Mandátum nélkül minden könnyebb

Van az a pillanat a politikában, amikor már nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem az, hogy ki tud még hitelesen érvelni. Most pontosan egy ilyen pillanatnál tartunk.

Amikor Wolfgang Ischinger, a Müncheni Biztonsági Konferencia ideiglenes elnöke azt mondja, hogy az amerikai venezuelai művelet aláássa az Ukrajnával kapcsolatos nyugati érvrendszert, akkor nem provokál, hanem egy kellemetlen következetlenségre mutat rá.

Arra, hogy a nemzetközi politika nemcsak elvekből áll, hanem precedensekből is, és ahol precedens születik, ott az érvek már nem maradnak érintetlenek.

A nemzetközi jog elvben világos: egy szuverén állam ellen katonai erő alkalmazása csak ENSZ Biztonsági Tanácsi felhatalmazással vagy önvédelem címén elfogadható. Csakhogy a gyakorlatban ez a tiszta képlet újra és újra elmosódik. Ha az Egyesült Államok ENSZ-mandátum nélkül avatkozik be Venezuela ügyeibe, akkor nem egyszerűen egy konkrét konfliktust kezel, hanem egy olyan mintát hagy maga után, amelyre más hatalmak is hivatkozhatnak.

Innentől kezdve nem abszolút szabályokról beszélünk, hanem kivételekről, a kivételek pedig óhatatlanul relativizálják a szabályt magát.

A Nyugat gyakran különbséget tesz „jó” és „rossz” beavatkozások között, értékalapú és hatalmi lépésekre osztva a világot. A probléma az, hogy a nemzetközi jog nem erkölcsi esszé, hanem formális keretrendszer. Nem azt kérdezi, milyen nemes cél vezérelt, hanem azt, hogy megvolt-e a jogi felhatalmazás. Ha erre a válasz nem, akkor jogi értelemben mindegy, milyen zászlót lengetnek a tankok fölött. Pont ez az a pont, ahol Ischinger érvelése talál, mert rávilágít arra, hogy a szabály megszegése akkor is szabályszegés marad, ha a legerősebb teszi.

Ezzel nem válik jogszerűvé Oroszország fellépése Ukrajnában, és nem is erről szól a kijelentés. A tét nem az igazság elvesztése, hanem a megkérdőjelezhetetlenségé. Amikor Washington maga is elhagyja azt a jogi talajt, amelyen eddig állt, akkor Moszkva kezébe ad egy kész érvet: ha nekik lehetett, miért nekünk tilos. Ez politikailag és kommunikációs szempontból súlyos gyengülést jelent, még akkor is, ha a két helyzet erkölcsileg nem azonos.

Nem véletlen, hogy Ivan Gil Pinto katonai agressziónak nevezte az amerikai lépéseket. Ez nem pusztán retorika, hanem tudatos jogi minősítés, amelynek célja, hogy a nemzetközi jog nyelvén rögzítse a történteket.

Amikor pedig Donald Trump nyíltan megerősíti a támadást, sőt Nicolas Maduro elrablásáról beszél, az már nemcsak politikai botrány, hanem egy olyan precedens, amelyet más konfliktusokban is elő lehet húzni.

A nemzetközi jog ettől nem omlik össze, de hangosan recsegni kezd. És a recsegést minden szereplő hallja, a nagyhatalmaktól a regionális konfliktusok szereplőiig.

Ezért helytálló Ischinger kijelentése: nem azért, mert felment bárkit a felelősség alól, hanem mert kimondja, hogy a kettős mérce nemcsak erkölcsi probléma, hanem stratégiai öngól is. A világ nem attól válik veszélyessé, hogy nincsenek szabályok, hanem attól, hogy azok, akik megalkották őket, elsőként kezdik el megkerülni.