Jön a kommunista reneszánsz

Szürreális. Három héttel a választások után még mindig így ébredek. Ami ezután következik, az pedig a düh, az értetlenség és a kérdésekkel teli halmazállapot.

Az, hogy hogyan jutottunk odáig, hogy a magyar társadalom egy számottevő része nem érzi Magyar Péter retorikájában Szálasi, Sztálin vagy épp (urambocsá!) Hitler hanghordozását, mimikáját és manipulációs eszköztárát, azt ma már ráfogom arra, hogy e társadalmi réteg nagy részét olyan fiatalok alkotják, akik azt sem tudják, mi történt 1989-ben, nemhogy azt, mi is történt előtte.

Megérthető? Talán. Megbocsátható? Nem.

De ezt hozta és hozza a globalizmus ereje. S ez csak rosszabb lesz.

Honnan tudom? Onnan, hogy New York városában élve valahogy a jövőből tekintek Magyarországra és a játszmákra, amik napról napra egyértelműbbek.

Többször írtam már az Amerikát még mindig el-el lepő No Kings (nincs királyunk) mozgalmakról. Az MP-fan azt írta, ez őt nem érdekli. Többször írtam már a fiatalokat célzó Youth Pride-ról és ahogy az LGBTQ beépül az óvodákba. Az MP-fan azt írta, ez őt nem érdekli. Többször írtam már arról, hogy az amerikai diskurzus egyértelművé tette, hogy az ukrán–orosz háborút Európának egyedül kell megoldania. Az MP-fan azt írta, ez őt nem érdekli.

Az MP-fant ugyanis az elmúlt időben semmi nem érdekelte, csak az, hogy Orbán takarodjon.

Van abban valami megmosolyogtató naivitás, amikor az emberek még mindig le tudnak élni egy életet úgy, hogy egy buborékot képeznek maguk köré. A kampány alatt megmosolyogtatott, most már csak dühít.

S itt jegyzem meg: számunkra, a nemzeti oldal mellett kitartó majdnem 2,5 milliónknak a düh most egy hasznos érzelem. Aknázzátok ki. Mert amikor a düh átmegy apátiába, az lesz az igazán veszélyes, nemcsak ránk, a Fideszre nézve, hanem az igazságunkra is. A düh, ha jó utat talál magának, hasznos. A düh nem gyűlölet, hanem katalizátor.

2025-ben az amerikai hadsereg a 250. évfordulóját ünnepelte. Trump pedig katonai parádét kezdeményezett ennek keretében. A kinevezett nap pont Trump születésnapjára esett. S elszabadult a pokol: az elnököt mindenhez hasonlították, csak demokratikus vezetőhöz nem, és a felvonulást Oroszországból, Kínából vagy Észak-Koreából ijesztően ismert képeihez hasonlították. Egy olyan országban, ahol a patriotizmus szelleme még politikai beállítottságon is felülemelkedik, egy katonai parádé a katonaság fennállásának évfordulójára már túl sok volt. A vita arról szólt, hogy meddig terjedhet egy politikai vezető szerepe a nemzeti szimbólumok és intézmények felhasználásában. S hol ér véget a demokrácia, és hol kezdődik az autoriter vagy diktatórikus berendezkedés?

De mindez csak felerősítette az amúgy igencsak komikus No Kings megmozdulásokat. (Ezek a megmozdulások nem organikusak: egy jól felépített rendszer van mögöttük, sok pénzzel. „Kövesd a pénzt” s kiderül, itt is csak az optika az, ami egy civil mozgalmat mutat, de a valóságban egy globalista hálózat áll mögöttük. A Tisza valami hasonlót képez le előttünk, de ennek teljes átlátása még korai.)

A No Kings „forradalmi” megmozdulásaihoz minden alkalommal csatlakoznak a nyugat liberális gócai is. Párizs, Berlin, London mind-mind csatlakoznak az amerikai demokratákhoz, mert hát nincs is szebb, mint a liberális szolidaritás. London esetében azért a komikum, mint jelző, hatványozottan értelmezhető. Náluk jobban senki nem élvezi az arisztokrácia és a kékvérűség előnyeit.

