Két Magyarország vonult – október 23., amikor az emlékezés kampány lett

Riport és összefoglaló a Békemenet és a Nemzeti Menet napjáról, Orbán Viktor és Magyar Péter beszédeivel, a háttérben Hadházy, Karácsony és a Kétfarkúak üzeneteivel.

Reggel: a város ébredése, a zászlók lobognak

Budapest október 23-án már kora reggel forrongott. Az Elvis Presley téren – a Fidesz és a Civil Összefogás Fórum hagyományos találkozóhelyén – megkezdődött a 11. Békemenet gyülekezése. A szervezők idén is azt ígérték: „a valaha volt legnagyobb” menet lesz.

A térre már a délelőtti órákban ellepték a buszok a Kárpát-medence különböző pontjairól érkező csoportokat – köztük felvidéki, erdélyi, kárpátaljai magyarokat, de feltűntek lengyel és olasz delegációk is. Utóbbi az UGL olasz szakszervezet zászlaját vitte, jelezve: a Fidesz szövetségi hálója immár nemzetközi.

A kormánypárti média szerint ez a „nemzeti egység ünnepe”, az ellenzék viszont már reggel „kampányrendezvénynek” nevezte az eseményt.

A menet élén Bayer Zsolt, Semjén Zsolt, Csizmadia László, Ifj. Lomnici Zoltán és Fásy Ádám sorakozott fel, a Békemenet feliratú molinó mögött. Bayer rövid, de jelképes mondattal zárta a felvezetőt:

„Menjünk, csináljunk történelmet!”

A tömeg válasza: „Viktor! Viktor!”

Közben az ellenzék: alternatív helyszínek és provokációk

Miközben a híd felé indult a tömeg, a város más pontjain is mozgolódás kezdődött. A Momentum Mozgalom aktivistái a Képviselői Irodaház ablakából egy 15 méteres molinót eresztettek le:

„Ki az a Zsolti bácsi?” – állt a feliraton.

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt tagjai közterületeken fújtak feliratokat: „Nem nyaljuk tovább az orosz segget”, „Béke, nem Békemenet!” és – természetesen – „Ki az a Zsolti bácsi?” üzenetekkel. A performatív politikai akció a Békemenet útvonalát kísérte.

A politikai szatíra mellett komoly hangok is megszólaltak: Hadházy Ákos független képviselő a reggelt Hatvanpusztán töltötte, Orbán Viktor magánbirtoka előtt. A kerítésre lyukas ’56-os zászlót tűzött, és így írt:

„Amit ma Orbán a Kossuth téren hadovál, annak a lényege egy mondatban: mindent meg akar tenni, hogy a választások után végre végleg ideköltözhessen és nyugodtan élvezhesse Pusztaverszáj eszement luxusát.”

11:00 – A Margit híd megtelik, Orbán posztol: „Aki magyar, velünk tart”

Tizenegy óra körül már a Margit hídon hömpölygött a tömeg. Az uszoda előtti tér kiürült, a mozgó stúdiók és zászlóerdők átvették a hidat. A miniszterelnök ekkor Facebookon jelentkezett:

„Aki magyar, velünk tart. Ez a legnagyobb Békemenet.”

A tömeg lassan átkúszott a hídon, a „Ria-Ria Hungária” és a „Hajrá Viktor!” kántálások váltakoztak, míg a menet vége még a budai oldalon vesztegelt.
A kormányközeli médiumok már ekkor a „valaha volt legnagyobb nemzeti demonstrációról” írtak, míg független források szerint is 100-130 ezer ember vonult.

A Kossuth téren: színház, film, Gripenek és Orbán-beszéd

Dél körül a menet elérte az Alkotmány utcát. A tér kordonokkal volt körbekerítve, de így is megtelt. A színpadon Rákay Philip köszöntötte a tömeget:

„Isten hozta a határon túli magyar testvéreinket! Nélkületek fél emberek vagyunk.”

Ezt követően ’56-os tematikájú kisfilmeket vetítettek, majd színészek élőben adtak elő részleteket a szabadságharcból. Fölöttük három Gripen vadászgép húzott el a Kossuth tér felett.

Ekkor lépett színpadra Orbán Viktor. A beszédében a múlt és jelen határát oldotta fel:

„Isten hozta a szabadság vándorait! Ma nem fegyver dördül, hanem ének szól. Nem vér hullik, hanem zászlók lobognak.”

A miniszterelnök kijelentette:

„Nem fogunk meghalni Ukrajnáért, de élni fogunk Magyarországért!”

Kijelölte az új politikai frontot is:

„Brüsszel háborúba megy, mi nem. Európa ma béke vagy háború kérdésében oszlik meg. A magyar út: béke, szuverenitás és nemzeti egység.”

Majd a jövőre utalt:

„Öt hónap múlva döntenünk kell a sorsunkról. Ha mozdulni kell, együtt mozdulunk.”

A beszéd végén a tömeg újra felmorajlott: „Viktor! Viktor!” – a Kossuth tér egyetlen politikai tömbbé vált.

Délután: a Tisza Párt színre lép

Közben a másik oldal is gyülekezett: a Tisza Párt Nemzeti Menete délután 14:30-kor indult a Deák térről. A szervezők „a valaha volt legnagyobb ellenzéki menetet” hirdették meg.

