Amikor az iskola még egy külön világ volt

A nyolcvanas évek iskolája nem pusztán egy épület volt. Inkább egy zárt kis univerzum, saját törvényekkel, rituálékkal és visszatérő szereplőkkel. Beléptél reggel a kapun, és onnantól tudtad, mi következik. Nem azért, mert izgalmas volt, hanem mert elkerülhetetlen.

Ott volt a köpeny. Kék. Mindig kék. Egyenruha nélküli egyenruha, amelynek célja nem az volt, hogy jól álljon, hanem hogy ne látszódjon rajtad semmi. Se egyéniség, se kilengés, se divatkísérlet. Aki kilógott, azt nem megbeszélték, hanem beírták.

A tanítás ritmusa ma már elképzelhetetlennek tűnik. Szombaton is becsöngettek, az „A” és „B” hét nem elméleti fogalom volt, hanem a hétvége sorsáról döntő ítélet. A tanórákon az írásvetítő jelentette a technikai csodát, az orosz nyelv pedig a kötelező rosszat, amit senki nem szeretett, de mindenki megtanult valamennyire. Legalább annyira, hogy tudja: nem fogja használni.

Az iskola nemcsak tanított, nevelt is. Sőt, inkább nevelt. Ünnepségeken sorakoztunk, szavaltunk, nyakkendőt kötöttünk.

Úttörők és kisdobosok voltunk, akkor is, ha nem kérdezte senki, akarunk-e azok lenni. A címer ott lógott a falon, a rend pedig a levegőben volt. Ha valaki rosszalkodott, nemcsak a tanár szólt rá. Bárki. A közösség nevelt, néha könyörtelen egyszerűséggel.

A szünetekben nem telefonokat néztünk, hanem egymást. Mindenki ugyanazt a műsort látta előző este, ugyanarról lehetett beszélni. A menzán voltak rettegett és szeretett ételek, de a piskóta csokiöntettel közös nemzeti minimum volt.

A papírgyűjtés, a takarékbélyeg, a nyári tábor mind olyan élmény, amely ma már magyarázatra szorulna, akkor viszont magától értetődő volt.

Hazafelé sokszor egyedül mentünk. Kulcs lógott a nyakban, idő volt, tér volt, szabadság volt. Nem felügyelt senki folyamatosan, és mégis hazaértünk. Talán lassabban, talán koszosabban, de megérkeztünk.

Ez az iskola nem volt jobb vagy rosszabb, csak más. Keményebb, egyformább, kiszámíthatóbb. Kevesebb választással, kevesebb kérdéssel, kevesebb zajjal. Ma már sok minden idegennek hat belőle, mégis van benne valami, amit nehéz elengedni: az érzés, hogy egy egész generáció ugyanazt élte át, ugyanabban az időben, ugyanazokkal a szabályokkal.

Nem volt tökéletes világ. De a miénk volt. És aki ott járt iskolába, az ma is pontosan tudja, milyen hangja volt a csengőnek.