Ki mondja meg, mi az álhír?

Van-e ma egyetlen ember, intézmény vagy tekintély, aki teljes bizonyossággal meg tudná mondani: ez álhír, az meg nem? A kérdés már önmagában gyanúsan naiv. Nem azért, mert ne létezne objektív valóság, hanem mert az ahhoz vezető utak szisztematikusan el vannak torlaszolva.

A domináns politikai oldalak kommunikációja hemzseg a csúsztatásoktól, elhallgatásoktól, féligazságoktól és nyílt hazugságoktól. Nem kivétel egyik oldal sem. A valóban fontos, strukturális kérdésekben pedig az igazság feltárásához szükséges erőforrások egyszerűen nincsenek jelen. Nincs idő, nincs hozzáférés, nincs adat, nincs ellenőrizhető forrás. Ami van, az narratíva. Gondosan csomagolva.

Vegyünk egy tipikus mondatot: „Oroszország meg akarja támadni Európát.”

Álhír? Valós fenyegetés? Politikai túlzás? Stratégiai riogatás? Tudatos pszichológiai hadviselés? Vagy mind egyszerre, arányok és kontextus nélkül?

Hogyan deríthetné ki ezt egy átlagos állampolgár? Milyen eszközökkel? Titkosszolgálati jelentésekhez nem fér hozzá. Katonai tervezési dokumentumokat nem lát. Diplomáciai háttéralkukról legfeljebb kiszivárogtatott, szándékosan torzított információmorzsák jutnak el hozzá. A „független” elemzők jelentős része pedig valamelyik politikai vagy gazdasági érdekszféra peremén lebeg, mint egy látszólag szabad, valójában zsinóron rángatott léggömb.

A válasz tehát brutálisan egyszerű: sehogy. És éppen ez a lényeg.

A zűrzavar mint stratégia

A modern propaganda már régen nem arról szól, hogy elhitessünk egyetlen, koherens hazugságot. Az túl könnyen leleplezhető lenne. A cél ma sokkal kifinomultabb: olyan információs zajt létrehozni, amelyben az igazság felismerhetetlenné válik.

• Teremts annyi egymásnak ellentmondó állítást, amennyit csak lehet.
• Legyen annyi nyilvánvaló hazugság mindkét oldalon, hogy lehessen őket gyűlölni.
• És legyen annyi igazság is, hogy időnként egyet lehessen velük érteni.

Így az állampolgár egyszerre lesz dühös és bizonytalan, cinikus és lojalitásra vágyó. Nem tudja, kinek higgyen, de azt pontosan érzi, kit utáljon. A racionális mérlegelés helyét átveszi az érzelmi reflex.

Nem az számít, mi igaz, hanem az, hogy ki mondja.

Ez nem mellékhatás. Ez a rendszer.

Az igazság leépítése

Amikor minden oldal hazudik, a hazugság megszűnik botrány lenni. Normalizálódik. Amikor mindenki manipulál, a manipuláció vádja elveszti erejét. Amikor minden információ „kérdéses”, az igazság már nem referencia, csak egy vélemény a sok közül.

Itt válik a „fact-checking” is gyakran paródiává. Nem azért, mert önmagában értelmetlen lenne, hanem mert a viták jelentős része nem ellenőrizhető tényekről, hanem szándékokról, jövőbeli forgatókönyvekről, feltételezésekről és politikai interpretációkról szól. Ezeket pedig nem lehet pipával vagy piros iksszel elintézni.

A végeredmény egy furcsa mentális állapot: az ember érzi, hogy hazudnak neki, de azt is, hogy néha igazat mondanak, és sosem tudja biztosan, mikor melyik történik.

A totális megosztottság receptje

Ebben a közegben a társadalmi megosztottság már nem spontán jelenség, hanem előállított állapot. A közös valóság szétesik. Két ember ugyanazt a hírt olvassa, mégis teljesen eltérő világképet épít belőle. A vita már nem állításokról szól, hanem identitásokról. Nem az a kérdés, hogy igaz-e, hanem hogy „mi oldalunkon áll-e”.

A káosz nem hibája a rendszernek. A káosz maga a rendszer.

És amíg nincs közös mérce, nincs közös tényalap, addig nincs valódi párbeszéd sem. Csak egymás mellett elbeszélő, egymást gyanakvással figyelő táborok. Pontosan az a környezet, amelyben a hatalom kényelmesen lavírozhat, bármelyik oldalon is álljon éppen.

Mert ahol minden bizonytalan, ott a bizonytalanság lesz az egyetlen biztos eszköz.