Ennyit senki nem szeret saját zsebből fizetni

Elég hervasztó ez a hangfelvétel-dömping, amely Magyar Péter körül szivárog, sőt már inkább árad folyamatosan, de ha már így alakult, a legújabbal kapcsolatban tényleg komolyan kell venni a több lap, köztük a PestiSrácok által feltett kérdést: honnan van a pénz?

Az előtörténet nem túl bonyolult, néhány számból áll az egész. Az EP-választási kampány során majdnem 170 településen fordult meg érces hangjával a korábbi NER-sikerember, ami nyilvánvalóan sok pénzbe került. Az a probléma, hogy ha esetleg emberek vannak is fedésben ebben a történetben, a kampányrendezvények bevallott és valós költsége viszonylatában aligha mondható el ugyanez. Magyar csupán a Kossuth téri rendezvényről mesélt el egy 28 millió forintról szóló történetet, ám a legújabb lehallgatási alapanyagban csak erre az egyre 103 millió forintot emleget Radnai Márk, a Tisza alelnöke. Ez az összeg közelebb áll a Magyar Nemzet korábbi, 121 milliós becsléséhez, a teljes kampánykörutat pedig 1 milliárd forint körül taksálták a lap által megkérdezett szakértők.

Az ellenzék által kifogásolt kormányköltések esetében mindig ismert a finanszírozó kiléte, tehát nem titok, hogy ki avatkozik be a dolgaink menetébe: a magyarok többsége által megválasztott kormány.

Amikor a patrióta sajtó vagy más jobboldali érdekeltségek finanszírozásáról van szó, a független és objektív-progresszív média szintén kész ténynek veszi, hogy azokat is mindet a kormány finanszírozza, hiszen a jobboldalon csak közpénzt tudnak elképzelni. De ha még így is lenne, akkor is pontosan ismert a finanszírozó kiléte: a magyarok többsége által megválasztott kormány. Ez nem valami homályos érdekcsoport, nem valami félig láthatatlan nagyember, akinek vannak is emberei és saját külpolitikája, meg nincsenek is, hanem egy szem előtt lévő, a választáson akár leváltható vezetés.

Ez már csak ilyen makacs demokratikus berögződés, hogy ha már a progresszió megcsinálta nekünk a demokráciát, akkor szeretjük mi magunk eldönteni a választásokon, hogy ki irányítsa az életünket.

Azt szeretnénk, hogy látható, számonkérhető, megválasztható és leváltható legyen az, aki döntési helyzetben van. Valamiért maga a progresszió távolodik el ettől a meggyőződéstől, amikor nem olyan vezetés kerül hatalomra, amilyet ő maga elképzelt. Olyankor kiemelt szerepet kapnak a semmiféle társadalmi felhatalmazással nem rendelkező sejtek, a különböző szakterületekre ráállt álcivilek, és noha nem kérdeztük őket, ők akarják megmondani, mi és hogyan legyen. Azt pedig nem kell tudnunk, hogy ők miből dolgoznak, ki tartja el őket, amíg teljes munkaidőben mozgalmárkodnak, jóemberkednek.

Eszembe juttatja ez a történet azt a 2019 augusztusában nyilvánosságra hozott kutatást, amelynek ugyan nincs köze Magyar Péterhez, mégis hasonló pénzügyi kérdéseket vet fel. A melegjogi szervezetek által mindvégig támogatott, páratlan léptékű amerikai–brit kutatás gyakorlatilag lezárta a fél évszázados vitát, és bebizonyította, hogy a homoszexualitás nem veleszületett, hanem külső tényezők hatására alakul ki az emberben.

Az eredményt publikáló kutatók nyilatkozataiból sütött a megszeppentség, sőt a félelem, hogy az elvárttal teljesen ellentétes eredményt kénytelenek bejelenteni, a homoszexualitásért felelős gén helyett a homoszexualitásért felelős külső körülményeket – elsősorban a gyerekkori traumákat és a meggyőzést – találták meg. Merthogy nyilvánvalóan volt egy elvárás az eredményt illetően. Csaknem félmillió ember alapos genetikai és pszichológiai vizsgálata, a tesztek, a szakemberek órabére, a szervezés egy ekkora tömeg számára vajon mennyi pénzbe kerülhetett? Ha dollár százmilliókat becslünk, akkor könnyen lehet, hogy még alá is lövünk a tényleges költségnek. Erre kijön egy olyan eredmény, amelyet legfeljebb mínuszos hírként lehet közölni a progresszív médiában, de inkább agyon kell hallgatni.

Nem lehetett boldog, aki pénzelte a bulit. Na, de ki volt az? Ez sajnos nem derült ki, nem tudjuk, kinek volt ennyi pénze a hobbijára.

Természetesen máris a fülünkben cseng az ismerős mondat, miszerint a saját tulajdonával, saját pénzével mindenki azt csinál, amit akar. Persze, ha Mark Zuckerbergről vagy Soros Györgyről van szó, akkor úgy cenzúráz, illetve úgy buktat legitim kormányokat világszerte, ahogy akar, hiszen a saját tulajdonával ő rendelkezik. Ebben az esetben óriási, következetes vadkapitalizmus van, de amikor a választáson győz az erősebb, és az nem ők, akkor a méltányosságot kérik számon. Ebből is látható, hogy teljes a homály a progresszív fejekben a közérdek és a magánérdek tekintetében, és ez a homály bárhogyan hajlítgatható ahhoz, hogy kijöjjön a végeredménynek szánt gyűlölet, az O1G.

Ez azonban csak a történet egyik oldala. A másik az, hogy az ilyen nagyobb léptékű finanszírozások, mint a világ számos fővárosában időről-időre lepottyantott magyarpéterek működtetése, illetve például ekkora genderkutatások kifűtése már olyan sok pénzbe kerül, hogy azt az igazán gazdagok nem szeretik saját zsebből kicsengetni. Hiszen éppen azért van annyi pénzük, mert nem adják oda másoknak.

Ne legyenek illúzióink, ha a Fényességes Nyugatról is van szó, az ilyen nemes célokra elfüstölt vagyonok a közpénzjellegüket elvesztett köszpénzből szoktak finanszírozódni.

A Magyar Péter buffalo cipői alá szerkesztett színpadokat, a lemélyített hangját messzire repítő hangosítást, az ordító arcát mutató kivetítőket, a velős üzeneteket hordozó molinókat, a zászlókat, a nyakbavalókat, az áradó pisát felfogó mobilvécéket valószínűleg mind-mind amerikai és talán más, fejlett nyugati társadalmak polgárai finanszírozták, ezzel hozzájárulva a magyar GDP-hez. Hacsak nem igaz a pletyka, miszerint egy false-flag művelet tanúi vagyunk, és „a Tóni” csinálja az egészet.

(pestisracok.hu)