kezdeményezés mellett – 2015-ben a zenekar részt vett egy jótékonysági rendezvényen a Feine Sahne Fischfilet, a Los Fastidios és a What We Feel zenekarokkal, amelynek bevétele a meggyilkolt orosz antifasiszták családjait támogatta.

Sokatmondó módon egy magyar antifa oldal is megjelentett egy interjút a zenekar vezetőjével, még közvetlenül az orosz-ukrán háború kitörése után.

Dalszövegeikben rendre erőszakra buzdítanak, „Símaszk és melegítő/Tudod, hogy mi vagyunk a dühös fiatalok/visszatértünk és támadunk/Testvérek vagyunk” éneklik egyik lemezük címadó dalában.

Egyes információk szerint a banda tagjai megegyeznek a Siberian Meat Grinder elnevezésű punk metal banda tagjaival, bár az öt főből rendre mindig csak három jelenik meg a koncerten és a színpadon, hogy a hatóságok dolgát nehezítsék úgy a beutazásuk akadályozásában, mint a beazonosításukban.

Egyébként ez a formáció is rendszeresen koncertezik Magyarországon, sőt, valamiféle különös emberáldozat és a régi Dürer is megjelent egyik zenei klipjükben.

És a punk…

A punk egy zenei mozgalom és egy szubkultúra elnevezése (szubkultúra: a társadalmi többség kultúrájától eltérő kultúra).

1975–76 körül született meg Londonban és New Yorkban, ekkor kezdte meg működését a brit Sex Pistols, az amerikai Ramones, vagy a „punkzene keresztanyja”, Patti Smith, aki nagy hatással volt a közép-európai punkra.

A zene és a hozzá kapcsolódó életérzés elsősorban a gazdasági válságtól és a munkanélküliségtől sújtott, elégedetlen fiatalok körében lett népszerű, akik az intézményesült társadalmi, kulturális és zenei normák ellen akartak fellépni. A mozgalom elutasította a populáris kultúrát, a konzervativizmust, a hippizmust, és az anarchisztikus társadalmi berendezkedést hirdette. Jellemzői a düh, a nonkonformista gondolkodásmód, a felforgató attitűd, a kihívó öltözködés: zenei sajátosságai közé tartoznak az egyszerű szerkezeti megoldások és az agresszív színpadi viselkedés.

A mozgalom az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején a szocialista államhatalom minden elővigyázatossága ellenére a kelet-közép-európai országokba is beszivárgott.

A punkgeneráció már a szocialista rendszerbe született, kereteit természetesnek tekintette, ugyanakkor a múltat illetően konok szülői hallgatással találta szemben magát, ami fokozta kíváncsiságát. A punk fiatalok szét akarták feszíteni a kereteket: elutasították az idősebbek apolitikus viselkedését, a polgári engedelmességet, az állami kontrollt, és egy másfajta élet lehetőségét keresték. Összetartást reprezentáló, provokatív öltözködésük gyakran a nyugati trendet követte: szakadt öltözéket, kopott bőrdzsekit, gyakran színes kakastaréj-hajat és bakancsot viseltek, egyik jellegzetes testékszerük pedig a biztosítótű volt.

A hatalom kezdettől a „nyugati huliganizmus” veszélyét látta a jelenségben. A mozgalmat különböző eszközökkel igyekezett féken tartani: lejárató sajtókampányokat folytatott az együttesek és rajongóik ellen, rendőri erődemonstrációkat tartott, a koncerteket az állambiztonság megfigyelte, vagy besúgókat épített a zenekarok közvetlen környezetébe. Ha a rendfenntartók szükségesnek ítélték, a fellépéseket leállították, a nézőket vagy az együttesek tagjait letartóztatták, szélsőséges esetekben bírósági tárgyalásokat kezdeményeztek ellenük, aminek akár börtönbüntetés is lehetett a vége. A provokatív módon öltözködő fiatalok állandó vegzálásnak voltak kitéve az utcán, az iskolában, lépten-nyomon igazoltatták őket, a továbbtanulásuk és a munkavállalásuk is veszélyben volt.

Bár a nyolcvanas évek politikai légkörét Közép- és Kelet-Európában általános enyhülés jellemezte, a punkegyüttesek a mozgalom lázadó attitűdje miatt folyamatos retorzióknak voltak kitéve. Lengyelországban 1978-ban alakultak az első zenekarok: Varsóban a The Boors, a Kryzys, a Tilt, az ún. Hármasvárosban (Gdańsk, Sopot, Gdynia) a Deadlock, a Speedboats, Wrocławban pedig a Poerocks. A lengyel punk kezdetben szoros kapcsolatban állt a neoavantgárd művészeti körökkel, a diákklubokkal és a művészeti galériákkal, a politika kevésbé foglalkoztatta. A punk az 1980-as évek elejétől, a szükségállapot kihirdetése után vált tömegmozgalommá Lengyelországban, a hatalom növekvő kontrollja elől több úttörő alkotó is külföldre emigrált, a Brygada Kryzys működését pedig a névhasználat miatt betiltották. A csehszlovák FPB zenekar ezt úgy tudta elkerülni, hogy számos különböző néven lépett fel, s ezzel összezavarta az őket folyamatosan szemmel tartó titkosrendőrséget.

