Emlékezés Fekete Istvánra

Van egy különös hangja a magyar irodalomnak, amely nem harsány, nem tolakodó, mégis úgy kapaszkodik belénk, mint a nád a víz szélébe. Ha megszólal, nádas susog, kutya liheg a hóban, csónak ring a ködös hajnalon, és egy mogorva, bölcs öregember néz ránk hunyorogva egy kunyhó küszöbéről. Ez a hang Fekete Istváné.

1900. január 25-én született Göllén, és mintha egész életében ezt a dátumot hordozta volna magában: egy tél végi, csöndes, makacsul világosodó nap emlékét. Tanító apa, dolgos család, fegyelem, földszagú gyerekkor. Korán megtanulta, hogyan lélegzik az erdő, hogyan szalad a vad, mit jelent a földdel együtt kelni és feküdni. Mindezt később nem csak úgy elmesélte, hanem beleszőtte a mondataiba, oly módon, hogy az olvasó nem tanulni kezdett, hanem hazatalálni.

Gazdatisztként sikeres volt, birtokokat szervezett, tenyésztést irányított, tejüzemet alapított, búzát nemesített, kiállításokon nyertek díjat az állatai. A racionalitás és a rend világa volt ez, számokkal, terméseredményekkel, jelentésekkel. Mégis ott motoszkált benne valami más. Egy belső iránytű, amely nem a mérlegek, hanem a mondatok felé mutatott. Előbb vadászlapokban jelentkezett, majd egyre bátrabb elbeszélésekkel fordult a közönség felé. Kittenberger Kálmán és Csathó Kálmán felismerte benne a mesélőt, azt az embert, aki nemcsak lát, hanem látni tanít.

A harmincas évek végén berobbant a magyar irodalomba. A Koppányi aga testamentuma, a Zsellérek, az Új Idők hasábjai, a Kisfaludy Társaság tagsága. A kor egyik legkeresettebb szerzője lett, filmforgatókönyveket írt, színdarabjai teltházzal futottak. Vadásztársaságok, erdei utak, erdélyi hegyek, hosszú beszélgetések hajnalig. Úgy tűnhetett, sínre került minden. De valahogy mégsem…

1945 után Fekete István neve hirtelen nehézzé vált. Tiltólistákra került, bántalmazták, egzisztenciálisan ellehetetlenítették. Az egykoron ünnepelt íróból rakodómunkás lett, majd vidéki tanár. Könyveit nem adhatták ki, a hivatalos irodalmi élet elfordult tőle, vagy inkább úgy tett, mintha nem is létezne. Ő pedig nem harsogott, inkább csendben dolgozott, írt, publikált ott, ahol lehetett, egyházi lapokban, kisebb fórumokon.

Tartotta magát ahhoz, amiben hitt, emberben, természetben, Istenben, hazában.

És közben megszülettek azok a művek, amelyek generációk titkos térképévé váltak.

A Tüskevár és a Téli berek nem csupán ifjúsági regények, hanem beavatási szertartások. Megtanítanak figyelni, hallgatni, türelmesnek lenni. A Vuk nem egy rókamesének álcázott rajzfilm-alapanyag, hanem egy kis túlélési eposz, ahol a veszteség és a ravaszság, a félelem és a felnőtté válás ugyanabban a nyomvonalban halad. A Bogáncs pedig annak a hűségnek az irodalmi emlékműve, amely nem beszél, csak megy utánad, követ hűségesen, akárhová sodor az élet.

Különös ellentmondás, hogy miközben hivatalosan gyakran háttérbe szorították, az olvasók soha nem engedték el a kezét. Könyvei kézről kézre jártak, filmek készültek belőlük, gyerekek tanulták meg belőlük a nádas szagát és a téli csillagfény hidegét. Idővel már díjakat is kapott, köztük a József Attila-díjat, de a teljes elismerés, az irodalmi panteon első sora mintha mindig egy kicsit odébb maradt volna. Őt azonban ez láthatóan kevésbé érdekelte, mint a mondat ritmusa vagy egy vízparti alkony színe.

1970-ben halt meg, erős dohányos szíve végül felmondta a szolgálatot. A Farkasréti temetés után hazatért Göllére, ahová hamvait később visszavitték. Mintha a kör bezárult volna. A fiú, aki Somogy dombjai között tanulta meg a világ nyelvét, végül oda tért vissza.

Ma, az évfordulón, nem csupán egy írót idézünk fel. Egy olyan ember alakja rajzolódik ki, aki két világ között járt: a föld és a papír, az ekevas és a mondat, a hatalom hullámzása és az erdő örök rendje között. Akinek a neve talán nem mindig volt ott a hivatalos „bestseller” listák elején, de ott van a könyvespolcokon, a gyerekkori emlékekben, egy-egy balatoni nádas szélén, amikor valaki hirtelen Matula bácsira gondol.

Fekete István nem harsány örökséget hagyott ránk, hanem tartósat. Olyat, mint a jól megépített kunyhó a láp szélén, amely nem hivalkodik, de kibírja a szelet, a telet, a változó időket.

És amíg magyar gyerek kinyit egy könyvet, amelyből erdőillat száll fel, addig ez a kunyhó állni fog.