Izraeli túlélők beszámolója az október 7-i támadásról

Három, Gázához közeli kibucban élő vendég látogatott szerdán az Európai Parlamentbe, hogy az izraeli kapcsolatokért felelős testület előtt beszéljenek arról, mit éltek át a Hamász támadásának napján. Ketten az óvóhelyről hallgatták végig, ahogy a terroristák felforgatják otthonukat, egyikük rokona pedig azóta is a Hamász fogságában van.

„Reggel még nevettünk is, hogy kávé nélkül is milyen könnyen felébredtünk a szirénák hangjára. Aztán a férjem kinézett az ablakon és mondta, hogy itt van a Hamász a kibucban” – így emlékezik vissza Adi Cherry, a dél-izraeli Nahal Oz kibuc egyik lakója az október 7-i eseményekre. A nagyjából 500 fős kibuc a gázai határtól kevesebb mint egy kilométerre fekszik, így az elsők között tapasztalták, hogy a Hamász támadást indított Izrael ellen. Nem sokkal azután, hogy Gázából rakétazápor zúdult a határmenti településekre, Nahal Oz-ba tömegesen törtek be a terroristák, akik házról házra járva forgattak fel mindent és gyilkolták le a helyieket.

Adi Cherry © European Parliament

A kibuc lakói előző este még közösen buliztak, a lakóközösség ugyanis pont azon a hétvégén ünnepelte tizenhetedik születésnapját, a túlélők visszaemlékezései alapján eufórikus hangulatban feküdtek le aludni, majd a valóra vált rémálomra ébredtek fel. Hajnali hat előtt nem sokkal szólaltak meg a légvédelmi szirénák, ekkor mindenki a házában lévő óvóhelyre sietett. „Egész életemben Izrael déli részén éltem, hallottam már jó pár rakétát, de ilyet még soha. A szirénák hangjával párhuzamosan hallatszott az is, ahogy a Vaskupola működésbe lép, de ilyen intenzív támadást még nem tapasztaltunk” – mondja Elad Puterman, aki bár tisztában van vele, hogy az „átlagos rakétázás” kifejezés mennyire abszurd, a közel két héttel ezelőtti eseményekről első pillanattól fogva érezni lehetett, hogy ez messze nem egy átlagos támadás.

Adi és Elad az Európai Parlament Izraellel fenntartott kapcsolatok delegációjának ülésén számolt be az átéltekről. Részletes strasbourgi beszámolójukból kiderült az is, hogy ebben a helyzetben az óvóhely sem védi meg teljesen az izraelieket a Hamásztól, ők is csak a szerencsének köszönhetik, hogy élve kijutottak a kibucból. Ezeket a szobákat ugyanis arra tervezték, hogy a légi csapások elől fedezékbe tudjanak húzódni, zárni azonban azért nem lehet őket, hogy amikor a hadsereg (IDF) megérkezik, könnyen ki tudják szabadítani a lakókat. Adi és családja húsz órát töltött a szobában, a kilincset egy székkel támasztották ki, hogy legalább valamennyire megnehezítsék a terroristák dolgát. Úgy gondolja, az mentette meg az életüket, hogy annyira korán kezdődött a támadás, hogy a lakásban még minden érintetlen volt és bár a Hamász tagjai legalább egy órán át volt otthonukban, egy idő után azt gondolhatták, nincs is otthon senki. Az izraeli család eközben síri csendben ült a szobában, Adi szerint nem csak hogy nem mertek, nem is tudtak volna levegőt se venni, miközben hallották, hogy „Gyilkold le a zsidókat!” és „Allah akbar!” felkiáltások közben verik szét az otthonukat.

Egy idő után Adinak feltűnt, hogy a Hamász egyik terroristája fájdalmában ordít, valószínűleg megsérülhetett, amikor a kibuc egyik lakója szembeszállt vele, nem sokkal később pedig az óvóhelyről is hallani lehetett, hogy egy test puffan a padlón – utólag kiderült, hogy az egyik Hamász-tag halt meg. Miközben kívülről már az ajtót feszegették, a nő már azon gondolkodott, hova álljon a kicsi szobán belül, mert arra gondolt, ha őt veszik észre először a terroristák, talán elviszik magukkal, ezzel megmenthetné férjét és három fiát, akiket valószínűleg azonnal megölnének.