Az NDK-ban a hatalom kiemelten kezelte a „punkkérdést”. A Stasi (a keletnémet titkosrendőrség) a zenészeket rendszeresen megfigyelte, kihallgatásra vitte, besúgókat épített be közéjük.

Az 1980-ban alakult Planlos (jelentése: Terv nélkül) volt az NDK egyik első punkzenekara, a frontember, Michael Boehlke később interjúkban számolt be az állandó rendőri zaklatásról. 1981-ben alakult a Schleim-Keim, amely – más zenészekkel közösen – közreműködött az első NDK punkalbum, a DDR von unten (GDR from below, 1983) felvételein. A lemezt sikerült kijuttatni az NSZK-ba, ahol nagy sikert aratott, hazájában azonban csak másolt kazettákon terjedhetett. A Stasi a gyártási folyamatról mindvégig tudott, de csak az album elkészülte után avatkozott be az események menetébe. A Schleim-Keim tagjait, Klaus és Dieter Ehrlichet letartóztatták, Dimitri Hegemann-nak pedig megtiltották, hogy elhagyja az NDK területét.

A rendszer az 1983-ban alakult L’Attentatot sem kímélte. Az NDK zenekar két tagját, az énekes Berndt Strackét és a basszusgitáros Maik Reichenbachot letartóztatták és börtönbe zárták. A rendszerváltás után derült ki, hogy Imad Abdul Majd, az együttes gitárosa az Állambiztonsági Minisztérium nem hivatalos munkatársaként felelős volt Reichenbach és Stracke bebörtönzéséért.

A Szovjetunión belül először Lettországban vált népszerűvé a punkkultúra. 1985-ben alakult az első lett punkzenekar Aklā Zarna (The Blind Gut) néven, a tagok 1987-ben Inokentijs Mārplsra változtatták a nevüket. Ők és a punk más képviselői is folyamatosan szenvedtek a hatalom vegzálásától: az Inokentijs Mārplsszal készült tévéadást még 1989-ben is cenzúrázták.

Az első jugoszláv punkzenekarok Szlovéniában (Pankrti, 1977) és Horvátországban alakultak (Paraf, 1976). A csehszlovák punkot az Extempore nyitotta meg Libouchec című 1979-es dalával. Ebben a számban a frontember, Mikoláš Chadima kimondja a „bullshit” szót, kiváltva vele a szocialista hatóságok haragját: Chadimát még börtönbe is megpróbálták bezáratni. Az Energie G koncertjeit leállították, a zenekar 1981-ben oszlott fel a folyamatos rendőrségi beavatkozások miatt.

Az első magyar punkzenekar, az 1977-ben alakult Spions mindössze három koncertet adott az országban, ebből kettőt technikai okokra hivatkozva leállítottak. A zenekar frontemberét, a később Kanadába emigrált Molnár Gergelyt állandó megfigyelés alatt tartották: angoltanára például azt az utasítást kapta, hogy minél több házi feladattal próbálja megakadályozni a rendszer felforgatásában.

Az Auróra nevű győri együttest rendszerellenes szövegei miatt tiltották be, és számos hatósági figyelmeztetést kaptak.

A Vágtázó Halottkémek (VHK) koncertjeit többször leállították, működésüket korlátozták, összefoglaló jelentéseket írtak róluk. A leghírhedtebb történet a szegedi CPg–hez (Come on Punk Group) fűződik. A radikális antikommunista dalszövegeket író zenekar kezdettől szúrta a kultúrpolitika szemét. Miután az egyik fellépésen egy show-elemként használt élő csirkét a közönség darabokra tépett, a CPg tagjait letartóztatták, és 1983-ban közösség elleni izgatás vádjával két év börtönre ítélték. 1984-ben hasonló sorsra jutottak a veszprémi Közellenség tagjai, akik államellenes izgatás és garázdaság miatt kaptak letöltendő börtönbüntetést.

Romániában az erős elnyomás alig tette lehetővé a káros szubkultúrának tartott punk kialakulását. Craiovában létrejött néhány zenekar, például a Terror Art vagy az Antipro: őket a titkosrendőrség kezdettől figyelte, bevitte, volt, akit kihallgatás közben megkínoztak.

