Jelenlét opcionális, milliók garantáltak – nyilvános az EP szégyenlistája

Megjelent a „szégyenlista”. Az a fajta lista, amit hivatalosan senki sem szeretne komolyan venni, mégis mindenki pontosan tudja, hogy miért fáj.

Az Európai Parlament ugyanis nem egy wellnessközpont, ahol opcionális a részvétel, hanem egy munkahely. Elvileg.

Ehhez képest a friss kimutatások szerint feltűnően sok magyar név szerepel azon a listán, amely a legkevesebbet dolgozó képviselőket sorolja. Mármint nem úgy „keveset dolgozó”, hogy csendben, háttérben, láthatatlanul teszik a dolgukat, hanem úgy, hogy konkrétan nem járnak be a munkahelyükre.

Mint egy iskolai hiányzási lista, csak itt nem intőt kap az ember, hanem havi több millió forintot.

És itt jön a groteszk rész: mindez nem egy rosszul fizetett, túlterhelt rendszerben történik. Nem. Ez az a hely, ahol a fizetés finoman fogalmazva sem a túlélésről szól. Havi szinten nagyjából 8 millió forint közpénz a munka bére. Ennyiért a legtöbb ember nemcsak bejárna, hanem még a székét is letörölné maga után, sőt, lehet, hogy másét is.

De itt valahogy más a munkakultúra. Mintha az lenne a rejtett munkaköri leírás, hogy „jelen lenni opcionális, a fizetés garantált”. Egyfajta politikai Schrödinger-állapot: a képviselő egyszerre dolgozik és nem dolgozik – amíg rá nem nézünk a jelenléti statisztikára.

Persze mindig van magyarázat. „Stratégiai munka a háttérben”, „nemzetközi egyeztetések”, „fontos hazai feladatok”. Ezek a mondatok már annyira elkoptak, hogy szinte külön műfajt alkotnak: a politikai láthatatlanság költészetét.

És akkor ott lebeg a másik, sokkal kényelmetlenebb kérdés: vajon miért ennyire fontos mégis ez a pozíció azoknak is, akik láthatóan nem élnek vele? Miért kell mindenáron az a mandátum?

Az egyik válasz, amit egyre többen suttognak, az nem túl hízelgő: az uniós mentelmi jog. Egyfajta politikai páncél, amely nem a munkavégzést, hanem a következmények elkerülését védi. Ha ez igaz, akkor a történet már nem lustaságról szól, hanem valami egészen másról.

És itt válik az egész ügy igazán szimbolikussá. Mert nem az a legnagyobb probléma, hogy valaki nem dolgozik, hanem az, hogy közben mégis úgy tesz, mintha. Hogy felveszi a fizetést, használja a pozíció előnyeit, és közben eltűnik a felelősség elől.

Lehet ezt relativizálni, lehet politikai oldalak mentén magyarázni, de egy dolog biztos: ha egy átlagember így „dolgozna”, nemhogy fizetést nem kapna, de már rég kirúgták volna.

Az Európai Parlament viszont nem HR-osztály. Ott nem szólnak rád, ha nem jársz be. Ott maximum listák jelennek meg. Olyan listák, amelyek csendben, minden kommentár nélkül mutatják meg, hogy kik azok, akik számára a közszolgálat inkább státusz, mint feladat.

És talán ez a legkínosabb része az egésznek. Nem a számok. Nem a lista. Hanem az a hallgatás, ami utána következik.