„A feleségemnek el volt törve a lába, ez sem segített a helyzeten” – emlékezik vissza Elad, aki néhány házzal arrébb ugyanazt élte át, mint Adi. Ők egy hét hónapos gyerekkel együtt zárkóztak be és utólag maga sem érti hogyan, de a kislány hat órán keresztül meg se mukkant, nem sírt fel és nem is gagyogott. „Ez egy csodagyerek, komolyan mondom, ha csak egyszer sírt volna fel, már nem élnénk” – folytatja, és hozzáteszi, az is kellett megmenekülésükhöz, hogy legyen egy retesz az óvóhely ajtaján. Még az előző lakó szerelte fel, Elad pedig éveken keresztül nevetett rajta, hogy micsoda paranoiára vall ez, soha nem gondolta volna, hogy pont ez menti majd meg az életüket.

Elad Puterman © European Parliament

„Nálam egy fejsze volt, a feleségem egyik kezében a gyerekünk, másikban egy kés” – így készültek rá, hogy a terroristák mikor törik rájuk az ajtót, de tudták, a gépfegyverekkel és rakétavetőkkel szemben esélyük se lett volna. Arról, hogy a házon kívül mi történik, chaten keresztül értesültek. Egyrészt, a szomszédok folyamatosan tartották a kapcsolatot és osztottak meg egymással információkat, de a külföldön élő ismerősöktől is sorra érkeztek az aggódó üzenetek. Azt, hogy a kibuc lakói közül volt, aki nem élte túl a támadást, mást pedig elrabolt a Hamász, egy Ausztráliában élő barátjától tudta meg, ahogy azt is, hogy egy fesztiválon több száz embert mészároltak le a terroristák.

Amikor órákkal később elcsendesedtek a házak, Adi férjét küldte előre, hogy nézze meg, mi történt a házzal, ő nem mert volna elsőként szembesülni ezzel. „Leírhatatlan azt látni, ahogy álmaid otthonát vér áztatja és az egész fel van forgatva. Minden személyes tárgyunk a földön hevert, üvegszilánkok borították a padlót” – emlékezik vissza Adi. Eközben már az IDF és megérkezett Nahal Oz-ba és arra kérte a lakókat, még néhány óráig zárkózzanak be, majd házról házra járva győződtek meg róla, hogy nincsenek már a helyszínen terroristák és szabadították ki az izraelieket.

Hajnali kettőre sikerült mindenkihez eljutni, a lakókat buszokkal vitték biztonságos helyre. A legtöbben ekkor szembesültek vele, hogy hány szomszédjuk vesztette életét, vagy esett a Hamász fogságába, de Elad elmondása alapján még hosszú órák kellettek hozzá, hogy ebbe igazán belegondoljanak. „Ez egy nagyon összetartó közösség, mindenki ismeri egymást és nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Ha csak egy ember összeomlott volna, mindenki más is összeomlik, úgyhogy fogunkat összeszorítva tartottuk magunkat, hiszen még mindig délen voltunk, még mindig hullottak körülöttünk a rakéták” – magyarázza Elad és hozzáteszi, sokszor hallotta már azt a kifejezést, hogy belül ordít valaki, két héttel ezelőttig nem értette igazán, ez mit is jelent valójában.

„Azt kell megérteni, hogy ez nem tizenkét nappal ezelőtt történt. Ez tizenkét napja tart” – ezt már Danielle Galliai-Kind teszi hozzá, aki október 7-én épp külföldön volt, így személyesen nem élte át a támadást. Egyik rokona, Yarden azonban minden valószínűség szerint a Hamász fogságába esett, azóta semmit nem hallottak róla és abban sem biztosak, életben van-e még. Yarden férjével és hároméves fiával ült autóba, hogy meneküljenek az otthonukat, a Be’eri kibucot ért támadás elől. Közben azonban lőni kezdték őket és úgy látták, jobbak az esélyeik, ha kiugranak az autóból és futnak tovább. A kisfiú eleinte anyja kezében volt, de a nő felmérte, nem tudja megvédeni őt a Hamásztól, így átadta férjének, aki – a rokonok szerint is érthetetlen módon – el tudott menekülni. Yarden azonban egy fa mögé próbált elbújni, itt látták őt utoljára a közelben lévők és mivel azóta sem találták meg, az a legvalószínűbb, hogy a terroristák magukkal vitték Gázába.

