Amikor az ítélet csak papír – avagy bírói tekintély a nyilvánosságban, tehetetlenség a gyerekszobák ajtajában

A Magyar Bírói Egyesület most a Bors-ügy kapcsán határozottan és hangosan emlékeztet arra, hogy a bírósági döntések nem vélemények, nem ajánlások, hanem kötelező erejű jogi aktusok. Aki megkérdőjelezi őket, az a jogállamot kérdőjelezi meg.

Ez így, ebben a formában, vitathatatlan állítás. Csakhogy van a magyar igazságszolgáltatásnak egy olyan terepe, ahol ez a mondat furcsán visszhangzik, mert a mindennapok tapasztalata mást mutat.

Ez a terep nem a politika, nem a címlapok világa, hanem a válóperes és gyermekelhelyezési ügyeké. Az a csendes, lassú, érzelmileg kivéreztető valóság, ahol jogerős ítéletek születnek, majd éveken át betartatlanok és következmények nélküliek maradnak. A papír megszületik, az ítélet kimondja, de a rendszer nem mozdul utána.

A kapcsolattartásról szóló ítéletek papíron világosak. Meghatározzák, mikor, hogyan és milyen rendszerességgel tarthatja a kapcsolatot a gyermek azzal a szülővel, akivel nem él. A gyakorlatban azonban ezek az ítéletek gyakran elpárolognak a hétköznapokban. A gyámhivatalok, amelyeknek kulcsszerepük lenne a végrehajtásban, sok esetben nem a jog erejével lépnek fel, hanem az együttérzés langyos ködével. Ez az együttérzés pedig feltűnően gyakran egy irányba húz, ráadásul sok esetben erősen felnagyítja az ügyintéző saját, egyéni sorsa, egy válóper sérelme, a férfiak iránt érzett gyűlölet.

A családjogi valóságban élők jól ismerik ezt az atmoszférát. A hivatalokban sokszor nem az ítélet az origó, hanem az anya aktuális lelkiállapota, élethelyzete, narratívája. A kapcsolattartás akadályozása nem jogsértésként jelenik meg, hanem érthető reakcióként, nehéz élethelyzetként, átmeneti állapotként. A gyermek érdeke szlogenként ott lebeg a levegőben, de valójában senki nem kérdezi meg, mit jelent hosszú távon az, ha egy szülő következmények nélkül eltűnik az életéből.

A gyámhatóság így nemcsak tétlen, hanem akaratlanul is normát teremt. Azt üzeni, hogy az ítélet megszegése nem igazán probléma. Hogy lehet halogatni, kifárasztani, kivárni. Hogy a jog és a bíróság döntése nem kényszer, hanem ajánlás. Ez a hallgatólagos üzenet pedig lassan, de biztosan beépül a rendszerbe.

Amikor az érintett szülő végső eszközként a rendőrséghez fordul, gyakran egy abszurd jelenet következik. A járőr megérkezik, látja a jogerős ítéletet, majd tanácstalanul áll. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert senki nem tanította meg neki, hogyan kell egy ilyen döntést ténylegesen érvényesíteni. Elhangzik a kérdés, amely mindent elárul a rendszer állapotáról: mit csináljanak, rángassák ki a gyereket?

Mintha csak ez a két véglet létezne. Erőszak vagy semmi. Pedig a jogállam nem erről szól. Vannak eszközök, fokozatok, szankciók, következmények. Csakhogy ezekkel szinte soha nem él senki. A rendőr nem akar konfliktust, a gyámhivatal nem akar felelősséget, a bíróság pedig már döntött, onnantól mintha nem lenne dolga. Az ítélet így lebeg a rendszer fölött, de nem ér le a valóság talajára.

A legnagyobb vesztes ebben a történetben nem a szülő, aki pereskedik, hanem a gyermek. Ő tanulja meg először, hogy az írott szabály rugalmas, hogy az igazság attól függ, ki a hangosabb, kit támogat a rendszer, és hogy egy jogerős döntés sem jelent feltétlenül semmit. Mire a hatóságok egyszer talán lépnének, addigra a kapcsolat már elsorvadt, a hiány normalitássá vált.

Ebben a fényben különösen furcsa, amikor a Magyar Bírói Egyesület a bírói döntések tekintélyéről beszél. Mert a tekintély nem ott dől el, ahol sajtóközlemények születnek, hanem ott, ahol egy ítéletnek következménye van. Vagy nincs.

A jogállam nem a rendkívüli ügyekben bukik el, hanem a hétköznapiakban, amikor túl kényelmetlen, túl lassú vagy túl konfliktusos lenne érvényt szerezni a saját szabályainak.

Ha az ítélet valóban szent, akkor annak minden területen annak kell lennie. Nemcsak akkor, amikor politikai feszültség van, reflektorfény és intézményi presztízs, hanem akkor is, amikor egy elvált szülő áll egy lépcsőházban, egy papírral a kezében, és várja, hogy a jog egyszer végre ne csak beszéljen, hanem cselekedjen is.