Magyar Péter, a Streisand-effektus és a pártállami reflexek visszatérése

A történelem ritkán kopogtat. Többnyire csak visszaszól – egy hangsúllyal, egy gesztussal, egy rosszul megválasztott jogi lépéssel. A Bors különszámának betiltása körüli ügy ilyen visszhang. Első pillantásra aktuálpolitikai csörte, közelebbről nézve azonban ismerős logikák újjáéledése, amelyekről azt hittük, a rendszerváltással végleg a levéltárak polcaira kerültek.

Ez nem bulvártörténet. Ez hatalmi viselkedésmintázat.

Az internetnek van egy makacs törvénye: amit el akarsz tüntetni, az láthatóbb lesz. Ezt hívjuk Streisand-effektusnak, Barbra Streisand 2003-as esetére utalva, amikor a malibui villájáról készült légifelvételek eltávolítását kérte. Az eredmény nem eltűnés lett, hanem világhír. A fotók legendává váltak, az eset fogalommá nemesült.

A politika azonban újra és újra elköveti ugyanazt a hibát: azt hiszi, hogy a jogi kalapács elnémítja a nyilvánosságot. A valóság ezzel szemben az, hogy a kalapács hangja messzebbre hallatszik, mint az eredeti zaj.

Pontosan ez történt, amikor Magyar Péter bírósági úton kezdeményezte a Bors „Tisza-adóval” foglalkozó különszámának terjesztési tilalmát. A szándék egyértelmű volt: megállítani egy számára kedvezőtlen narratívát. A hatás azonban ennek a szöges ellentéte lett.

Három öngól egyetlen mozdulattal

A „Tisza-adó” önmagában nem volt robbanásveszélyes téma. Egy különszám a sok közül, néhány nap alatt kifutó érdeklődéssel. A tiltás azonban érdeklődést gyártott ott is, ahol addig közöny volt. Az emberek nem azt kérdezték, igaz-e, amit olvasnak, hanem azt: miért nem szabad elolvasni.

Ez a Streisand-effektus lényege. A tiltás nem gyengíti az állítást, hanem megerősíti annak gyanúját, hogy van benne valami kellemetlen. A tiltott gyümölcs nemcsak édesebb, hanem feltűnőbb is. Így lett egy bulvárlapos különszámból országos beszédtéma.

A második öngól kevésbé látványos, de politikailag annál súlyosabb. A jogi siker ugyanis azt az üzenetet is hordozta: a magyar bíróságok képesek olyan döntést hozni, amely nem a Fidesz érdekeit szolgálja. Ez önmagában akár a jogállamiság melletti érv is lehetne, csakhogy épp annak a politikai közegnek árt, amely rendszeresen a „teljesen elfogult igazságszolgáltatásról” beszél.

Röviden: a tiltás nemcsak egy lapot állított meg, hanem megbillentett egy politikai narratívát is.

A harmadik öngól már nem a tartalomról, hanem a bizalomról szól. A közbeszédben szinte azonnal megjelentek olyan feltételezések, amelyek az eljárás pártatlanságát kérdőjelezték meg: családi bírói kapcsolatok emlegetése, személyes kötődések, sőt kiszivárgott listákról szóló pletykák.

Lehet, hogy ezek alaptalanok. Lehet, hogy nem. A probléma nem az igazságtartalmuk, hanem az, hogy egyáltalán megszülethettek. Egy politikai vezető számára kevés dolog veszélyesebb annál, mint amikor saját jogi lépései termelik ki a részrehajlás gyanúját.

A Kádár-korszak sajtópolitikájának lényege nem a folyamatos tiltás volt. A lapok megjelentek, a nyomdák dolgoztak, az újságosbódék tele voltak. Csak éppen mindenki tudta, miről nem illik írni. A rendszer nem vitatkozott, hanem megelőzött. A kényelmetlen témák egyszerűen nem léteztek.

Ez a logika köszön vissza akkor, amikor egy politikai vitát nem érvekkel, hanem előzetes eltiltással próbálnak lezárni. Amikor nem cáfolat születik, hanem csend. Ez nem jogtechnikai kérdés, hanem mentalitás.

Nem véletlen, hogy a Magyar Nemzeti Médiaszövetség ilyen élesen reagált. Álláspontjuk a sajtószabadság klasszikus alapelvét fogalmazza újra:

„Ne tiltsunk be semmit, hanem a kérdéses ügyeinket inkább beszéljük meg, és vitatkozzunk.”

A szövetség szerint a kifogásolt különszám pró és kontra érveket tartalmazott, vagyis nem elzárta, hanem megnyitotta volna a vitát. Épp ezért különösen problematikus az eltiltás, amely szerintük „a rossz emlékű Kádár-korszakot idézi”.

Ez nem nosztalgikus túlzás, hanem történelmi tapasztalat: ahol a vita helyét a tiltás veszi át, ott a közélet elsorvad.

A másik oldalon a Magyar Bírói Egyesület a jogrend védelmében szólalt meg. Szerintük a bírósági döntések nem vélemények és nem kampányeszközök, hanem kötelező erejű jogi aktusok, amelyek megkérdőjelezése a jogállam alapjait ássa alá.

Ez az érvelés jogilag koherens. Történelmileg azonban ismerős. A pártállami korszakban is minden döntés „kötelező” volt. A kérdés nem az, hogy kötelező-e, hanem az, mire használják ezt a kötelező erőt. A vita védelmére, vagy a vita lezárására.

A történet egyik legironikusabb eleme, hogy a tiltás hatására a különszám online megjelent, politikusok pózoltak vele, és „betiltott lapként” kezdett élni a köztudatban. A párhuzam szinte kínálja magát: szamizdat 2.0.

A pártállami rendszer sem számolt azzal, hogy a tiltás kulturális ellenállást termel. Most sem számoltak vele. A cenzúra mindig rossz stratégiai tanácsadó.

Ez az ügy nem a Borsról szól. Nem is kizárólag Magyar Péterről. Hanem arról, hogy hogyan viselkedik a hatalom, amikor kellemetlen kérdéssel szembesül. Vitatkozik, vagy tilt? Cáfol, vagy elhallgattat?

A Streisand-effektus nem ideológia. Nem pártállás. Nem politikai fegyver. Egyszerűen működik. Aki nem érti, az újra és újra ugyanabba a történelmi csapdába lép bele.