Az oroszok tényleg már a spájzban vannak?

A tizedes és a többiek című film egyik halhatatlan idézetének parafrázisa cseng a fülemben mindig, amikor az Európán eluralkodó háborús pszichózis egyik visszatérő módon sulykolt kijelentését hallom. Az utóbbi időben ugyanis felerősödtek azok a megnyilvánulások, amelyeket nyugodtan nevezhetünk háborús uszításnak.

Az állandó riogatás a balti államok, Lengyelország, sőt Európa elleni orosz támadással több szempontból is egyértelmű öngól. Bár mint a legtöbb hazugságnak vagy csúsztatásnak, ennek is van némi valóságalapja.

De kezdjük az elején. Clausewitz híressé vált könyvében több alkalommal hangsúlyozza, hogy háborút megfontoltan kell indítani. Arról beszél, hogy egy fegyveres konfliktus megindításakor már rendelkeznünk kell azzal a tervvel, hogyan fogjuk lezárni azt. Szó szerint azt mondja: „ A háború kezdetekor minden esetben meghatározzák annak jellegét és körvonalait politikai viszonyok és megfontolások szerint […] már az első lépést is arra gondolva tegyék meg, hogy mi lehet majd az utolsó.” Fentieket azért is érdemes figyelembe idézni, mert erre a kérdésre az ukrán háborúban, sem az amerikai demokrata párt, sem az európai vezetők túlnyomó többsége nem adott logikus és elfogadható választ.

„Első szempontként arra utalnék, hogy egy háborút – ismerve és felismerve az óriási emberi valamint anyagi költségeit – jól meghatározott és körülhatárolt célokért indít meg egy felelős vezető”

Nyilván egy védekező háború más besorolás alá esik, azonban még itt is föl kell tenni a kérdést, hogy mit ér meg a győzelem, mert könnyen előfordulhat olyan helyzet, amelyben még egy akár sikeres háború is elpusztíthatja nemcsak a célt, hanem magát a nemzetet, amelyik megindította. Hogy mást ne mondjak, a sokat idézett Pürrhosz diadokhosz hadvezér, Nagy Sándor rokona, aki hiába nyerte sorra az ütközeteit, a győzelmeit nem tudta tartós eredményekre váltani.

Előbbiek értelmében azok a vezetők, akiket joggal nevezhetünk államférfinak, nem bocsátkoztak katonai kalandokba – sem manapság, sem a történelem korábbi időszakaiban -, hanem jól megfontolt, pontosan körülhatárolt célokkal indítottak háborúkat. Ezeket aztán a körülmények kedvezőtlenre fordulása után legtöbb esetben – igaz nem könnyen – be is fejezték, amikor az ár túl magas lett volna az eredményhez képest. Megfontolt hadvezér és a „mészáros” gúnynevet kapott, véreskezű katonai vezetők között alapvetően az a különbség, hogy az előbbi fel tudja és fel is ismeri, amikor a győzelemért fizetendő ár túl nagyra nő.

„Az előző kitérőre azért volt szükség, mert Lengyelország vagy Európa esetében nem látni olyan politikai vagy katonai célt, amelyet az atomhatalom Oroszországnak katonai erővel kellene elhárítania, vagy elérnie”

Az orosz kisebbséggel mostohán bánó balti államok, elsősorban a legnagyobb kisebbséget magáénak tudó Észtország ugyan kivételt képezhet ebből a szempontból. Ukrajna példája akár intő jel is lehet a számukra, azonban NATO-tagsága és földrajzi elhelyezkedése, egész pontosan perifériális pozíciója miatt gyakorlatilag zéró egy ilyen, hagyományos katonai támadás esélye. Fentiek alapján felmerül a kérdés, milyen olyan érdekei, céljai lennének Oroszországnak Európában, amelyek kizárólag egy újabb – jó eséllyel elhúzódó – háború árán érhetőek el? Különösen az orosz gazdaságot hadiipart és társadalmat is megterhelő több mint három éves ukrán háború után? Azt a leegyszerűsítő, érzelmekre ható, gyerekes propaganda maszlagot, amelyet a globalista lapokban lehet olvasni, gondolkodó ember nehezen veszi komolyan.

