Vendégmunkás vagy migráns? A különbség csak idő kérdése

A migrációról ma mindenki beszél, csak éppen kevesen mondanak bármi érdemit. A politikai kommunikáció évek óta ugyanarra az egyszerű trükkre épül: Nyugat-Európával ijesztget, miközben itthon ugyanazt a folyamatot csendben, más néven, más csomagolásban készíti elő.

A különbség nem tartalmi, hanem retorikai. És ez az, amiről következetesen hallgatnak.

Mert miközben a kormányzati narratíva a migrációt egységesen fenyegetésként mutatja be, gondosan kettéválasztja a „rossz” illegális bevándorlást és a „jó” gazdasági migrációt. Ez a felosztás politikailag hasznos, kommunikációs szempontból kényelmes – csak éppen hamis biztonságérzetet kelt. Nyugat-Európa mai problémái ugyanis nem a határok hirtelen megnyílásával kezdődtek, hanem jóval korábban, szabályosan, szerződésekkel, munkaerőhiányra hivatkozva.

A vendégmunkás-programok nem átmeneti megoldást hoztak, hanem tartós átalakulást indítottak el. Lakónegyedek, zárt közösségek, párhuzamos társadalmak jöttek létre. Nem rossz szándékból, nem összeesküvésként, hanem azért, mert az emberi működés ilyen. Aki tömegben van jelen, az nem alkalmazkodik, hanem formál. Aki a sajátjai között él, az a saját szabályait követi. És amikor ez a folyamat beáll, már lényegtelen, hogy az érkezés jogszerű volt-e vagy sem.

A politikai kommunikáció egyik legnagyobb önámítása az integráció mítosza. Nem azért, mert az integráció elvben lehetetlen, hanem mert tömegek esetében nem működik.

Egyéni szinten mindig lesznek sikertörténetek, de amikor városrészek, iskolák, közterek karaktere változik meg, akkor már nem beilleszkedésről beszélünk, hanem térnyerésről. Nem agresszív értelemben, hanem következményként.

Németország török negyedei, Franciaország afrikai külvárosai vagy az angol nagyvárosok dél-ázsiai közösségei nem félresikerült kísérletek, hanem egy rosszul feltett kérdés logikus végpontjai. A kérdés ugyanis sosem az volt, hogy szükség van-e munkaerőre, hanem az, hogy mekkora kulturális és társadalmi terhelést képes elviselni egy közeg anélkül, hogy elveszítené saját belső rendjét.

Innen nézve teljesen mellékes, hogy vendégmunkásnak, gazdasági bevándorlónak vagy migránsnak nevezzük az érkezőket. A jogi címkék nem változtatnak a hatásmechanizmuson.

Egy bizonyos létszám felett a befogadó környezet kezd el visszahúzódni, alkalmazkodni, teret engedni. Nem döntésből, nem ideológiai okból, hanem mert a mindennapi együttélés szabályai átalakulnak. És ami egyszer átalakult, az ritkán alakul vissza.

A valódi probléma tehát nem a határnál kezdődik, hanem az utcákon, az iskolákban, a munkahelyeken. Ott, ahol már nem az a kérdés, ki honnan jött, hanem az, hogy kinek a normái érvényesülnek. Erről azonban nehéz beszélni, mert nem fér bele plakátokra, és nem oldható meg ötmondatos kampányszlogenekkel.

A migráció nem erkölcsi dráma, hanem demográfiai és kulturális realitás. Aki ezt letagadja, nem humánusabb, csak felelőtlenebb. Aki pedig technikai részletkérdéssé degradálja a jelenséget – legális vagy illegális –, az tudatosan kerüli el a következményekről szóló vitát.

Vendégmunkás vagy eltartott migráció? Nem az irány, hanem az idő számít

Gyakori érv, hogy alapvető különbség van a szociális ellátórendszerre szoruló illegális migránsok és a dolgozó vendégmunkások között. Ez részben igaz – de nem ott és nem úgy, ahogy a közbeszéd állítja. A különbség elsősorban nem kulturális vagy társadalmi, hanem időbeli.

Az illegális migráns az érkezése pillanatától az állam ellátórendszerére támaszkodik. Nettó költséget jelent, gyorsan válik láthatóvá, és rövid időn belül konfliktusokat generál. Ez a modell gyors válságot termel. A vendégmunkás ezzel szemben jogszerűen érkezik, dolgozik, adót fizet, első körben nem terhel, hanem termel. Ez a modell nem robban – hanem szivárog.

A különbség azonban csak addig érvényes, amíg a jelenlét ideiglenes, ellenőrzött és térben szétterített.

Amint a vendégmunkások számban megerősödnek, egy térben koncentrálódnak, és nincs kényszer az alkalmazkodásra, ugyanaz a mechanizmus indul el. Zárt közösségek alakulnak ki, saját normákkal, saját informális szabályokkal. Ettől a ponttól kezdve a többségi társadalom alkalmazkodik – nem fordítva.

Nyugat-európai tapasztalatok alapján az illegális, szociális alapú migráció 5–10 éven belül súlyos feszültségeket és no-go zónákat eredményez. A kontrollálatlan vendégmunkás-modell ezt 15–30 évvel tolja ki.

Nem megszünteti a problémát, csak késlelteti. A törés rendszerint a második generációnál jelenik meg, amikor az identitás már nem vendég, de még nem befogadott. Innen indulnak az oktatási, közterületi és kulturális konfliktusok, végül a területi elkülönülés.

Ezért veszélyes a „dolgozó migráns = nincs baj” leegyszerűsítés. Hamis biztonságérzetet ad, miközben a valódi kérdésekre nem ad választ: meddig, hol, milyen számban és milyen ellenőrzés mellett vannak jelen ezek a csoportok.

Amikor a felelősség elmarad

Van azonban egy pont, ahol a vita már nem elméleti, nem történeti és nem kulturális kérdés. Ez a pont a kormányzati felelősség. Ha egy állam vendégmunkások tízezreinek ad belépést, akkor nem hivatkozhat jó szándékra vagy gazdasági kényszerre. Itt már nem elég az engedélyezés – itt kontroll kell.

Ha a kormány nem felügyeli árgus szemmel és nem tartja vasmarokkal kézben a vendégmunkások jelenlétét, ha nem biztosít valódi, folyamatos ellenőrzést az ezt a profilt választó cégek felett, akkor pontosan ugyanazt a hibát követi el, amelyet Nyugat-Európa korábban. Ami ellenőrizetlenül nő, az önjáróvá válik. És ami önjáróvá válik, azt később már nem lehet rendeletekkel visszafordítani.

Aki azt hiszi, hogy Magyarország kivétel lehet, az nem optimista, hanem felelőtlen.

A társadalmi folyamatok nem állnak meg a határoknál, legfeljebb lassabban bontakoznak ki. Ha nincs következetes kontroll és politikai bátorság, akkor a baj ide is elér. Talán később. Talán lassabban. De ugyanazzal a logikával, és ugyanazzal a következménnyel.

Ez az a pont, ahol a migráció kérdése már nem ideológia és nem kampánytéma, hanem kormányzóképesség. És ahol a mulasztás ára nem szavakban, hanem városrészekben, közösségekben és mindennapi együttélési konfliktusokban mérhető.