Ki nyeri a lawfare sakkjátszmáját?

Van egy angol kifejezés: lawfare. Magyarul: jogi hadviselés. Ezt először 2016-ban írtam le egy belgiumi egyetemen. Ez lett volna a diplomám témája, de elutasították.

2011-ben, amikor az első diplomámat szereztem, szintén elutasították a témámat. Akkor, hét évvel az EU-ba való csatlakozásunkat követően arról írtam, hogy „Gazdasági kooperáció, átruházott szuverenitás mellett”. Elutasították azzal a magyarázattal, hogy ez nem probléma. Végül Bogár László volt az egyetlen, aki értette a témát. Elfogadta, s neki köszönhetően jó pár évvel azelőtt, hogy erről lehetett beszélni, beszélhettem róla és még le is diplomázhattam. Belgiumban nem volt Bogár László, csak olyan tanárok halmaza, akik tankönyvből ismerték az EU-t, de a gyakorlatból aligha. Így ott elhallgattattak, én pedig kiléptem az egyetemről.

Hat évre rá New York Cityben egy olyan jogi cégnél dolgoztam, akiknek ez volt a fő tevékenységük: harcolni a lawfare ellen.

Az élet furcsa csavarjai ugyebár.

A lawfare nem egyszerű jogértelmezés. A lawfare a jog fegyverként való használata. Nem az igazság keresése, hanem a kimenetel előre eldöntése jogi eszközökkel. Nem a törvényt alkalmazzák a valóságra, hanem a valóságot hajlítják a törvényhez.

2016-ban az EU ily’béli jogi visszaéléseiről akartam írni. Azt mondták, ez nem létezik. Az elmúlt években azonban érdekes módon mégis egyre inkább létezik és a szakirodalomban is jelenséggé vált.

Az elmúlt 12 évben végignéztem, ahogy ez a mechanizmus működik és hogy Izrael ellen hogyan használta ezt a módszert mind az ENSZ, mind pedig az Európai Unió. Gondoljunk csak arra, hogy az ENSZ létrehozott egy cikkelyt, ami kizárólag Izraellel foglalkozik. Semmilyen más országgal nem. Nem általános, mindenkire vonatkozó szabályról
beszélünk itt. Nem univerzális mércéről. Hanem egy célzott jogi mechanizmusról, ami egyetlen országra van szabva és ez alatt a jogi cikkely alatt aknázza az országot.

Na de ha Magyarország felé nézünk: mit tett az EU a kampány alatt? Pontosan ezt. Jogi hadviselést alkalmazott Magyarországgal szemben. Persze láttuk ezt már mással szemben is. Talán legelőször Silvio Berlusconi ellen, majd jöttek sorban a következő „ellenségképek” az európai elit listájáról.

Az ominózus, pénzeket visszatartó mechanizmus 27 mérföldkőből 20-at az Orbán Viktor-kormány részéről már teljesített, az EU azonban utólag módosította az elvárásokat. Vagyis hiába teljesítesz, a célpont közben elmozdul. Így a jogrendszert a saját politikai elvárásaihoz igazítva sarokba szorította az országot, és ma már maguk az európai szereplők is beszélnek arról, hogy ez mennyire befolyásolta a választásokat.

Lawfare az is, hogy éveken át megkérdőjelezték Magyarország jogállamiságát, ráhúzták a nemzetközileg is könnyen kommunikálható „diktatúra” narratíváját az Orbán-kormányra,
majd az i-re a pontot feltették azzal, hogy az EUSZ 7. cikke szerinti eljárást indítottak ellenünk. Érdekes módon azonban most, hogy Orbán Viktor neve helyett már Magyar Péter neve szerepel a leendő magyar kormányfő kapcsán, az eljárás intenzitása mintha hirtelen változni kezdene. Mindezt úgy, hogy semmilyen látványos jogállamisági fordulat nem történt. Úgy tűnik, a jogállamisági aggályok intenzitása meglehetősen választásfüggő, s nem jogi kategória.

Aztán itt van az, hogy a kétharmad adta jogi erőt Magyar Péter máris úgy használja, hogy Szijjártó Pétert ne engedje nagyobb pozícióhoz. Vagy épp a köztársasági elnök lemondására való felszólítás, ami ma még jó magyarpéteres politikai gegnek hangzik, jogilag azonban értelmezhetetlen. Kétharmaddal azonban az alkotmány átírható, és onnantól egészen más dimenzióba kerül a kérdés.

De lawfare az is, amikor valaki mentelmi védettségből egy másik mentelmi védettségbe helyezi magát. Itt mondaná George Orwell, hogy mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek. Magyar Péter pedig védelmet élvezve állt és áll a jog felett. Ez nem kis mértékben járul hozzá ahhoz, hogy ő maga is megfeledkezik a jog létezéséről és annak kereteiről. Ezért is hergelt fel egy népet a „bilincs, bilincs, rács, rács” szlogenjével. Ezt azóta marketingeszközzé szelídítette, de azért nem telik el úgy nap, hogy a Facebook-oldalán ne fenyítene meg valakit.

Múlt héten New York Cityben Zohran Mamdani arról beszélt, hogy módosítani kellene a jogi kereteket, és több időre lenne szüksége a költségvetési hiány kezelésére. Ez az az ember, aki a kampány alatt gyakorlatilag mindent megígért. A költségvetés azonban kevésbé idealista műfaj, mint egy kampánybeszéd. A hivatalos eskü után hirtelen szembetalálkozott a számok világával és rögtön új adónemeket szükségességéről beszélt. Minő meglepetés!

Mivel Magyar Péter arra építette a Tisza gazdasági terveit, mind az igazakat, mind az úgynevezett „hamisakat”, hogy megszünteti a korrupciót és hazahozza az EU-s pénzt, a kérdés, ami e tekintetben igazán foglalkoztat: talál-e kiutat az EU arra, hogyan is folyósíthatná a visszatartott összeget Magyar Péter kormányának, hogy azt életben tartsa? Ergo, felemelje a jogi hadviselést, hogy kiszemeltjét segítse. Vagy az EU lassan csak rájön, hogy kit is melengetett a keblén valójában…?!

A jog lehet pajzs. De ugyanazzal a mozdulattal fegyverré is válhat. Az elmúlt kampányban – és azóta is – számomra a legfélelmetesebb a jog teljesen következetlen alkalmazása vagy épp nem alkalmazása volt. A jogba vetett bizalom az ember biztonságérzetének egyik alappillére. Ez nálam most teljesen megszűnt.

Ugyanis ha működött volna a jogrendszer, akkor Magyar Péter ma nem számolhatná a perceket miniszterelnöki beiktatásáig.

A jogrendszer átalakításánál rendkívül keskeny a mezsgye a demokrácia és a diktatúra között. Ez utóbbi szót nem használom gyakran. De most helyénvalónak érzem.

Mert ott, ahol egy még be sem iktatott politikai szereplő már félemlít, és a jog fölé helyezi magát, ott a szó legitimitása igenis felmerül.

A kérdés már csak az: ki nyeri a lawfare sakkjátszmáját? Magyar Péter vagy az Európai Unió?

Bárki is adja végül a mattot, jelen állás szerint a magyar társadalom már veszített.

(demokrata.hu)