„A második szempont, amire mindenképpen ki kell térnünk, az a NATO hagyományos erőkben fennálló fölénye”

Ez nem a harcias csivavákhoz hasonló európai államoknak köszönhető, hanem az agresszivitást mindig is fontos katonai erénynek tartó amerikai fegyveres erőknek. Ugyan a szárazföldi seregek tekintetében – különösen az orosz ukrán háború után – ez a fölény mára valószínűleg nem többszörös, azonban a légierőben és precíziós fegyverekben, a műholdas felderítés és egyéb információs eszközök területén még mindig egyértelműen jelentős. Márpedig a modern hadviselést az információ, és a nagyrészt a levegőből indított precíziós fegyverek határozzák meg.

Nyilvánvalóan nem kell egy ellenérdekelt állam vezetőinek szavait minden körülmények között tényként elfogadni, de ha a büszke orosz társadalom vezetője nyilvánosan elismeri, hogy egy versenytárs fegyveres ereje nagyobb, akkor magát a kijelentést érdemes ebből a szempontból megközelíteni. Egyébiránt végigtekintve a történelemben háborúra készülő vezetők nyilvános és zártkörű megnyilvánulásait, azok során az ellenfelek gyengébb vagy sokkal gyengébb katonai képességeit hangsúlyozták ki, így is fokozva a beosztottak és katonai vezetők harci kedvét. Ha nem muszáj, se az egyén, se a társadalom nem kezd harcba egy erősebb féllel.

„Természetesen nem lehet azt állítani, hogy az Oroszország jelentette katonai veszély Európában nulla. De amíg áll a NATO, és valamelyik okos brüsszeli vagy egyéb vezető nem lépteti ki az Egyesült Államokat belőle, addig az amerikai katonai védőernyő – igaz jelentős látható és láthatatlan költségek árán -, de ott lebeg Európa felett”

Abban a pillanatban, hogy Amerika az egyébként a történelmére nem jellemző és sokak által kárhoztatott 5. cikkely felmondásával megszünteti ezt a biztonsági garanciát, akkor egyértelmű hatalmi vákuum keletkezik. Ez pedig a történelem tanulsága alapján sosem tartós.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy jelen pillanatban orosz szemszögből egy hagyományos fegyveres erők területén erősebb, atomfegyverek területén kiegyenlített képességekkel rendelkező ellenféllel szemben értelmetlen háborút indítani. Amennyiben az európai elrettentés eszközei a nem túl acélos brit és francia nukleáris csapásmérő erőkre redukálódnak, illetve a még ennél is gyengébb hagyományos erőkre korlátozódnak, akkor a keletkező vákuumban valóban megnő egy orosz katonai beavatkozás esélye, elsősorban a Baltikumban.

„De Lengyelországban vagy Európa távolabbi részein, ahol semmilyen kimutatható orosz érdek nem látható – kivéve talán a Belgiumban őrzött befagyasztott orosz vagyon esetét -, mi érdeke lenne az orosz vezetésnek abban, hogy egy újabb költséges háborút indítson, arra nincs logikus válasz”

Előbbi esetben a gazdag, pontosabban a jelenleg zajló gazdasági folyamatok fényében annak tűnő, de katonailag jóformán védtelen Európai Uniónak nem csak egy esetleges orosz katonai fenyegetéssel kellene számolnia, hanem például amerikaival, kínaival, vagy akár törökkel. Mert ahogy már többször mondtam, a nagyhatalmak politikájában nincs vákuum. Fentiek alól azonban van egy kivétel. Ez pedig az a fokozódó európai háborús pszichózis, amelyet nem csak egy – az oroszhoz hasonlóan történelmi okokból paranoiás – nemzet értékelhet fenyegetésnek. Amennyiben a globalista eurokraták így folytatják, különösen akkor, ha konkrét lépéseket is tesznek ebben az irányban, joggal és történelmi példák alapján gondolhatja úgy a mindenkori orosz vezetés, hogy egy napóleoni vagy hitlerihez hasonló összeurópai összefogás készül ellenük.

