A listázás addig botrány, amíg nem mi csináljuk?

Van egy különös jelenség a magyar közéletben: a listázás mindig felháborító – egészen addig, amíg valaki nem a „mi oldalunkon” kezdi el csinálni.

Amikor a „listázás” szó előkerül, hirtelen mindenki jogvédővé válik. Megjelennek a jól ismert kifejezések: megbélyegzés, megfélemlítés, személyiségi jogok, történelmi párhuzamok. A vita ilyenkor nem vita többé, hanem erkölcsi riadó.

Aki neveket gyűjt, az átlép egy határt. Aki listát készít, az veszélyes.

Aztán telik egy kis idő, és kiderül, hogy ez a határ valójában nem ott húzódik, ahol korábban mondták, sokkal inkább ott, hogy ki tartja a tollat.

Ha a „rossz oldal” listáz, az fenyegetés. Ha a „jó oldal” teszi ugyanezt, akkor az hirtelen a nyilvánosság ereje, társadalmi kontroll, sőt, bizonyos értelmezésekben egyenesen kötelesség.

Ugyanaz a cselekvés két teljesen eltérő jelentést kap attól függően, hogy ki végzi. Mintha a lista maga nem is lenne lényeges, csak az, hogy ki írja.

Most éppen Rácz András hirdetett felhívást és követel listázást, a Tiszások pedig ezerrel beleálltak, hiszen most éppen nem őket listázzák. De hát, úgy látszik, a Corvinus Egyetemen ezt tanítják, ez a módi.

Az egyik legérdekesebb fordulat az, amikor a listázás védelmi eszközzé alakul át a közbeszédben. Nem megbélyegzésként jelenik meg, hanem megelőzésként, nem célkeresztként, hanem reflektorfényként.

A gondolat egyszerű: ha valakit kiteszünk a nyilvánosság elé, az majd visszatartja attól, hogy rosszat tegyen.

Ez elsőre akár meggyőzőnek is tűnhet, hiszen a nyilvánosságnak valóban van visszatartó ereje. Csakhogy a nyilvánosság nem semleges közeg. Nem steril, nem kontrollált, és nem működik laboratóriumi körülmények között. A nyilvánosság értelmez, torzít, felerősít, és gyakran ítél is. Mire egy név megjelenik, addigra már nem puszta információ, hanem történet, kontextus tapad hozzá, értelmezés, érzelem. És onnantól kezdve már nem csak adat, hanem narratíva.

A történet különösen érdekessé válik akkor, amikor külföldi példák is bekerülnek a hazai politikai nyelvbe.

A posztszovjet térségből ismert „tituski” jelenség valóban létezett: olyan csoportokat jelölt, amelyeket politikai célokra vetettek be.

Amikor azonban egy ilyen fogalom megjelenik egy másik ország közbeszédében, nem csupán leír valamit, hanem formálni is kezdi a valóságot. Egy kategóriát ad, amelybe embereket lehet belehelyezni, és innentől kezdve már nem konkrét helyzetekről, hanem szerepekről van szó. És ha egyszer megszületik egy ilyen szerep, akkor egyre könnyebb bárkit beleérteni, aki megfelel néhány külső jegynek vagy helyzetnek.

A fogalom ilyenkor lassan megelőzi a bizonyítékot.

Talán a legbeszédesebb mégis az a kettős mérce, amely ilyenkor megjelenik. Ugyanazok az emberek képesek teljesen ellentétes álláspontot képviselni attól függően, hogy éppen melyik oldalon állnak. Ami tegnap még elfogadhatatlan volt, az ma szükségszerűvé válik. Ami korábban veszélyesnek számított, az hirtelen legitim eszközzé alakul. És mindez ugyanazzal a meggyőződéssel hangzik el, mintha semmi sem változott volna.

Ez nem egyszerű ellentmondás, hanem egyfajta politikai reflex. Az elvek ilyenkor nem állandóak, hanem sokkal inkább nézetek, amelyek alkalmazkodnak a helyzethez. Nem a cselekvés minősége számít, hanem az, hogy ki hajtja végre.

A végén azonban a lényeg nem változik. Lehet ezt bármilyen fogalmakkal körülírni, a nyilvánosságra hivatkozni, átláthatóságról beszélni, a tartalom mélyén ugyanaz marad: amikor embereket névvel és arccal kezdenek gyűjteni politikai kontextusban, az mindig hatalmi eszköz.

Nem attól válik azzá, hogy rossz vagy jó szándékkal használják, hanem attól, hogy képes befolyásolni, irányítani és megbélyegezni.

A kérdés valójában soha nem az, hogy létezhet-e ilyen eszköz, hanem az, hogy ki használja, és meddig marad elfogadható annak, aki éppen él vele.

És van egy kellemetlen gondolat, ami ilyenkor mindig ott marad a háttérben. Mi történik akkor, ha egyszer megfordul a helyzet? Ha a lista gazdát cserél? Ha azok kerülnek rá, akik korábban írták? A történelemben ez a pillanat ritkán késik sokáig.

És ilyenkor szokott kiderülni, hogy a listázás soha nem volt igazán biztonságos eszköz, csak addig tűnt annak, amíg nem ellenünk használták.