Patkánylázadás a Hősök terén – amikor a forradalom hamis hangon szól

A péntek esti „Rendszerbontó Nagykoncert” a Hősök terén papíron egy kulturális-politikai esemény volt, a valóságban viszont inkább egy különös kísérlet arra, hogy meddig bírja az emberi fül a civilizáció határán egyensúlyozó hangképződményeket.

A térre érkező tömeg egy része szemmel láthatóan nem egy konkrét eszméhez, hanem egy hangulathoz csatlakozott. A skandálás ment, mint egy félresikerült kóruspróba, ahol a résztvevők fele nem tudja a szöveget, a másik fele pedig nem biztos benne, hogy ugyanazt a dalt éneklik.

A színpadon eközben egy sajátos zenei ökoszisztéma bontakozott ki. A fellépők nem egyszerűen előadták a műveiket, hanem úgy hajlították a hangokat, mintha a skála csak egy ajánlás lenne, nem pedig kapaszkodó. A dallam itt már nem vezetett, inkább menekült. A ritmus nem tartott össze, inkább szétesett, mint egy túlfeszített ígéret a választási kampány után.

Az este egyik különösen emlékezetes epizódjában feltűnt a performansz új, eddig kevéssé dokumentált műfaja is: a „herepakolgató kisgörény”. Egy önjelölt színpadi hős úgy döntött, hogy az üzenet erejét nem szavakkal, hanem anatómiai szemléltetéssel növeli, mintha a politikai diskurzus egy ponton túl már csak biológiai segédeszközökkel lenne értelmezhető.

A közönség pedig ezt nemhogy megkérdőjelezte volna, hanem beemelte a kollektív élménybe, mintha ez lenne az est természetes dramaturgiai csúcspontja. Persze, tudjuk, nem politikai rendezvény volt, senki nem Tiszás, és a herepakolgató kötődése is véletlen.

Egy ponton túl azonban az egész már nem is koncertnek, hanem egyfajta akusztikai túlélőtábornak hatott. A horizonton vibráló, szinte láthatatlan hangmassza nem kulturális élményként, hanem a nemzeti fülkürt elleni összehangolt támadásként működött, ahol a skálát ugyanazzal a lazasággal kezelték, ahogyan egyesek a választási ígéreteket: addig hajlítva, amíg az végül saját hangján tiltakozva meg nem adta magát. A hangvilla képzeletben fedezékbe vonult, a zeneelmélet csendben felmondott, a közönség válaszreakciója pedig leginkább egy egzisztenciális válságba sodródott tengeri emlős kollektív kommunikációs kísérletére emlékeztetett.

És mégis: ebben a totális hamisságban megszületett valami furcsa egység. Itt mindenki egyformán tévedett, egyformán volt bizonytalan, és ettől az egész egy groteszk módon működő közösségi élménnyé vált. A gajdolás nem hiba lett, hanem kötőanyag. A disszonancia nem zavaró tényező, hanem maga az alapállapot.

Aztán, amikor az este végére a hangnyomás már ott járt, ahol a fizika is inkább elfordítja a fejét, a tömeg egy része az Andrássy útra sodródott. Itt a forradalmi lendület már nem a hangokban, hanem a tárgyakban keresett kiutat. Plakátok szakadtak, majd lángra kaptak, mintha a valóság egy rögtönzött díszletégetéssel próbálná lezárni az előadást.

A rendőrök gyorsan visszaterelték az eseményeket a megszokott mederbe, a tüzek kialudtak, a „rendszer” pedig – ha kissé meg is fáradva – változatlanul állva maradt.

A történethez azonban hozzátartozik a háttérben húzódó, kevésbé hangos, de annál beszédesebb kérdés is: mindez mennyibe került.

Egy ekkora volumenű rendezvény – nagyjából 50 fellépővel, a Hősök terétől az Andrássy út Bajza utcáig kifeszített hang- és látványtechnikával – a piaci realitások szerint nem aprópénzből áll össze. Csak a fellépők díja könnyedén elérheti a 120–250 millió forintot, a hangtechnika és a több száz méteren elnyújtott hangfalrendszer további 50–120 milliót, a kivetítők és LED-falak 30–90 milliót, míg a színpad, infrastruktúra és logisztika együtt újabb 60–170 millió forintot emészthet fel. Ehhez jön még a biztonság, engedélyeztetés és működtetés 20–70 milliós tétele. Összességében tehát egy ilyen esemény reálisan 300–700 millió forint közötti költséggel járhat – ami már nem a „bedobtunk pár ezrest a perselybe” kategória.

Ehhez képest különösen érdekes az a narratíva, amely szerint az egész esemény mikroadományokból, szinte nulla büdzséből valósult meg. Egy ilyen költségszerkezet mellett ez a magyarázat kicsit olyan, mint az este hangképe: sok minden szól egyszerre, de a végén mégis nehéz eldönteni, mi az, ami valóban tisztán hallatszik.

A koncert így végül nem rendszert bontott, hanem illúziókat, és megmutatta, milyen az, amikor a hangerő helyettesíti a tartalmat, és amikor a közösségi élmény nem egy közös célból, hanem egy közös zajból születik meg.

A tiszta hangok pedig, nos, azok valahol útközben elhagyták a légteret, és azóta sem jelentkeztek.