Venezuela mint modell és figyelmeztetés – avagy mindez főpróba volt – 3. rész

A venezuelai események harmadik napjára világossá vált: amit sokan válságnak hittek, az valójában tesztüzem volt. Nemcsak katonai, hanem politikai, jogi és kommunikációs értelemben is.

Az Egyesült Államok nem csupán egy rezsimet bontott meg, hanem kipróbálta, meddig ér el a keze anélkül, hogy a világ rácsapna. A válasz eddig csendes igen.

A precedens logikája: ha egyszer sikerült…

A nemzetközi politika nem jogesetekben, hanem emlékezetben gondolkodik. Ha egy művelet következmények nélkül marad, az bekerül a használható eszköztárba. Venezuela most ilyen esetté vált. Egy szuverén állam vezetőjét katonai erővel eltávolították, elszállították, és egy másik ország joghatósága alá helyezték. Nem háborúban fogták el, nem ENSZ-mandátummal kerül bíróság elé, nem kollektív döntéssel határoztak a sorsáról.

Ez a minta nem azért veszélyes, mert új, hanem azért, mert normalizálható.

Kik lehetnek a következők?

A kérdés nem az, hogy lesznek-e új célpontok, hanem az, hogy hol húzódik a vörös vonal. Azok az államok, amelyek

• stratégiai erőforrásokkal rendelkeznek,
• politikailag elszigetelhetők,
• belsőleg megosztottak,
• és nem élveznek egyértelmű nagyhatalmi védelmet,

most mind jegyzetelnek. Ugyanígy azok is, akik védelmezni akarják őket.

Oroszország és Kína számára Venezuela nem baráti gesztus volt, hanem figyelmeztetés. Ha Washington ezt megteheti Caracasban, akkor elméletben megteheti máshol is, és bizony ez a felismerés gyorsítja a katonai, pénzügyi és diplomáciai leválást az amerikai befolyásról. Nem deklarációkban, hanem rendszerekben.

Energia mint fegyver, a fegyver mint üzenet

Venezuela olaja eddig geopolitikai tényező volt, és most biztonságpolitikai eszközzé vált. Az a gondolat, hogy az energiaforrások feletti ellenőrzés katonai úton is megszerezhető és megtartható, újraírja a globális stabilitás képletét.

Ez nemcsak az olajpiacokra hat, hanem hat a valutákra, a biztosítási kockázatokra, a szállítmányozásra és végső soron a mindennapi árakra is. A venezuelai ügy nem egy ország ügye, hanem egy rendszer rezdülése.

Az ENSZ és a jogrend statiszta szerepbe kényszerülve

Az ENSZ reakciója pontosan annyira volt határozott, amennyire az elmúlt években megszoktuk: aggodalom, felszólítás, rendkívüli ülés. Persze, ezek fontos szavak, csak éppen nem cselekvések. A nemzetközi jog addig él, amíg kikényszeríthető, márpedig Venezuela esetében ez nem történt meg. Az ENSZ szerepe kiüresedett.

Ez önmagában üzenet: a jogrend ott ér véget, ahol a hatalom nem kívánja folytatni.

Ez az üzenet különösen veszélyes kisebb államok számára, mert azt sugallja, hogy a biztonság nem szabály, hanem alku kérdése.

Az Egyesült Államok nyeresége és ennek ára

Rövid távon Washington erőt mutatott. Gyors, látványos, belpolitikailag kommunikálható akciót hajtott végre. Megerősítette azt a képet, hogy képes és hajlandó cselekedni.

Hosszú távon azonban az ár bizonytalan:

• csökkenő morális legitimáció,
• növekvő globális bizalmatlanság,
• gyorsuló blokkosodás,
• és egy világ, ahol más hatalmak ugyanezt a logikát alkalmazzák majd, csak más zászló alatt.

Mi marad Venezuela után?

Venezuela nem lezárt ügy. Akkor sem, ha Maduro bíróság elé áll, és akkor sem, ha átmeneti hatalomátadás történik. A kérdés nem az, mi lesz Venezuelával, hanem az, mit tanul a világ Venezuelából.

Ha a válasz az, hogy ez működik, akkor a következő évtized nem diplomáciai jegyzékekről, hanem előre nem jelzett hajnalokról, helikopterekről, drónokról és proxy háborúkról fog szólni. Ha viszont a nemzetközi közösség felismeri, hogy itt nem egy ország, hanem egy szabályrendszer sérült meg, akkor Venezuela még lehet csupán figyelmeztetés, nem pedig forgatókönyv a jövőre.

A történelem most jegyzetel. A kérdés az, ki olvassa majd fel hangosan a végredeményt.