Iványi Gábor ügye – egyház, állam, hatalom és a jog határmezsgyéjén

Megannyi jogszabály, politikai állásfoglalás és morális vita mögött meghúzódik egy név: Iványi Gáboré. A metodista gyökerű lelkész és közössége, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) több mint egy évtizede folytat küzdelmet az állammal a fennmaradásért.

Ez a küzdelem nemcsak a templomok falai között zajlik, hanem a bíróságokon, hivatalokban, sőt az utcán is – tüntetések, házkutatások, vádemelések és szimbolikus fáklyás menetek formájában.

A történet egyik oldalról a vallásszabadság és a civil bátorság története, a másik oldalról pedig az állami ellenőrzés és a jogalkalmazás szükségszerűségének példája. És mint minden hasonló ügyben, az igazság valahol a kettő között húzódik.

Egyházi státusz: amikor a jog megvonja a szentséget

A történet 2011-ben kezdődött. Az akkor elfogadott új egyházi törvény a korábbi, több száz bejegyzett vallási közösségből mindössze tizenhármat ismert el „egyházként”. A többiek – köztük Iványi Gábor MET-je – elveszítették hivatalos státuszukat.

Ez a döntés első pillantásra adminisztratív aktusnak tűnhetett: új szabályozás, új kritériumok. Csakhogy a következmények drámaiak voltak. Az egyházi státusz ugyanis nemcsak rangot, hanem állami támogatást, adókedvezményeket és normatív finanszírozást is jelent.

Iványiék több tucat iskolát, óvodát, hajléktalanszállót és idősgondozó intézményt működtettek országszerte. Amikor elvették a státuszukat, a finanszírozásuk is összeomlott. A lelkész szerint az állam ezzel büntetni akarta őket: nem azért, mert rosszul dolgoztak, hanem mert nem simultak bele a hatalom által kívánt rendbe.

„A lelkiismeretünk nem engedi, hogy a hatalom szolgálatába álljunk” – nyilatkozta Iványi már akkoriban, hozzátéve: az egyházügyi törvény „válogat a felekezetek között, és ez alkotmányellenes”.

A MET később az Alkotmánybírósághoz és az Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordult, amely részben igazat adott nekik: az állam diszkriminatív módon járt el. De az egyházi státusz – a mai napig – nem került vissza hozzájuk.

Pénzügyek és tartozások: amikor a jó szándék is mínuszba fordul

A státuszvesztés után a MET intézményei tovább működtek, mert a lelkész és követői nem hagyták magukra azokat, akik tőlük kaptak segítséget. Hajléktalanok, gyerekek, idősek – tízezrek sorsa függött tőlük. Csakhogy a támogatások nélkül a költségvetési lyuk egyre mélyült.

A MET szerint az állam több milliárd forinttal tartozik nekik – visszatartott normatív támogatások formájában. Az állam viszont úgy látja: ha valaki már nem számít hivatalos egyháznak, akkor nem jogosult ugyanarra a támogatásra, mint a többiek.

Ez a patthelyzet odáig fajult, hogy adó- és járuléktartozások halmozódtak fel. A MET szerint ezek a tartozások azért keletkeztek, mert az állam nem fizette ki a nekik járó pénzt; az állam szerint viszont épp ezek a tartozások igazolják, hogy Iványiék rosszul gazdálkodnak.

Így vált a teológiai-erkölcsi vita pénzügyi-jogi kérdéssé.

2022-ben a NAV már több mint 6,5 milliárd forintos hiányt emlegetett, és elrendelte az Oltalom Karitatív Egyesület – a MET egyik legnagyobb szervezetének – átvizsgálását.

A razzia: amikor a hatalom és a hit találkozik a folyosón

2022 februárjában a NAV pénzügyőrei megjelentek a Dankó utcai központban. A hatóság szerint házkutatást tartottak, az érintettek szerint razziát.

A helyszínen kaotikus jelenetek zajlottak: dolgozók, újságírók, politikusok és támogatók gyűltek össze, a lelkész pedig – a híradások szerint – beengedte a hatóságokat, de nem hagyta szó nélkül az eljárást.

A későbbi vádirat szerint Iványi felhívására tömeg nyomult az épületbe, néhányan áttörték a pénzügyőrök sorfalát. A hivatalos verzió: „csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak”.

Iványi szerint mindez túlzás: „nem volt erőszak, csak kiállás az igazunkért”.