A résztvevők között sok fiatal, civil és vidéki támogató volt; zászlóik egyszerűek, jelszavaik a már megszokottak: „Elég volt a hazugságból!”, „1956 forradalom – 2026 rendszerváltás!”

A vonulás elején ’56-os ruhába öltözött önkéntesek álltak sorfalat fehér virágcsokrokkal, mint „a békés forradalom jelképei”.

Magyar Péter: „Az országot, amelyet a hatalom torzított, most visszakérjük”

A Deák téren felállított színpadon Magyar Péter hosszú, egyórás beszédet tartott, amelyet a sajtó „retorikai offenzívának” nevezett. Az emberek a szakadó esőben nem is tartottak ki, sokan már a beszéd elején elindultak haza, és végig a szónoklat alatt hömpölygött elfele az áradat.

Magyar így kezdte:

„Ma is lobog az a zászló, amellyel a történelem fellélegzett. De ma ez a hatalom már nem a szabadságot, hanem a félelmet lobogtatja.”

Majd a miniszterelnökre utalva:

„Az a politikus, aki egykor az orosz csapatok kivonását követelte, ma a Kreml leghűségesebb szövetségese.”

Beszédének kulcsmondatát a tömeg üdvrivalgással fogadta:

„Az országot, amelyet ez a hatalom a maga képére torzított, most visszakérjük.”

A Tisza Párt vezetője nemcsak bírálta a kormányt, hanem alternatív jövőt is vázolt:

„Egy országot akarunk, ahol a tanár nem koldus, az orvos nem rabszolga, és a fiatal nem menekül, hanem hazajön.”

A beszéd végén a Himnusz szólt, majd a tömeg békésen vonult tovább az Andrássy út felé.

A két menet tükörben: politikai színház és tömeglélektan

A nap végére Budapest kettős arca vált láthatóvá. A Békemenet a hatalom erejét, a lojalitást és a békepárti Magyarországot demonstrálta, Orbán beszédében a kormányzati stabilitás és nemzeti szuverenitás üzenete dominált.

A Nemzeti Menet ezzel szemben a változás reményét, az alulról jövő erőt akarta megmutatni. Magyar Péter beszéde az ’56-os forradalom ethoszát a „rendszerváltás 2.0”-val kötötte össze.

A politikai tér így kettéhasadt – nem csak világnézetileg, hanem érzelmileg is: a Kossuth téren a rendszer önigazolása zajlott, az Andrássy úton pedig annak elutasítása.

Közben a városban: Karácsony Gergely és a középutas Budapest

A politikai pólusok között Karácsony Gergely főpolgármester próbálta megőrizni a normalitás szimbólumát. Délelőtt biciklivel hajtott át a Margit hídon, a Békemenet gyülekezője mellett. Néhányan bekiabáltak, kapott kemény üzeneteket is. A Telexnek nyilatkozta:

„Budapest a szabadság városa. Itt mindenki elmondhatja a véleményét.”

Az utórezgés: két beszéd, két jövőkép

Orbán Viktor beszédének kulcsmondatát a kormányzati kommunikáció szlogenné emelte:

„Nem fogunk meghalni Ukrajnáért, de élni fogunk Magyarországért.”

Magyar Péteré is szállóigévé vált az ellenzéki térfélen:

„Az országot, amit elvettek tőlünk, most visszakérjük.”

Mindkét mondat a saját táborát mozgósítja, és előrevetíti a 2026-os választás küzdelmi logikáját. A nemzeti ünnep így vált kampánynyitóvá – a békemenet és a nemzeti menet pedig a két Magyarország metaforájává.

Zárszó: a nemzeti emlékezet határán

Az 1956-os forradalom évfordulója ezúttal nemcsak az emlékezésről szólt, hanem a történelem birtoklásáról. Kinek az öröksége 1956? A forradalomé, vagy a rendszeré?

A Kossuth téren és a Deák téren két külön válasz született – ugyanarra a kérdésre. És talán ez az igazi tanulság: Magyarország ma nem egyszerűen politikailag, hanem szimbolikusan is kettészakadt. Egy ország – két menetben.

Utószó: számháború és politikai optika

Orbán Viktor a nap végén elegánsan, egyetlen mondattal zárta le a demonstrációk küzdelmét:

„Kétszer annyian voltunk, mint a Tisza háborús menetén.”

A mondat egyszerre volt diadalmas és enyhén gúnyos – csakhogy a valóság és a számok ezúttal is mást mutattak. A Hősök tere, ahol a Tisza Párt rendezvénye zajlott, teljes telítettség mellett legfeljebb 40–45 ezer ember befogadására alkalmas – ha hering módjára, váll a vállhoz simulva állnak. Ennek ellenére az ellenzéki médiumok 200–300 ezres részvételről beszéltek.

Ahogy minden magyar politikai nagygyűlés után, most is a számok háborúja zárta a napot: mindenki győzött, mindenki többnek látszott, mint amekkora valójában volt. A terek megteltek, a zászlók összeértek, de az ország — mint mindig — mégsem fért el rajtuk.