„Az, hogy Európa méretéhez és hagyományaihoz képest rendkívül gyenge katonailag, az nem kérdés. Hogy az erejét minden külső behatással szembeni védelem miatt meg kell erősítenie, szintén nem az”

Azonban ha az európai vezetés a számtalan fenyegető tényező közül csak egyet jelöl ki kizárólagos veszélyforrásként, az könnyen magával hozhatja, hogy jóslataik önbeteljesítővé válnak. Ha a szavakhoz agresszív tettek is párosulnak egy átalakuló világrendben, elhárítandó a tisztán felismerhető és egyértelmű fenyegetést, minden szempontból elképzelhető egy megelőző vagy másképp preventív orosz csapás.

Ez természetesen katonai agressziónak minősül, azonban hiába próbálnak egyesek erkölcsbe vagy jogszabályokba kapaszkodni, ha az ember a törött kezével próbálja a vérző orrát törölgetni, a fenti nemes szempontok lófüttyöt sem érnek. Ráadásul egy változó világrendben a korábbi szabályok jó eséllyel már semmit sem érnek, és a korábbi korszakokhoz hasonlóan kizárólag a katonai erő, Illetve az önérdek vezérli az egyes országok vezetőit. Megint le kell szögezzük. Ez nem szép, ez nem jó, ez nem erkölcsös, de a külpolitikában a katonai erő – és ennek szerencsére általunk már elfelejtett alkalmazása – mindig is kiemelt szerepet töltött be, elég csak a jelen sorok írásakor zajló teljesen friss pakisztáni-indiai konfliktusra gondolni.

„Összefoglalva a fentieket, amíg áll a NATO, amely a globalisták álma ellenére nem egy minden kétség és erkölcsi aggály felett álló szervezet, hanem az Egyesült Államok európai hatalomgyakorlásának eszköze, addig egy globális atomháború veszélye miatt elenyésző az esélye egy orosz támadásnak”

Ha a saját magukat folyamatosan – a klasszikus mondás szerint – túlképzett, és alulértékelt vezetőnek tekintő eurokraták ideológiai alapon megszüntetik a NATO védernyőjét, akkor viszont a nagyhatalmak – történelmi tapasztalatok által alátámasztott logikája alapján – minden kártya az asztalra kerül. Többször elmondtam már, most is leszögezem,

„innen ebből a Kárpátok ölelte kis országból Oroszország nagy és erős embernek tűnik, aki okkal vagy ok nélkül ideges. Odaállni és az édesanyját vagy származását szidni csak egyfajta végkifejlethez vezethet. Függetlenül attól, mi is volt a szándékunk”

Ez nem szép, nem jó, nem erkölcsös, de a világ így működik. Zárójelben jegyezném meg, hogy ez nemcsak a kis országok nézőpontja kellene hogy legyen, hanem a lengyeleké, a franciáké, és a németeké is. Mert a történelem elsodorta az oszmánverő szárnyas huszárokat, a híres Grand Armée-t, vagy a hírhedt Wermachtot egyaránt. Megfelelő, de legalább elégséges társadalmi és hadiipari alapok híján, fenti ikonok legfeljebb évtizedes intervallumon belül állíthatóak fel újra. Igaz, hogy az orosz föderáció hadserege sem a rettegett Vörös Hadsereg, de ha a fenti nemzetek hadi potenciálját nézzük, a kép semmiképpen sem megnyugtató. Minél hamarabb felismerik ezt a Lajtán túl, és az Atlanti-óceánon innen annál nyugodtabban fognak aludni a hozzám hasonló realista biztonságpolitikusok.

(moszkvater.com)