A magyar politika új csillaga – egy ígéretből gyúrt jelenség anatómiája

Magyar Péter feltűnése a magyar közéletben nem egyszerű politikai debütálás volt, inkább egy hirtelen fényfelvillanás. Olyan gyors, olyan vakító, hogy sokan nem is azt kérdezték: mit mond, hanem azt, hogy végre ki mondja.

A rendszerkritika éhsége, a felgyülemlett düh és a változás iránti vágy tökéletes táptalajt adott egy szerepnek, amelyet Magyar Péter láthatóan ösztönösen értett meg: a kívülről jött emberét, aki kimondja azt, amit más nem mer, és akire rá lehet vetíteni minden reményt, amit az ellenzéki politika másfél évtized alatt elhasznált.

A történet azonban már az elején hordozta az első repedéseket. A politikába lépés tagadása, majd a pártelnöki és európai parlamenti szerep gyors és határozott felvállalása önmagában nem lenne különös. A politika tele van pálfordulásokkal. A probléma ott kezdődött, amikor a tagadás nem múlt el, csak átalakult. Mintha egyszerre akart volna benn lenni és kívül maradni, felelősséget vállalni és elhárítani, dönteni és a „közösségre” mutogatni.

Ez a kettősség végigkíséri a teljes Magyar Péter-jelenséget.

A kampányidőszakban elhangzó ígéretek egy ideig egymás mellett éltek mindenféle belső konfliktus nélkül. Mandátumról való lemondás, mentelmi jog eltörlése, átlátható pártfinanszírozás, politikai múlt nélküli jelöltek, teljes elszámoltathatóság. Ezek az állítások önmagukban nem voltak radikálisak, inkább szimbolikusak. A gond az volt, hogy amikor az első kényelmetlen helyzetek megérkeztek, ezek az elvek rendre rugalmas értelmezést kaptak. A mentelmi jog már nem volt annyira sürgős kérdés, a mandátumról való döntés elhalasztódott, az átláthatóság csúszott, a politikai múlt pedig hirtelen relativizálhatóvá vált.

Ez még mindig beleférne a politikai tanulási folyamatba, ha nem éppen a „régi politika” totális elutasítása lett volna a projekt erkölcsi alapja.

Amikor valaki erkölcsi felsőbbrendűségre építi fel a hitelességét, minden kompromisszum duplán számít.

Nem azért, mert önmagában súlyosabb, hanem mert szembemegy az identitással, amelyet a választóknak kínált.

A programalkotás körüli bizonytalanság tovább erősítette ezt a feszültséget. Sokáig nem volt világos, mit is akar pontosan a Tisza Párt azon túl, hogy „nem ezt”. A részletek hiánya eleinte védelmet adott, ám amikor gazdasági és társadalompolitikai anyagok kezdtek keringeni, hirtelen láthatóvá vált az, amit addig eltakart a lendület: az ígéretek együtt nemhogy kockázatosak, hanem egyszerűen kivitelezhetetlenek.

Az a politikai konstrukció, amely egyszerre beszél adócsökkentésről és állami költekezésről, nyugdíjemelésről és bevételkiesésről, megszorításmentes jólétről és növekvő állami szerepvállalásról, nem ideológiailag ellentmondásos, hanem számtanilag. A költségvetés nem politikai vélemény, hanem zárt rendszer. Ha a bevételek csökkennek, miközben a kiadások nőnek, akkor nem vita keletkezik, hanem hiány. Ha ez tartós, akkor adósság. Ha az is elszáll, akkor finanszírozási válság.

A kritikus értelmezések szerint Magyar Péter ígéretcsomagja ebben az értelemben nem reformprogram, hanem gazdasági illúzió.

Nem azért, mert minden eleme önmagában abszurd lenne, hanem mert együtt olyan terhelést jelentene, amelyet a magyar gazdaság jelenlegi állapotában nem bírna el. A következmények nem politikai büntetések lennének, hanem piaci reakciók: gyengülő forint, romló hitelminősítés, bizalomvesztés, végső soron pedig egy újabb megszorítási kényszer, csak éppen már sokkal rosszabb pozícióból.

Mindez azonban kevéssé zavarja azt a választói közeget, amely számára Magyar Péter elsősorban nem programot, hanem lehetőséget jelent. Lehetőséget arra, hogy nemet mondjon arra, ami van.

A mindenszarizmus logikája és az O1G őrület nem igényel koherenciát.

Elég hozzá egy erős ellenségkép és az ígéret, hogy bármi jobb lehet annál, ami most van. Ebben a képletben a tények nem akadályok, legfeljebb kellemetlen zajok.

Ez az a pont, ahol a Magyar Péter-jelenség túlmutat önmagán. Nem csupán egy politikusról szól, hanem egy társadalmi állapotról, amelyben a düh és a remény különös szövetséget köt. Ahol a vakhitűek már nem kérdezik, miből lesz mindez, csak azt, mikor lesz vége annak, ami most van.

Ha kell, akkor akár a patás ördög is megfelelne, feltéve, hogy elég hangosan mondja: elég volt.

A politika azonban nem kampányvideókból működik, hanem költségvetésekből, intézményekből és következményekből. A valóság előbb-utóbb mindig belép a színpadra, és nem kérdez, nem vitázik, nem kommentel. Csak számláz.

Magyar Péter igazi próbatétele nem az lesz, hogy mit mondott másfél évvel ezelőtt, hanem az, hogy képes-e túllépni a pillanat emberének szerepén, és felvállalni azt, amit eddig következetesen kerül: a felelősséget a számokért, felelősséget a szavakért és mondatokért. A politika hosszú távon nem a hangerőt, hanem az állóképességet jutalmazza. Ott pedig már nem az számít, ki ragyog a legfényesebben, hanem az, ki marad talpon, amikor elfogy a fény.