Ha már Kapitány István, Shell, pártállami idők és titkosszolgálatok – akkor nézzünk valóban mélyebbre

Vannak történetek, amelyek első pillantásra nem állnak össze. Egy tragikus repülőgép-szerencsétlenség kapitánya, egy államszocialista külkereskedelmi vállalat, majd egy nyugati multinacionális energiacég vezetése – ezek külön-külön is értelmezhető elemek.

Együtt azonban olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek túlmutatnak az egyéni sorsokon. Nem azért, mert titkos összeesküvést kellene feltételeznünk, hanem mert a hidegháború világa eleve így működött: fedésekben, átfedésekben, személyi és intézményi folytonosságokban.

A keleti blokkban a polgári repülés, a külkereskedelem és a titkosszolgálatok nem három külön világot alkottak, hanem egyetlen állami logika különböző megjelenési formáit. Az állam nem használta ezeket az ágazatokat, hanem ezek az ágazatok voltak az állam.

A Malév jóval több volt, mint légitársaság. Nyugatra repült akkor, amikor ez politikai kiváltságnak számított. Diplomatákat, delegációkat, szakembereket szállított, és ezzel olyan mozgásteret biztosított, amelyhez más csatornákon akkor nem lehetett hozzáférni. Egy menetrend szerinti járat kevésbé volt gyanús, mint egy kormánygép, miközben ugyanazokat a funkciókat tudta betölteni. A személyzet kiválasztása, a pilóták pályája, a külföldi útvonalak mind politikai és állambiztonsági szűrőkön mentek át.

Hasonlóképpen működött a külkereskedelem is. A különféle impex-logikájú vállalatok, mint az Interag és sok más társa, nem egyszerűen gabonát vagy mezőgazdasági terményeket adtak-vettek.

A pártállami időszak impex vállalatai – az import-export külkereskedelmi cégek – a magyar gazdaság legérzékenyebb és legjobban védett csomópontjai voltak. Monopóliumjogokkal intézték a külkereskedelmet, devizát termeltek, és kapcsolatot tartottak fenn a nyugati piacokkal egy olyan korszakban, amikor ez politikai kiváltságnak számított. Az olyan cégek, mint az Interag (mezőgazdasági termények), a Mineralimpex (nyersanyagok és energia-alapanyagok), a MetalImpex (fémek és nehézipari inputok), a Technoimpex (ipari technológia és gépek), a Chemolimpex (vegyipari termékek) vagy a Hungarotex (könnyűipar) nem pusztán árukat mozgattak, hanem devizát, információt és kapcsolatokat is. Működésük természetüknél fogva fedést biztosított a titkosszolgálati jelenlétnek: a nyugati kiküldetések jelentéstételt, a tárgyalások információgyűjtést, az árkülönbségek és jutalékok pedig anonimizált pénzcsatornákat tettek lehetővé. Az impexek így nem „titkos cégek” voltak, hanem egy olyan állami ökoszisztéma részei, ahol a gazdaság, a politika és a hírszerzés elválaszthatatlanul összefonódott, és ez a működési logika – személyi és kapcsolati kontinuitás formájában – a rendszerváltás után is továbbélt.

A mezőgazdasági külkereskedelem különösen alkalmas volt a feladatra, hiszen az árak rugalmasak, a minőség nehezen ellenőrizhető, a szállítmányok gyakran harmadik országokon keresztül mozogtak.

Ez a világ ideális terep volt a hírszerzési gondolkodás számára, anélkül hogy bármiféle látványos „titkos műveletet” kellett volna végrehajtani.

A titkosszolgálati bekötés ebben a rendszerben ritkán jelentett direkt irányítást, hanem sokkal inkább ökoszisztéma-szerűen működött. Aki nyugati tárgyalásra ment, az információt is hozott. Aki árkülönbségekkel dolgozott, az pénzügyi mozgásteret teremtett. Aki jutalékokat kezelt, az anonimizált csatornákat működtetett. Nem kellett minden szereplőnek tudnia, hogy egy nagyobb rendszer része – elég volt, ha a rendszer tudta, kik hol vannak.

Ebben a világban az egyéni karrierek sem szabadon lebegtek, egy pilóta, egy külkeres, egy vállalatvezető pályája állami döntések, bizalmi viszonyok és politikai szempontok mentén formálódott.

Ezért különösen beszédesek azok az életutak, amelyek a pártállami időszak végén zökkenőmentesen folytatódtak a nyugati vállalati világban.

Itt lép be a képbe Kapitány István. Életútja nem azért érdekes, mert leleplezne bármit, hanem mert tipikus. A rendszerváltás előtti években már kapcsolatban állt a nyugati gazdasági világgal, majd a kilencvenes évek elején természetes módon jelent meg a Shell magyarországi és regionális struktúráiban. A Shell-Interag konstrukciók, vegyesvállalatok és átmeneti megoldások nem kivételek voltak, hanem a piacnyitás technikái.

A nyugati multinacionális cégek nem ideológiai tisztaságot kerestek Kelet-Közép-Európában, hanem működőképességet. Olyan embereket, akik értették a helyi viszonyokat, beszéltek nyelveket, tudtak tárgyalni, voltak kapcsolataik és nem riadtak meg a politikai bizonytalanságtól. Ezek a kompetenciák döntően a pártállami külkereskedelem világában halmozódtak fel. A Shell, a BP vagy más energiacégek számára ezek az emberek hidat jelentettek két rendszer között.

Fontos kimondani: ebből nem következik automatikusan titkosszolgálati tagság vagy irányítás, de következik belőle valami más, talán fontosabb: a folytonosság.

A rendszerváltás nem tiszta lap volt, hanem átrendeződés. A kapcsolatok, a tudás és a gondolkodásmód nagy része túlélte a politikai váltást, és új környezetben folytatta működését.

Ha mindezt visszavetítjük a Malév 355-ös járatának tragédiájára, akkor a hosszú titkosítás, a szűkszavú jelentések és a megválaszolatlan kérdések már nem anomáliák, hanem a rendszer logikus következményei, egy olyan világban, ahol a polgári fedés működési elv volt, a teljes igazság ritkán volt elsődleges. A stabilitás, a nemzetközi egyensúly és az arcvesztés elkerülése fontosabb szempontoknak számítottak.

Ez a cikk nem arra vállalkozik, hogy bűnbakokat nevezzen meg. Sokkal inkább arra, hogy megmutassa:

a hidegháborúban az állam, a gazdaság és a titkosszolgálatok nem különálló szereplők, hanem egymásba fonódó funkciók voltak.

A Malév, az Interag és a Shell nem egy titok nyomai, hanem egy korszak lenyomatai. És talán ez a legnyugtalanítóbb felismerés: nem az a kérdés, hogy ki mit titkolt, hanem az, hogy mi számított egyáltalán titoknak egy ilyen rendszerben.