A No Kings demokraták mozgalmai. Így az ellen is tüntetnek, ahogy a Trump-adminisztráció az illegális migránsok ügyét kezeli. Ehhez ismételten jól tud identitásában alkalmazkodni a nyugati európai értelmiség, amelynek tagjai talán örökre meghatározták kontinensünk sorsát azzal, hogy az álszentség cukormáza alatt több millió illegálist fogadtak be országaikba. S nehogy már ezeknek az embereknek szabályokat kelljen követniük! A többit pedig lassan már mindenki tudja és látja. Bár itt is: az otthoni azt írta, ez őt nem érdekli.

Majd fogja.

Magyar Péter, valamilyen számunkra még érthetetlen okból (mármint, ha a nagy mátrixot nézzük, és nem a választási eredmények pragmatikusságán ragadunk le), miniszterelnök lesz.

Magyar Péter, valamilyen számunkra még érthetetlen oknál fogva (természetesen ez csak a 3 millió honfitársunk számára érthetetlen) a magyar Szent Koronára szeretne felesküdni. A marketing ezt hívná bújtatott, szubliminális pozicionálásnak.

Csakhogy ez inkább egy szemünket kiégető vörös jelzés, mint egy szubliminális aláfestés.

Majd jön Ruszin-Szendi Romulusz, a sértett katona, akinek zsírleszívását utólagos engedéllyel a mi adófizető pénzünkből finanszírozták, s most, hirtelen pozícióhoz jutva mit tesz a szegény lelkületű? Kivezényli a katonaságot Magyar Péter beiktatására.

Korona, katonai felvonulás, megfélemlítéssel teli retorika, 2/3-os többség, s a magyar most tanúja lesz valami igazán bizarr (és ijesztő) rendszer felépítésének.

Még nem tudom nevén nevezni, mi is lesz ez. De az ember azt remélte, hogy a Kádár-rendszerrel megszűnnek a katonai felvonulások és az azzal járó erőfitogtatás.

Úgy látszik, jön a (kommunista) reneszánsz.

A csavar mindebben az, hogy míg Amerikában a liberális, demokrata körök azok, akik – noha önhergelés útján – Trumpot királyhoz hasonlítják, majd tüntetnek ellene, Magyarországon a liberális (értelmiségi) kör az, amely Magyar Pétert királlyá avanzsálja, s még azt sem veszi észre, hogy a királyon nincs ruha. Magyar Trumpot akar játszani, csak rossz a szerepfelosztás. Magyar úgy követeli a koronát, hogy nem tett az országnak semmit. Nem a katonaság ünneplésére terveznek katonai felvonulást, hanem Magyar ünneplésére. S a magyar „értelmiség” meg némán nézi ezt. Trump úgy utasítja el a koronát, hogy több évtizeden át munkahelyeket teremtett, milliárdokat mozgatott meg a gazdaságban, majd elnök lett. Az amerikai „értelmiség” pedig próbál célt találni a kényelmes életének, ezért rombol. Így még a hadsereg ünneplésére is politikailag inkorrekt már egy katonai felvonulás.

Az eddigi Fideszes 2/3 automatikusan elnyomást, traumát és sértett magyar büszkeséget jelentett, a mostani még erősebb tiszás 2/3 a koronával, katonákkal és az ÁVH-t idéző elszámoltatási kényszerrel mégis „a friss levegő, a szabadság, a megkönnyebbülés” érzetét hozza a 3 millió honfitársunknak.

Néha (bevallom, sokszor) kívánom, hogy a naivitásuk átszálljon rám. Kívánom, hogy ne lássam a jeleket, kívánom, hogy én tévedjek.

De aztán jön a másnap reggel, és minden újraindul: szürrealitásérzet, majd a düh. De amíg van düh, addig tudom, hogy érzek. S aki érez, az nem érezheti normálisnak azt, ami előttünk játszódik most. Mert

semmi normális nincs abban, hogy egy bukott ex-NER-es ember, aki még semmit nem tett le az asztalra, fenyeget és zsarol, majd koronával a fején és tankokkal az oldalán lő egy szelfit, amit majd a nép like-okkal legitimálhat.

(demokrata.hu/Gulyás Virág)