Csatári lemondást ígért, majd lebuktatta saját magát, de nem mondott le

A politikában vannak pillanatok, amikor a valóság nemes egyszerűséggel csak berúgja az ajtót. Csatári Ernő Kisfaludy-ügyben tett nyilatkozatai pontosan egy ilyen jelenetté álltak össze. Nem kicsiben, nem félhangon, hanem reflektor előtt, mikrofonba, határozottan mondta bele:

ha ez igaz, azonnal lemondok.

Aztán telik az idő, kanyarodik a történet, és a „soha nem történt meg” egyszer csak „köszönöm szépen”-né szelídül. A kérdés ilyenkor már nem a támogatás összege, hanem az ígéret súlya. Mert a lemondás nem metafora, az vagy megtörténik, vagy ott marad a levegőben, mint egy be nem váltott választási szlogen.

Hogy hogyan történt mindez? Nos, a tavaszi szél befújt a postaládánkba egy hangfelvételt.

Na, de az előzmények. Csatári fórumot tartott szűkebb pátriárkájában, és főnöke paranoiáját magára nézve is kötelezőnek érezvén csak lakcímkártyával lehetett oda bejutni, valamint szigorúan megtiltott minden kép- és hangfelvételt, csak saját stábja dolgozhatott.

És hogy mi is történt az ominózus fórumon? Nos, előbb határozott tagadás, majd harcias visszatámadás, végül csendes beismerés. A történet nem is annyira a támogatásról szól, hanem arról a kommunikációs ívről, amelyen egyetlen fórumon belül végig lehet szaladni a „soha nem történt meg” állapotától a „köszönöm szépen” mondatig.

A fórum elején Csatári kategorikusan kijelentette, hogy az általa vezetett szálloda semmilyen Kisfaludy-támogatásban nem részesült. A támogatásról szóló híreket propaganda hazugságnak minősítette, és felszólította az érintetteket, mutassák meg a pályázati anyagot.

A tétet is megemelte: ha bebizonyosodik az állítás, azonnal lemond mindenről.

Ez a magabiztos tagadás nem hagyott sok mozgásteret.

A következő fordulatban Lázár János került célkeresztbe. Csatári azt állította, a miniszter valótlant mondott, amikor arról beszélt, hogy a panzió és a szálloda több millió forintos támogatást kapott, és felszólította őt, hogy tájékozódjon, mielőtt vádaskodik. A hangsúly immár nem a konkrét tényeken, hanem a hitelességen volt: ki mond igazat, és ki nem.

A fórum végére azonban a narratíva éles kanyart vett.

A kérdések és válaszok során Csatári már arról beszélt, hogy ő és a szülei is pályázatot adtak be, sőt meg is köszönte a támogatást a kormánynak.

A támogatás mértékét relativizálta, mondván, a szobánként kapott egymillió forint ma legfeljebb egy fürdőszoba felújítására elegendő.

A hangsúly így a „nem történt meg” állításról a „nem is olyan nagy összeg” érvelésre tolódott át.

A védekezés részeként párhuzamot is vont, amikor felsorolta, hogy kik mások éltek a lehetőséggel, példaként említve kormánypárti szereplők családtagjait. Ezzel a kérdést az egyéni felelősség szintjéről a rendszerszintű gyakorlat felé terelte, hiszen ha sokan pályáztak és kaptak támogatást, akkor az ügy nem egyedi, hanem általános. Csakhogy a vita nem arról szólt, hogy ki pályázhatott, hanem arról, hogy mi igaz a korábbi tagadásból.

Az ügy tanulsága nem elsősorban a Kisfaludy-program pénzügyi részleteiben rejlik, hanem a kommunikáció dinamikájában. A politikai közbeszédben a kategorikus tagadás mindig kockázatos stratégia. Ha később mégis elismerés követi, a kérdés már nem az összeg nagysága vagy a pályázat jogszerűsége, hanem a hitelesség. A fórum végére így nem a támogatás ténye lett a legérdekesebb, hanem az a pillanat, amikor a „soha” szóból „köszönöm” lett.

És ez az ember akarja az egyik legjelentősebb turisztikai helynek számító térséget a magyar Parlamentben képviseli. Gratulálunk a Tisza Pártnak a választásához.