A szocialista államokban a punk szinte soha nem jelenhetett meg legális hanghordozókon – kivéve Jugoszláviában, ahol kiadták ugyan, de a magas adó a lemezek árát is felvitte. Az 1979-ben alakult orosz Avtomaticseszkije udovletvoriteli és Grazsdanszkaja Oborona nevű zenekarok például népszerűségük ellenére egyetlen lemezt sem adhattak ki – házi felvételeik többnyire szamizdatként terjedtek –, és hasonlóan járt a szintén 1979-es bolgár Novi Cvetya.

Mégis előfordult, hogy a punk „finomabb” változatait a hatalom végül legalizálta. A lengyel Tilt például szívesen játszott hivatalos fesztiválokon, és lemezt is adott ki. A képzőművészekből álló magyar art-punk formáció, a Bizottság a punk dühét és frusztrációját a humor és a groteszk stíluselemeivel helyettesítette. Annyira népszerűek lettek, hogy a kultúrpolitika vállalta a megjelentetésüket, igaz, csak kompromisszum árán: az együttes nevét áthallásos jellege miatt ki kellett egészíteni az A. E. (Albert Einstein) rövidítéssel.

A rendszer a nyolcvanas évek végén, a szovjet Mihail Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka (átalakítás) idején egyre ritkábban kereste az összeütközést a művészekkel. Az enyhülést jól mutatja az alternatív rock és posztpunk elegyét játszó szovjet Zvuki Mu sikere, amelynek harmadik, 1989-es nagylemezét Brian Eno, a Roxy Music egykori tagja hangszerelte.

A nyolcvanas évek második felében a nyers indulatok lecsillapodtak, és a punk szubkultúra veszített a jelentőségéből. A mozgalom azonban a rendszerváltás után is tovább él Közép- és Kelet-Európában, kevésbé politikai, inkább zenei stílusként, sokszor más zenei irányzatokkal (rock, metal, hardcore, rap) ötvöződve.

Mindebből kinőtt az anarchista és az antifa punk, ami már köszönőviszonyban sincs az egykori szubkultúrával

Hazánkban a nemrég lezajlott erőszakos esetek után már nyíltan szitokszóként használják az „antifasiszta”, vagyis inkább röviden „antifa” kifejezést. Ismert, jobbára Németországból érkezett fiatalok támadtak neki az utcán különböző olyan embereknek, akiket ők szélsőjobboldalinak gondoltak, mindennek alapja a Kitörés-túra volt. A hazai kormánypárti és szélsőjobboldali körök ezt követően kezdtek antifa veszélyről beszélni, gyakorta – nem alaptalanul – terrorizmust emlegetve.

Az Antifasiszta Akció (röviden Antifa) magáról úgy ír a wikipédián, hogy a szervezetük „a baloldal, a radikális baloldal és az autonóm csoportok és szervezetek spektrumát jelenti, amelyek céljukként az antifasizmust, a nacionalizmus és a rasszizmus elleni harcot tartják. Ez leginkább az antiszemitizmus és a nacionalista ideológia hangsúlyozott elutasításával történik. Ebben a nemzetiszocializmust relativizáló vagy igazoló történelmi revizionista tendenciák elleni fellépés gyakran fontos szerepet játszik.

Az Antifa mozgalmat különböző oldalakról érik kritikák elvi megközelítésük, továbbá az általuk használt fasizmus és rasszizmus fogalmakkal való fellépésük, valamint az erőszak használatával kapcsolatos tisztázatlan hozzáállásuk miatt.”

Az Antifasiszta Akció (röviden Antifa) a baloldal, a radikális baloldal és az autonóm csoportok és szervezetek spektrumát jelenti, amelyek céljukként az antifasizmust, a nacionalizmus és a rasszizmus elleni harcot tartják. Ez leginkább az antiszemitizmus és a nacionalista ideológia hangsúlyozott elutasításával történik. Ebben a nemzetiszocializmust relativizáló vagy igazoló történelmi revizionista tendenciák elleni fellépés gyakran fontos szerepet játszik.

Az Antifa mozgalmat különböző oldalakról érik kritikák elvi megközelítésük, továbbá az általuk használt fasizmus és rasszizmus fogalmakkal való fellépésük, valamint az erőszak használatával kapcsolatos tisztázatlan hozzáállásuk miatt.

Az Antifasiszta Akció fogalma és az ötlet eredetileg Olaszországból származik, ahol Mussolini ellenségeit antifasisztáknak hívták. Németországban 1923 óta létezett az Antifasiszta Akció mint a Vörös Frontharcos Szövetség (Roten Frontkämpferbund) része. Célja a feltörekvő fasizmus elleni harc volt. Az Antifasiszta Akció tagjai a kezdetekben csak a kommunista, később az összes szocialista pártból és szervezetből jöttek létre. Az Antifasiszta Akció feladatát kevésbé látta abban, hogy forradalmi harcot vívjon, elsősorban inkább – a Weimari Köztársaság minden kritikája ellenére – a köztársaság addigi fejlődésének eredményeit akarták megvédeni a fasiszta „barbárságba való visszaesés” ellen.

