A „marha-oligarchát” saját apja buktatja le
A magyar közélet egyik legbiztosabb dramaturgiai fogása az, amikor valaki egyszerre akar a nép egyszerű gyermeke és a rendszer ostora lenni. Aki tegnap még a parizer áráról beszélt, ma már oligarchákról szónokol, holnap pedig a Balatonra néző teraszról magyarázza, hogyan kellene igazságosabb országot építeni.
Somogyban most egy ilyen történet fut fel. Csatári Ernő politikai kommunikációjában következetesen azt a szerepet játssza, amely a magyar választók egy részében ösztönös rokonszenvet kelt: kétkezi múlt, kemény munka, kívülállás, szembenállás a „nagyokkal”. A narratíva egy ponton odáig jut, hogy már nem is egyszerűen sikeres vállalkozóról beszélünk, hanem olyan figuráról, aki belülről ismeri a rendszer fonákságait, mert állítólag maga is végignézte, hogyan működik.
Csakhogy ebben a történetben nem egy oknyomozó cikk volt az első, amely megpiszkálta a képet. Nem iratkupac, nem hatósági jegyzőkönyv, hanem egy televíziós beszélgetés. Egy régi felvétel. Egy apa.
A műsorvezető a vendéget a nyírbátori asztalitenisz egykori kiválóságaként mutatta be. A beszélgetés könnyed volt, nosztalgikus, semmi politikai él. Aztán elhangzott néhány mondat, amely utólag egészen más fénytörést kapott.
Az apa arról beszélt, hogy a fia Siófokon dolgozik, szállodaigazgató és apartmanokat működtet, ő viszont marad Nyírbátorban, nem költözik, nem tervezi az áttelepülést, hiába hívogatják.
Szó szerint így hangzik ez a kis rész a teljes interjúból:
Műsorvezető: „…hogy lett talán végérvényesen nyírbátori család? Mai vendégem ugyanis a nyírbátori asztalitenisz egykori kiválósága, Csatári Balázs.”
Csatári Balázs: „Az egyik, az Ernő fiam, ő Siófokon van, ő szállodaigazgató és apartmanokat működtet.”
Csatári Balázs: „Nagyon jól érzem magamat Nyírbátorban, és nem is mennék innen el sehova se. Lehetőség lett volna rá, mert a fiam sokszor mondta Siófokról, hogy: »Gyertek el, gyertek el, van lehetőség!«, de nem megyünk. Én már itt akarok maradni, mert itt érzem jól magamat.”
Ez a pár mondat önmagában ártatlan, és csak akkor válik érdekessé, amikor mellé tesszük a későbbi politikai kommunikációt, amelyben a „család” már kulcsszóként tér vissza, főleg, amikor a balatoni ingatlanokról és a Kisfaludy-programról és az ez által felvett milliókról esik szó. Hirtelen felmerül a kérdés, hogy ha az apa deklaráltan marad a Nyírségben, akkor miféle siófoki „családi vállalkozásról” beszélünk pontosan, és ki az, aki ténylegesen irányítja a dolgokat a tóparton.
Innen válik a történet többé kampánypóznál. Mert amikor a közpénz szóba kerül, a családfa már nem csak érzelmi kategória, hanem üzleti struktúra is.
A nyilvános adatok szerint Csatári évekkel korábban jelent meg Siófokon ingatlantulajdonosként, mint ahogyan a turisztikai tevékenység hivatalosan megjelent volna a papírjain. A korai években egyéni vállalkozóként működött, üzletviteli tanácsadás szerepelt főtevékenységként, miközben sorra jöttek az ingatlanvásárlások. Ez jogilag nem tilos, bár kissé szokatlan tempót diktál. Olyan tempót, amelynél a közönség óhatatlanul számológép után nyúl.
A következő bő évtizedben a balatoni portfólió mérete már nem a nyaralótulajdonosok világát idézte, hanem egy kisebb apartmanbirodalomét. És amikor 2020-ban megnyílt a Kisfaludy-program, amelynek célja hivatalosan a kisebb szállásadók anyagi megerősítése volt, a kép újabb réteget kapott.
A támogatások körül feltűntek a családtagok, külön pályázóként, külön engedélyekkel, majd a kötelező időszak lejárta után eltűnő jogosultságokkal. Papíron több szereplő, a gyakorlatban ugyanaz a kör.
Ezt írtuk erről korábban:
„A történet egyik legsúlyosabb csomópontja a 2020-as Kisfaludy Szálláshelyfejlesztési Program. A pályázati rendszer deklarált célja a kisebb szállásadók támogatása volt, nem vállalkozói birodalmak felfuttatása.
A feltételek világosak voltak:
- egy pályázó legfeljebb három ingatlannal indulhatott,
- ingatlanonként maximum nyolc szobára,
- 1 millió forint/szoba támogatással,
- feltétel volt a 2019-es szobakiadói engedély,
- és az, hogy a szálláshelyet személyesen az üzemeltető működtesse legalább három évig.
A nyilvános adatok szerint Csatárinak ekkor három érintett ingatlana volt, mely alapján legfeljebb 24 millió forint támogatásra lehetett volna jogosult, azonban a ténylegesen lehívott támogatás azonban 30 szobára, azaz 30 millió forintra vonatkozott.
A különbség magyarázata a magyar közéletből jól ismert: családtagok bevonása, anyuci, apuci, rokon – mind pályázóvá vált. Papíron külön üzemeltetők, a gyakorlatban egy rendszer. A hároméves fenntartási időszak végén ezek a szereplők visszaadták szobakiadói engedélyeiket, amit az önkormányzati nyilvántartások is rögzítenek.”
Ezen a ponton visszacseng az apai mondat a nyírbátori maradásról, a költözés elutasításáról. Arról, hogy ő maga nem része a balatoni történetnek, de valahogy mégis a neve felbukkan az ügyletek körül. Nem vádiratként, nem ítéletként, hanem egy olyan disszonáns hangként, amely túl őszintének tűnik ahhoz, hogy beleilljen a kampánykoreográfiába.
A „marha-oligarcha” szerep ebben a fénytörésben különösen érdekes. Mert miközben Csatári politikai fellépéseiben gyakran a kisemberek védelmezőjeként jelenik meg, a siófoki apartmanok világa egészen más közönséget szolgál ki. Az árak nem a rezsiszámlán aggódó nyugdíjasokra vannak szabva, hanem a balatoni nyarakat prémiumcsomagban fogyasztókra. Ez önmagában nem bűn, csak nehéz összeegyeztetni azzal az önképpel, amely szerint a beszélő még mindig a falu végéről jött, csak most már mikrofonja van.
A történet ezért nem attól válik politikailag kényelmetlenné, hogy valaki oligarcházik, hanem attól, hogy a saját apja mondatai, egy ártatlan tévés beszélgetésből, lassan fontosabbá válnak, mint a gondosan felépített Facebook-videók. Nem támadnak, nem vádolnak, nem számolnak négyzetmétert. Csak ott vannak.
És amikor a közvélemény elkezdi összekötni őket a támogatásokkal, az ingatlanokkal és a „családi” szó egyre rugalmasabb jelentésével, akkor már nem az a kérdés, ki honnan indult. Sokkal inkább az, hogy ki beszél őszintébben a jelenről: a kampánycsapat, vagy egy nyírbátori apa egy régi stúdióban.