A két értelmezés közötti különbség ma is meghatározza a közbeszédet. Egyik oldalon a jogrend, másikon a lelkiismeret. És mindkettő hajlamos azt hinni, hogy a másik az igazi bűnös.

Költségvetési csalás – vagy állami visszatartás?

A házkutatás után a NAV-nyomozás kibővült: a hatóság „különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás” gyanújával vizsgálta a MET-hez kapcsolódó szervezeteket.

A nyomozók szerint évek óta nem fizették be a járulékokat és az adókat. Az egyház viszont azzal védekezik, hogy nem a fizetési szándék, hanem a lehetőség hiányzott: ha az állam visszatartja a támogatásokat, miből fizették volna be a közterheket?

A helyzet abszurdnak tűnik: az állam a finanszírozás megvonásával előidézi a fizetésképtelenséget, majd a fizetésképtelenségre hivatkozva vádat emel. Az állam szerint viszont a szabály az szabály – és a törvény nem ismer kivételeket, még akkor sem, ha valaki szociális munkát végez.

A vita e ponton már nem csupán pénzügyi, hanem morális kérdés is lett: vajon igazságos-e ugyanúgy kezelni egy karitatív szervezetet, mint egy profitorientált céget? És vajon meddig tart a lelkiismereti szabadság, ha közben állami pénz is forog a rendszerben?

A vádemelés: egyházi ügyből büntetőper

2025 novemberében az ügyészség vádat emelt Iványi Gábor és több társa – köztük ellenzéki politikusok – ellen. A vád: csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak, két év felfüggesztett börtönbüntetés kilátásával.

A MET hívei szerint ez egyértelműen politikai üzenet. Nem a pénzről, hanem a példastatuálásról szól: hogy a hatalom megmutassa, hová vezet a túlzott önállóság.

Az ügyészség viszont állítja: a jog előtt mindenki egyenlő, a lelkészek is. Ha valaki akadályozza a hatóság munkáját, annak következményei vannak.

A közvélemény eközben megosztott. Egyesek hősként, mások adókerülőként tekintenek Iványira. De akárhonnan nézzük, az ügy messze túlnőtt önmagán: szimbólummá vált arról, hogyan viszonyul egymáshoz a hatalom és a lelkiismeret.

Állam és egyház között – a bizonytalan határ

Iványi Gábor alakja egyre inkább a magyar közélet tükre lett.

Támogatói szerint ő az, aki nem hajolt meg a hatalom előtt, és továbbra is segíti a rászorulókat, amikor más már rég feladta volna.
Kritikusai szerint viszont olyan ember, aki politikai mártírt csinál magából, miközben anyagi felelősséget hárít az államra.

Mindkét állításnak van igazsága.

A MET kétségtelenül évtizedek óta végez nélkülözhetetlen karitatív munkát – hajléktalanok, gyerekek, szegény családok tízezrei köszönhetik nekik a túlélést. Ugyanakkor a jogi eljárások azt is megmutatják: az átláthatóság és a felelősség nem választható opció, még a legnemesebb cél érdekében sem.

Az ügy végkimenetele a bíróságon dől majd el, de a tét sokkal nagyobb, mint egy ítélet: az állam és a civil társadalom közötti bizalom.
Ha egy egyházat vagy segélyszervezetet politikai eszközként kezelnek, az a demokrácia gyengülését jelzi. Ha viszont a jogot erkölcsi kivételekkel kezdjük felülírni, az szintén veszélyes precedens.

Epilógus: egy ország lelkiismereti tükre

Iványi Gábor története nem csupán egy ember küzdelme a hatalommal – hanem annak próbaköve, mennyit ér ma Magyarországon a függetlenség és az erkölcsi bátorság.

Egyik oldalon az állam áll, amely jogra, rendfegyelemre és egyenlő bánásmódra hivatkozik. A másikon egy lelkész, aki szerint a jog mögött gyakran politikai akarat húzódik, és a szeretetszolgálatot nem lehet bürokratikus rubrikák közé szorítani.

Hogy kinek van igaza, azt majd a bíróság mondja ki. De hogy az ügy sokkal többről szól, mint adókról és papírokról – abban talán mindenki egyetért.

Ez az ügy ugyanis arról is szól, hogy mennyire bírja el a hatalom a kritikát, és meddig maradhat önazonos az, aki a legkisebbeket védi.

Iványi Gábor ügye így nemcsak jogi, hanem morális kérdéssé vált – és rajta keresztül mindannyiunk ügye is lett: milyen ország az, ahol a hit, a jog és az emberség egymásnak feszül, és nem egymást erősíti?