A logó, a két, egymás mögött jobb felé lobogó, hajdanán piros zászló egy vázlatterv aláírása szerint két grafikus, Max Keilson és Max Gebhart munkája 1932-ből, amikor mindketten tagjai voltak a német forradalmi képzőművészek szövetségének, a BRBKD-nak. A logó a kiélesedő belpolitikai és gazdasági helyzetben készült a BRBKD radikalizálódásának idején és a „Her zu uns” (Ide hozzánk) jelszóval lett aláírva. A két piros zászló az SPD-t, a Német Szociáldemokrata Pártot és a KPD-t, a Német Kommunista Pártot jelképezte. A gyűrű a „mentőöv a fasizmus ellen” szimbóluma. A logó egészében a munkásmozgalom akcióegységét fejezte ki a fasizmus ellen. A Komintern által kiadott és a KPD által elfogadott szociálfasiszta megoldás miatt, mely túl későn lett visszavonva, az Antifa-logóban hivatkozott munkásosztály egysége nem jöhetett létre időben.

Hitler hatalomra jutása után, 1933-tól egyre inkább eltűnt az Antifasiszta Akció fogalom és már csak ritkán fordult elő a kommunista ellenállásban. Az Antifasiszta Akció ellenállásának történelmi jelentőségű eseménye a nemzetiszocialista hatalomátvétel után a mösslingi általános sztrájk.

Az 1980-as években a Német Szövetségi Köztársaságban házfoglalókból és autonóm mozgalmakból alakultak úgynevezett Antifa-csoportok. Feladatuk az volt, hogy a saját projektjeiket és a neonáci támadások potenciális áldozatait megvédjék a szélsőjobboldali erőszaktól. Voltak próbálkozások olyan pártok vagy szervezetek tervezett tevékenységének meggátlására és megzavarására, melyek az Antifa szerint a szélsőjobboldali táborhoz tartoztak – ilyenek voltak például a Német Nemzeti Demokrata Párt (NDP) pártgyűlései és különböző nemzetiszocializmus közeli csoportok felvonulásai. Az Antifa ezen a téren például információszerzéssel és információcserével működik együtt hagyományos antifasiszta szervezetekkel, mint például a Náci Rendszer Üldözötteinek Egyesülete – Antifasiszta Nők és Férfiak Szövetsége (VVN–Bda).

Az antifasizmus nem volt az autonóm mozgalom akciós súlypontja. De a különböző antifasiszta csoportok az 1920-as évek Antifasiszta Akció-hagyományaira támaszkodtak és az antifasiszta ellenállásra a nemzetiszocializmus idején.

Bár azt állítják, hogy a végrehajtott akciók részben adatgyűjtésre, felvilágosításra, dokumentációra és a radikális jobboldalról és a jobb-konzervatív áramlatokról való információk terjesztésére, továbbá a hálózatépítésre hagyatkoznak nemzeti és nemzetközi téren, leírják azt is, hogy

tevékenységükben az erőszakot alkalmazó tüntetések is fontos szerepet játszanak (például a jobbos szubkultúra speciális üzletei, ifjúsági klubjai vagy kocsmái ellen vagy ellenrendezvények a jobbos pártok vagy szervezetek felvonulásain).

Az Antifa-csoportok néha szövetségben dolgoznak különböző szervezetekkel és személyekkel más politikai területről, például a szakszervezetekkel, katolikus beállítottságú csoportokkal vagy helyi polgári szövetségekkel, és intenzíven használják toborzásra, „igehirdetésre” a fentiekhez hasonló zenekarok koncertjeit, ahol nyíltan erőszakra buzdítanak.

„Különösen autonóm Antifa-csoportok helyeslik, eszkalációs fázisoktól függően, a militánsan erőszakos akcióformát a neonácik ellen. Ezzel nem zárják ki adott esetben az akár illegális, de értelmezésük szerint legitim eszközöket a szerintük „fasiszta és fasisztoid” tendenciák elleni harcban.

Különösen a blokádokra mozgósítanak tüntetések, ülésezések és pártkonferenciák, nézőpontjuk szerint szélsőjobboldali, nacionalista, rasszista és antiszemita pártok és szervezetek ellen, ezek célja e rendezvények akadályozása vagy legalább megzavarása. Egyebek közt különböző neokonzervatív körök rendezvényeinek megzavarására is sor kerülhet, melyek szemére vetik a konzervativizmus és a szélsőjobboldal közötti „kapufunkció” szerepét. Időnként utcai csatákra is sor kerül az autonóm Antifa és a rendőrség vagy a különböző csoportok és szervezetek tagjai között. Némelykor az Antifa tagjai szabotázsakciókat is végrehajtanak a legyőzendő szubkultúra ellen.”