Töprengéseim töredéke

Folyton kérdezgeti a facebook, hogy mi jár a fejemben. De hát annyi minden, hogy azt ugyan hogyan írnám oda? Fura dolog most ebben az országban magyarként élni. Fura dolog a szívünkben a z országunk iránt valóban elkötelezett, az elmúlt évek, évtizedek harcait és küzdelmeit megélt emberként a mai történéseket átélni.

Érdekes szemlélni, hogyan változnak az emberek, az ismert arcok, a sok barát. Hogyan válnak egykori harcostársak, barátok, rokonok és ismerősök, kedves kollégák ellenfelekké, hogyan a barátok egymásnak idegenekké. Hogyan zajlik a vérre menő, világmegváltó szópárbaj az interneten, és hogyan lesz egyre kevesebb, aki valóban tenni akar.

Az is jár a fejemben, hogy persze tele tüntetésekkel a város. Tüntet itt már boldog boldogtalan, és ha te éppen nem értesz egyet, akkor a szólásszabadságot vadul és nagy hanggal hirdetők habzó szájjal üvöltik neked, hogy te mocskos kirekesztő vagy. És lassan már nincs ellendemó se jobb, se bal tüntetései ellen, mert azok is szépen megszűntek. Évről évre egyre kevesebben mernek vagy akarnak igazán véleményt vállalni akármi, bármi miatt is, a város lassan megszokja, hogy néha felbolydul az utca, de ellenvélemény, akárki ellen is, az sosem lehet. Akinek pedig nem tetszik valami, akármi ,bármi, az otthon marad, és csak halkan, magában morog.

Meg az jár a fejemben, hogy megszűnt itt minden ellenállás. És hogy igaza lehet a kormánynak, itt tényleg düböröghet a gazdaság. Mert valahogy mindig csak válság és üresen kongó zseb idején van erkölcs, erő, egyetértés, no meg hit, hűség és bátorság, de még az internacionálé is – szerencsére – szabadságra megy. Ha nem hugyoz oldalba a kutya meg sem csörrenő zsebed okán, ezek a szavak csak maroknyi embernek jelentenek valamit. Mert ha minden rendben van, akkor csak időszakosak az ellenálló hangok, melyek gyorsan elvesznek a harsány média-terrorban. Az elvek nélküliségének világában a napraforgó-nézetek pedig igen gyorsan meghajolnak a propaganda előtt. és ne legyünk álságosak, a propaganda az megy mind a két – mit kettő, sok – oldalon. Mert itt már nem csak jobb és bal van, meg nem csak szélső mind a kettőből, de bárki büfög magának egy pártocskát vagy szervezetecskét, annak saját, önálló irányvonala lesz, valamilyen jobb vagy bal, netalán közép. Tiszta genderelmélet, politikára vetítve, 80+ társadalmi nem helyett sok tucatnyi politikai oldal és irány. A maroknyiak, akiknek még jelent valamit a becsület és a hűség, no, az ő ellenállásuk már nem látszik. Egyik oldalon sem. A tömegben mindig elvész az ember, és elvész az egyéniség. Hol a fekete, hol az ezüst-fehér, máskor a szivárvány, hol pedig a piros-fehér-zöld sokasága takarja és rejti el a valódi mást. És a valódi érzések, gondolatok sokaságát.

Jár a fejemben az is, hogy anno, amikor a foci VB-n tündökölt a magyar csapat, akkor két hétig tombolt az ország, ünnepelt az utca. Lett egyetértés, lett szeretet, és röpke időre pár magyar focista nemzetté kovácsolta az embereket. Aztán utána még ünnepelte érkeztüket néhány ezer ember, holnap, vagy jövő héten, vagy tavaly, idén, ma pedig már mindenki visszasüpped a késő nyárba, a dübörgő gazdaság jól megérdemelt nyugalmába. Másnapra már lekerültek a visszapillantókról a trikolór borítások, de le a zászlók is. Másnapra a fiók mélyére kerültek az arcfestő stiftek, és újra divat lett szégyellni, no meg harsányan szidni a magyart. Véget ért akkor az EB, lecsengett a fociőrület, tegnap véget ért az atlétikai VB, lecsengett ez a sportőrület is, és ezzel együtt elhalt a szeressük egymást érzése. Mert mindig elhal. Egyre halkabban zeng a Ria-Ria-Hungária, a sok család pedig elindult nyaralni a Balaton helyett az Adriára, a nyár utolsó heteit is kiélvezni.

Szóval az jár a fejemben, hogy fura dolog most ebben az országban magyarként élni. Egyre furább. Fura dolog a szívünkben valóban az ország, a hagyományok, a kultúra iránt elkötelezett, az elmúlt sok év harcait és küzdelmeit megélt emberként a tegnapelőtti, a tegnapi és a mai történéseket átélni. Érdekes szemlélni, hogyan változnak az emberek, az ismert arcok, a sok barát. Hogyan válnak egykori társak ellenfelekké, hogyan a barátok egymásnak idegenekké. Hogyan zajlik a vérre menő, világmegváltó szópárbaj az interneten, és hogyan lesz egyre kevesebb, aki valóban tenni akar. Hogyan lesz egyre több a fotelharcos, aki a panel nyolcadikról, a Bubiv szekrénysor árnyékából igazi és elkötelezett harcos szakértője háborúnak, focinak, gazdaságnak, járványnak, vagy éppen most atlétikának, taxizásnak, bárminek, ami éppen porondon van.

És az jár még az agyamban, hogy ez vajon a normális folyamat, a le-, és nem megtisztulás, esetleg természetes átalakulás, vagy valamiféle mesterségesen generált változás az egész. Hogy vajon jól kreált propaganda okán megszűnt az ember, és lett szép, háromszín embermassza, ahol már nem trendi a más vélemény. Ahol érdektelenség okán, és kényelemre vágyva lassan megszűnik az egyén.