Amikor a váróterem már nem váró, hanem kockázati tényező – közegészségügy, közbiztonság és felelőtlenség a vasútállomásokon

Egy Budapest környéki nagyváros Facebook-csoportjában visszatérő téma a vasútállomás várótermének állapota. Szinte minden héten jelennek meg bejegyzések olyan utasoktól, akik arról számolnak be, hogy az ürülék, a zárt térben történő dohányzás és az elviselhetetlen szagok miatt még a legnagyobb hidegben is a peronra szorulnak.

Mindezt úgy, hogy jegyet vagy bérletet váltottak, tehát jogosultak lennének az állomás szolgáltatásainak használatára. A panaszok nem elszigetelt esetekről szólnak, hanem egy tartósan fennálló állapotról, amelyre sem a vasúttársaság, sem a helyi döntéshozók nem adnak megnyugtató választ.

Az elmúlt időszakban, különösen a hideg hónapokban, egyre több magyar vasútállomáson tapasztalható, hogy a váróterem elveszítette eredeti funkcióját. Nem az utazókat szolgálja, hanem állandó jelleggel olyan emberek tartózkodási helyévé vált, akik nem utaznak és nem várakoznak, hanem ott élnek, alszanak, dohányoznak, étkeznek, piszkítanak. Eközben a jeggyel és bérlettel közlekedők gyakran a peronon kénytelenek fagyoskodni hosszú késések és vonatkimaradások idején.

Ez a helyzet nem érzelmi kérdés, nem ízlés dolga, és nem is politikai állásfoglalás. Ez közszolgáltatási kudarc, közegészségügyi kockázat és közbiztonsági probléma egyszerre.

A probléma nem a hajléktalanság ténye, hanem a kezeletlensége

Fontos kimondani, hogy önmagában a hajléktalanság létezése nem bűn, és nem is erkölcsi ítélet tárgya. A gond ott kezdődik, amikor egy közösségi infrastruktúra – jelen esetben a vasútállomások várótermei – ellenőrzés nélkül, tartósan olyan állapotba kerül, amely alkalmatlanná teszi a rendeltetésszerű használatra. A padokon teljes hosszban fekvő emberek, a felgyülemlett szemét, az ételmaradékok, a flakonok, a cigarettacsikkek, a zárt térben történő dohányzás és az áporodott test- és vizeletszag, az ürülék mind olyan tényezők, amelyek egy forgalmas közlekedési csomópontban elfogadhatatlanok.

Ez már messze nem komfortkérdés. Egy zárt, fűtött váróterem, ahol nincs rendszeres ellenőrzés, megfelelő takarítás és érdemi jelenlét, ideális terep fertőzések terjedésére.

Különösen problematikus mindez egy olyan helyen, amelyet naponta több száz ember használ, köztük gyerekek, idősek, várandósok és betegek. A bent történő dohányzás nemcsak jogszabálysértő, hanem egészségkárosító is, különösen akkor, amikor az utasoknak nincs lehetőségük a teret rendeltetésszerűen használni.

„Miért nem segítenek inkább?” – a hamis erkölcsi zsarolás

Gyakran felmerül az a vád, hogy aki szóvá teszi ezt a helyzetet, az embertelen, érzéketlen vagy segíteni nem akaró. Ez azonban hamis erkölcsi zsarolás. Magyarországon létezik hajléktalanellátó rendszer. Nem hibátlan, de működik. Vannak éjjeli menedékhelyek, ágyak, takarók, meleg étel, és léteznek olyan programok is, amelyek munkakeresésben vagy akár albérlethez jutásban segítenek.

Ezeknek az intézményeknek közös feltétele az együttélés alapvető szabályainak betartása.

Egy vasútállomás nem szociális intézmény, nem éjjeli menedék és nem közösségi szállás. Aki jegyet vagy bérletet vásárol, joggal várja el, hogy az általa fizetett szolgáltatás használható, biztonságos és tiszta legyen.

Az az elvárás, hogy az utas egyéni megoldásokkal – étellel, takaróval vagy hallgatással – kezeljen egy rendszerszintű problémát, egyszerűen nem állja meg a helyét.

Ki a felelős?

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ilyenkor hol van a vasúttársaság, hol van az állomás őrzésére hivatott személyzet, hol van az önkormányzat, és hol vannak azok a szervek, amelyeknek hivatalból kellene fellépniük. Ha egy váróterem tartósan alkalmatlan a használatra, az nem véletlen, hanem folyamatos intézményi mulasztás következménye. A következményeket pedig nem azok viselik, akiknek intézkedniük kellene, hanem azok, akik dolgozni járnak, iskolába mennek, és közösségi közlekedést használnak.

Az utas joggal kérdezi, miért neki kell fagyoskodnia, miközben jegyet és bérletet vásárolt egy szolgáltatásra, amelynek alapvető elemei nem állnak rendelkezésére.

Ez nem gyűlölet – ez jogos elvárás

A rend, a tisztaság és a biztonság nem kiváltság. Ezek alapfeltételei egy közszolgáltatásnak. A problémáról beszélni nem gyűlöletkeltés, hanem jogos társadalmi igény megfogalmazása. A hallgatás az, ami hosszú távon embertelen, mert konzerválja az állapotokat, növeli a feszültséget, és minden érintett számára rosszabbá teszi a helyzetet.

A kérdés tehát nem az, hogy ki mennyire együttérző, hanem az, hogy meddig fogadjuk el természetesnek, hogy egy vasúti váróterem nem tölti be azt a szerepet, amiért létrejött. És hogy valóban jó-e ez így mindenkinek.