Vihar közeleg: szakmai kockázatok és dilemmák Kapitány István energiapolitikai szerepvállalása körül

Az energiapolitika azon közpolitikai területek egyike, ahol a szereplők szakmai múltja nem pusztán önéletrajzi adat, hanem a várható döntések egyik legfontosabb előrejelzője. Éppen ezért indokolt különös figyelemmel vizsgálni minden olyan kinevezést vagy politikai felkérést, amely a nemzeti energiaszektor jövőjét érintheti.

Ilyen értelemben Kapitány István megjelenése a Tisza energetikai szakpolitikai környezetében nem személyes, hanem rendszerszintű kérdéseket vet fel.

Az impex-világ mint strukturális előzmény

Kapitány István pályafutásának korai szakasza az úgynevezett „impex-rendszerhez” kötődik. Ezek a külkereskedelmi közvetítő vállalatok a késő szocialista gazdaság sajátos termékei voltak: politikai felhatalmazással rendelkező, piaci versenynek alig kitett szereplők, amelyek az állami termelővállalatok és a külföldi partnerek közé ékelődve működtek. A konstrukció lényege az volt, hogy a külkereskedelmi jogok koncentrálása révén a haszon privatizálódott, miközben a kockázat és az adósság jellemzően az államnál maradt.

Ebben a környezetben működött az Interag is, amely az impex-rendszer tipikus példájaként vált ismertté. Az Interag körül már működése idején is számos vitatott ügy, átláthatatlan tranzakció és sikertelen üzlet halmozódott fel. Ezek nem elszigetelt jelenségek voltak, hanem egy olyan gazdasági modell következményei, amelyben a politikai kapcsolatok fontosabbak voltak a piaci racionalitásnál.

Átmenet a globális olajiparba

Az impexes közegből Kapitány István pályája a Shellhez vezetett, amely a globális fosszilis energiaszektor egyik meghatározó szereplője.

A Shell működését világszerte számos kritika kíséri: környezeti károkkal kapcsolatos perek, közösségi jogsértések, offshore adóoptimalizáció, valamint a zöld átmenettel kapcsolatos ellentmondásos vállalati gyakorlatok.

Ezek a kérdések nem egyedi botrányok, hanem egy multinacionális üzleti modell következményei, amely alapvetően részvényesi logikára épül.

Kapitány István közel négy évtizedet töltött a vállalatnál, és a felső vezetésig jutott. Ez kétségtelenül jelentős nemzetközi tapasztalatot jelent, ugyanakkor felveti azt a kérdést is, hogy egy ilyen háttérrel rendelkező szakember mennyiben képes – vagy kíván – elszakadni attól a szemlélettől, amelyben az energia elsősorban globális árupiaci termék, nem pedig stratégiai közszolgáltatás.

Ellátásbiztonság és nemzeti érdek

A magyar energiapolitika egyik központi dilemmája az elmúlt évtizedekben az volt, miként lehet az ellátásbiztonságot, az árstabilitást és a szuverenitást egyszerre érvényesíteni. A multinacionális energiacégek – köztük a Shell – érdekérvényesítése ezzel gyakran ütközött. Magyarország esetében különösen vitatott volt az a lobby-tevékenység, amely az olcsóbb, hosszú távú források helyett drágább, piaci kitettségű alternatívák irányába terelte volna az ellátási struktúrát.

Ezek a tapasztalatok óhatatlanul felvetik a kérdést: mennyiben szolgálható a nemzeti energiaszuverenitás egy olyan szakpolitikai irányítással, amelynek kulcsszereplője hosszú időn keresztül globális vállalati érdekeket képviselt?

Tőkealapok és politikai beágyazottság

A Shell tulajdonosi szerkezetében meghatározó szerepet játszanak olyan nemzetközi befektetési alapok, mint a BlackRock vagy a Vanguard. Ezek az intézmények nem pusztán pénzügyi befektetők, hanem aktív részesei a globális gazdaság- és klímapolitikai diskurzusnak. Befolyásuk számos országban túlmutat a gazdaságon, és közvetetten politikai döntésekre is hatással van.

Ebből a szempontból Kapitány István megjelenése a hazai energiapolitikai térben nem elszigetelt jelenség, hanem egy szélesebb nemzetközi trendbe illeszkedik: a globális vállalati és pénzügyi szféra szakembereinek fokozódó belépésébe a nemzeti szakpolitikák alakításába.

A Kapitány István körüli vita tehát nem személyes kérdés, hanem stratégiai dilemma.

Arról szól, hogy milyen energiapolitikai modellben gondolkodik az ország a következő évtizedekben. Olyanban-e, amely a nemzeti szuverenitást, a közérdeket és az ellátásbiztonságot helyezi előtérbe, vagy olyanban, amely nagyobb teret enged a globális piaci logikának és a nemzetközi tőkeérdekeknek.

A vihar tehát ebben az értelemben nem egyetlen szereplőhöz kötődik, hanem ahhoz a kérdéshez, hogy ki és milyen szemlélettel irányítja Magyarország energiapolitikáját a következő időszakban. Az pedig legitim és szükséges, hogy ezekről a kérdésekről a közvélemény világos, tárgyszerű vitát folytasson.