A tarhálás, mint politikai életforma

Van politikus, aki programot ír. Van, aki pártot épít. És van Hadházy Ákos, aki immár másfél évtizede ugyanarra az egyetlen, soha el nem avuló politikai termékre építi a pályáját: a tarhálásra.

Most is. „Az Önök segítsége nélkül nem megy!” – írja, mintha legalábbis egy bezárt vidéki kultúrház kazánjára gyűjtene, nem pedig egy újabb országgyűlési kampányra. A mondat ismerős, a forgatókönyv bejáratott: választás közeleg, Facebook-poszt megszületik, bankszámlaszám előkerül, a lelkiismeret megdolgozva.

A politikai üzenet másodlagos, a pénzügyi felhívás elsődleges.

Hadházy nem titkolja: ő hisz az „elvégzett munkában”. Ez az a munka, amelynek kézzelfogható eredményei leginkább csekkek, bírságok, büntetések és azok közösségi finanszírozása formájában öltenek testet. Dudálós akció, tiltakozás, majd közös kalapozás – a koreográfia évek óta változatlan. Sőt, maga a főszereplő emelte ezt elvi szintre, amikor kimondta a mára szállóigévé nemesült tételmondatot:

A „tarhálás” nem szégyen, hanem a független politika kulcsa.

Ez a mondat nem elszólás volt. Nem pillanatnyi indulat. Hanem hitvallás. Program. Politikai önmeghatározás. Innentől kezdve minden érthető: ha büntetés jön, fizessék ki a követők. Ha kampány jön, dobják össze a plakátra valót. Ha válság van, akkor is.

Hiszen aki kér, az független. Aki nem kér, az gyanús. A logika kényelmes, mert minden helyzetben ugyanoda vezet: az „utalás” gombhoz.

Közben természetesen rendre elhangzik, hogy „nem áll mögötte oligarcha”, „nincs állami milliárd”, „csak az emberek”. Ez jól hangzik. Kevésbé hangzik jól viszont, amikor a vagyonnyilatkozatokból kiderül: van szekszárdi ingatlanrész, van fácánkerti szőlő, van egy bécsi lakás fele, van devizaszámla, van több hitel, és igen: van rendszeres magánadomány is. Nem egy nélkülöző politikai gerilláról beszélünk, hanem egy stabil egzisztenciával rendelkező szereplőről, aki ennek ellenére újra és újra ugyanazzal a mondattal fordul a követőihez: nélkületek nem megy.

És valóban: nélkületek nem megy. Mert ez a modell nem egyszeri segítségre épül, hanem állandó finanszírozásra. A tarhálás itt nem eszköz, hanem cél. Nem kényszer, hanem rutin. Nem kivétel, hanem életforma. A politikai tartalom cserélhető, az erkölcsi felütés sablonos, a bankszámlaszám viszont állandó.

A legszebb az egészben mégis az, hogy mindez mára reflex lett. Nem kell botrány, nem kell rendőrségi büntetés, nem kell „kénye-kedve szerint” működő rendszer. Elég egy kampányindítás, és jön a jól ismert mondat, a jól ismert erkölcsi csomagolással. A politika itt már nem a képviseletről szól, hanem az önfenntartásról.

Lehet ezt függetlenségnek nevezni. Lehet bátorságnak. Lehet ellenállásnak.

De egy dolog biztos: ha Magyarországon lenne olimpiai szám a politikai kalapozás, Hadházy Ákos nemcsak indulna – hanem a saját definíciója szerint is megérdemelten nyerne.