Plakátok közt élünk – avagy egy kampány rövid pszichológiája

A választási kampány egyik biztos jele nem az, amikor a politikusok hirtelen mindennap a nép között sétálnak és standolnak. Nem is az, amikor minden párt hirtelen rájön, hogy ő tulajdonképpen mindig is a családokért, a nyugdíjasokért és a jövő generációiért dolgozott.

A kampány akkor kezdődik igazán, amikor a város falai megtelnek arcokkal.

Villanyoszlopokon, buszmegállókban, kerítéseken, hirdetőoszlopokon mindenütt politikusok néznek ránk. Mosolyognak, bizakodnak, néha komoran tekintenek a távolba, mintha épp a nemzet jövőjét mérlegelnék. Ha valaki ilyenkor érkezne ide egy másik bolygóról, könnyen azt gondolhatná, hogy Magyarországon minden második ember képviselőjelölt.

Pedig a plakátok mögött egészen érdekes rendszer húzódik meg. A pártok ugyanis különböző elméleteket követnek arról, kinek kell szerepelnie a plakáton, és ez sokat elárul arról, hogyan gondolkodnak a politikáról.

A klasszikus iskola

A kormánypárt plakátjain többnyire a helyi jelölt szerepel. Az üzenet egyszerű: itt indul, itt él, itt lehet rá szavazni.

Ez a politika hagyományos modellje. A képviselőjelölt legyen látható a körzetében, a választó pedig eldöntheti, hogy szimpatikus-e, el tudja-e képzelni képviselőként.

A plakát pszichológiája itt a közelségre épít, hiszen az ember könnyebben bízik abban, aki úgy tűnik, hogy közülünk való, akivel akár a sarki boltban vagy a piacon is összefuthat. Nem egy távoli politikai figura, hanem egy helyi arc.

A DK ritmusa

A Demokratikus Koalíció kampányában egy sajátos ritmus figyelhető meg. Nem arról van szó, hogy a vezető és a jelölt együtt szerepel egy plakáton. Inkább váltakozva jelennek meg.

Egy plakáton Dobrev Klára. A következőn a helyi jelölt. Aztán újra Dobrev. Majd ismét a jelölt.

Olyan ez, mint egy politikai sakktábla: világos mező, sötét mező, világos mező, sötét mező. A választó sétál az utcán, és időnként a párt országos arcába, időnként pedig a körzeti jelöltjébe botlik.

Pszichológiailag ez márkaépítés, a vezető arca stabil pontot ad, a jelölt pedig ehhez kapcsolódik.

A Mi Hazánk szendvicse

A Mi Hazánk kampányában a ritmus még határozottabb.

Két plakát Toroczkai László. Egy plakát helyi jelölt. Majd újra két plakát Toroczkai.

A jelölt így egyfajta politikai szendvics közepére kerül, és két oldalról a pártvezető arca fogja közre.

Ez a módszer az erős vezető modelljére épít, így a választó fejében a párt arca Toroczkai László, a jelölt pedig ennek a politikai világnak a helyi képviselője. Egyszerű, következetes, könnyen felismerhető.

Az egyszemélyes kampány

És akkor jön a Tisza. A plakátok között sétálva egy furcsa jelenségre leszünk figyelmesek: szinte mindenhol ugyanaz az arc néz vissza: Magyar Péter.

Nem itt-ott, nem néhány helyen, nem sakktáblaként, nem szendvicsben, hanem gyakorlatilag minden plakáton. Ha valaki végigsétál egy hosszabb utcán, könnyen az az érzése támadhat, mintha egy sorozat plakátjait látná, amelynek minden epizódjában ugyanaz a főszereplő, és valahol mellékesen ott egy statiszta is a képen.

A helyi jelöltek természetesen léteznek, hiszen valakiknek indulniuk kell a választáson, de a plakátok világában alig jelennek meg. A reflektor egyetlen emberre irányul.

Ez már nem egyszerű vezetőközpontú kampány, hanem egyszemélyes kampány.

A pszichológiai üzenet világos: a politikai projekt egyetlen ember köré épül. A párt, a jelöltek, a struktúra mind háttérbe húzódik, és a választó egyetlen figurát lát mindenütt.

A plakátok csendes üzenete

Ha a négy modellt egymás mellé tesszük, érdekes kép rajzolódik ki.

• Az egyik rendszer képviselőket mutat.
• A másik vezetőt és jelöltet váltogat.
• A harmadik egy erős vezetőre épít, de meghagyja a jelöltek helyét.
• A negyedik viszont gyakorlatilag egy emberre redukálja a politikai teret, a látszat-demokrácia kedvéért pici, de nagyon pici teret és helyet hagyva a statisztáknak is.

A plakátok így végül nemcsak kampányeszközök, hanem egyfajta politikai gondolkodást tükröznek.

És itt érkezünk el a történet legérdekesebb részéhez. Ugyanis amikor egy mozgalom mindenhol ugyanazt az arcot mutatja,

az már nem egyszerű marketing, hanem egy személyi kultusz kezdete.

A történelemben ennek is vannak hagyományai. Magyarországon sem teljesen ismeretlen jelenség, amikor egy politikai rendszer egyetlen vezető köré építi fel az egész kommunikációját.

A régebbi generációk még emlékezhetnek arra az időre, amikor az ország tele volt egyetlen ember portréjával. A plakátok akkor is mindenhol ugyanazt az arcot mutatták.

A történelem pedig néha különös köröket ír le. Mert úgy tűnik, hogy a személyi kultusz politikai műfaja nem tűnt el teljesen a magyar közéletből, csak néha új szereplőkkel, új plakátokkal, és – ki tudja – talán régi családi minták nyomán tér vissza.