„Tizenkét nap fogság 2023-ban elfogadhatatlanul sok” – folytatja Danielle és elmondja, bár fontosnak tartja a vitát és a diplomáciát, szerinte ebben a helyzetben nincs erre idő és kiemeli, az izraeli hadsereg végzi a dolgát, de ehhez a nyugat feltétlen támogatására is szüksége van. Ha a világ bármelyik parlamentjében ülő politikus ezt nem így látja, annak azt javasolja, beszéljen egy olyan anyával, aki videón nézte végig, ahogy a gyerekét legyilkolja a Hamász – vagy ahogy Danielle mondja, a „halál törzse”. Erre persze gyakran azt a kérdést teszik fel neki, hogy mit gondol a palesztin anyákról, de mint mondja, értük is aggódik és együttérez velük. A legnagyobb problémát azonban abban látja, hogy a Hamászt senki és semmi nem érdekel és gond nélkül feláldozzák saját népüket is ezért a háborúért.

Danielle Gallia-Kind © European Parliament

„Nem a palesztinok az ellenségeink, hanem a Hamász” – csatlakozik hozza Elad, aki szerint a terrorszervezet felszámolása nem csak az izraeliek biztonsága miatt kulcskérdés, hanem a palesztinok miatt is. Sőt, Danielle szerint a fenyegetettség Európáig is elér, ennek jele a néhány nappal ezelőtti brüsszeli terrortámadás is. Miközben az izraeli túlélők élményeikről beszéltek Strasbourgban, Franciaországban is napok óta a legmagasabb terrorvédelmi készültség van érvényben, szerdán pedig számos repülőteret – köztük a strasbourgit is – kiürítették bombariadó miatt, napközben pedig a városi zsinagógánál is felsorakozott a rendőrség.

„Szombat óta kétóránként kapok üzeneteket ismerősökről, akiket elraboltak vagy megöltek, és nem tudom elmondani, hány halott gyereket számoltam már össze, mostanra elfogytak a könnyeim is” – mondja Elad és hozzáteszi, tisztában van vele, hogy az ő története a legrosszabb tízezerbe se fér bele. Épp ez az, amit a legnehezebb feldolgozni, hogy ha az ő traumája „elhanyagolható” a többihez képest, akkor mit élhettek át zsidók ezrei az elmúlt közel két hétben. Danielle beszél arról is, hogy a közösségi médiában folyamatosan szembejönnek videók a Hamász háborús bűncselekményeiről és bár igyekszik kerülni őket, volt egy, amiről azt érezte, muszáj látnia. Ezen elmondása szerint egy lelőtt terhes nő holtteste látható, hasát felvágták a terroristák, majd a magzatot is leszúrták. „Én is gyereket várok, tizennyolc hetem van rá, hogy tegyek valamit, hogy ismét egy többé-kevésbé normális világban élhessünk” – zárja történetét.

Beszámolójuk után az EP-képviselők sorra biztosították támogatásukról a túlélőket, számos zsidó származású politikus mondta el, mennyire megnyugtatja őket, hogy holokauszt-túlélő felmenőik már nincsenek életben és nem látják, mi történik jelenleg Izraelben. „A második világbáború után az európai zsidóság azt mondta, „Soha többé!”, de most azt látjuk, nagyon közel vagyunk hozzá, hogy ez megismétlődjön” – mondta egyikük.

Ugyancsak gesztusértékű volt, hogy a delegációt vezető spanyol képviselő öltönyére tűzött egy izraeli és egy uniós zászlót ábrázoló kitűzőt. Igaz, ennek mélységét – pontosabban annak hiányát – valószínűleg az írja le a legjobban, hogy azt az ülés kezdete előtt egy perccel vetette le saját asszisztense zakójáról és kérte el, hogy ő vehesse fel. A hangzatos felszólalások és üres gesztusok láthatóan nem hatották meg az izraeli vendégeket, ahogyan az sem, hogy az ülés elején az EP elnöke, Roberta Metsola is megjelent, váltott velük néhány szót, majd elmondta, a testület pártállástól függetlenül elítéli a Hamász támadását, ami a szerda reggeli vita felszólalásaiból is jól látszott.

Roberta Metsola az EP elnöke az ülés elején résztvevőkkel beszélget © Galicza Dorina

„Napok óta azt hallom és hallgatom politikusoktól, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, de attól tartok, ez most nem elég” – mondta Danielle és kérte a képviselőket, csütörtökön fogadjanak el egy olyan állásfoglalást, amelyben feltétel nélkül kiállnak Izrael mellett és lépjenek a tettek mezejére.

(hvg.hu)