Fiúk a címlapon, lányok sehol – A kegyelmi botrány valódi vakfoltja

Amikor a gyermekvédelem ügye politikai fegyverré válik, az áldozatok sorsa már nem a védelemről, hanem a narratíváról szól. A Juhász Péter Pál körüli botrány nemcsak bűncselekmények gyanúját tárja fel, hanem egy sokkal mélyebb, rendszerszintű torzulást is: miközben a közbeszéd kizárólag a fiújavítók múltbeli eseteire fókuszál, a prostitúcióra kényszerített intézetis lányok története feltűnően láthatatlan marad.

Ez nem véletlen. Ez szelektív felháborodás. És egy állami kudarc lenyomata.

Kegyelmi botrány, intézetis fiatalok sérelmére elkövetett bűncselekmények, politikai vihar az események körül. De valami nem stimmel. Nagyon nem!

„2025 május végén látott napvilágot a hír: A Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda (KR NNI) elfogta az egyik javítóintézet igazgatóját, Juhász Péter Pált, valamint az intézmény helyettes biztonsági vezetőjét, Aisah Zamirát, akik kiszolgáltatott helyzetű fiatal nőket futtattak.”

Ehhez képest az ellenzéki tüntetések a Szőlő utcai fiú intézetben történtek körül összpontosulnak, ráadásul – persze teljesen véletlenül – több évvel, esetenként évtizeddel ezelőtti videó felvételekre alapozva. A fő téma a jelenleg porondon levő bántalmazás mellett rendre kizárólag az azonos neműekkel kikényszerített kapcsolat. Csakhogy a letartóztatások nem ezzel a címszóval történtek.

Valahogy az ősi szakmába kényszerített fiatal lányok szemet szúróan kimaradtak a Dobrev-féle, de még a Tisza kommunikációból is. Ráadásul a gyerekbántalmazások élharcosa az egyébként a szélsőjobboldalinak tituált Magyar Jelennek dolgozó Füssy Angéla is csak a „fiú részleggel” foglalkozik. Az ATV-n leadott műsorban, Huth Gergely Pesti Srácok főszerkesztővel zajló csörtéje során azonban Mérő Vera büszkén közölte, legalább egy éve baráti kapcsolatot ápol Füssy Angélával és együtt dolgoznak.

Az a Mérő Vera, aki egyébként a Soros szervezetek által támogatott Hintalovon és egyéb alapítványokon keresztül igencsak érintett a XV. kerületi lány javítóintézet eseményeiben, mint jogvédő és egyebek, jelentsen ez bármit is. Emellett Füssy gyakorta hivatkozik a Hintalovon alapítványra is, mint az egyik legelkötelezettebb hazai gyermekvédőre.

Érdemes külön figyelmet szentelni a gyermekvédelemben gyakran hivatkozási pontként megjelenő Hintalovon Gyermekjogi Alapítványnak is. Annak a szervezetnek, amely a közelmúltban a „szörnytüntetések” környezetében, és most, a Szőlő utcai botrányban is aktív szereplőként bukkant fel, miközben saját kommunikációja szerint az önkormányzatokkal együttműködve vesz részt a gyermekvédelmi jelzőrendszer működtetésében.

Ez az önmeghatározás azonban érdekes feszültségben áll azzal, hogy az alapítvány nyíltan vállaltan olyan ideológiai tartalmakat is közvetít, amelyek a magyar jogi környezetben legalábbis vitathatóak.

A Hintalovon saját felületein sem tagadja, hogy kifejezetten érzékenyítő, LMBTQ-fókuszú tartalmakkal dolgozik. A szervezet akadémiai programjai „eszközöket adnak felelős felnőttek kezébe”, miközben kiemelt figyelmet fordítanak a digitális térre és a fiatalok online jelenlétére. Mindez önmagában még nem lenne rendkívüli, ám a finanszírozási háttér és a kapcsolatrendszer már árnyaltabb képet rajzol. A Hintalovon támogatói között ugyanis nemcsak az Európai Bizottság jelenik meg, hanem korábban a Soros Györgyhöz köthető Nyílt Társadalom Alapítvány is, valamint olyan nemzetközi szervezetek, amelyek nyíltan LMBTQ-aktivista álláspontot képviselnek.

Gyurkó Szilvia alapítványa ezt a szemléletet a Yelon nevű szexedukációs programban is markánsan érvényesíti. A Yelonhoz kapcsolódó tartalmak szerint nem a biológiai nem a meghatározó, hanem az önazonosságként megélt identitás, amely akár a hagyományos nemi kategóriákon túl is értelmezhető. A program állást foglal a család és a házasság fogalmának újraértelmezése mellett, és a pornográf tartalmak fogyasztását sem kezeli önmagában problémaként. Ezek a nézetek messze túlmutatnak a klasszikus értelemben vett gyermekvédelemen, és inkább egy tudatos értékközvetítési irányt rajzolnak ki.

Jogosan vetődik fel a kérdés: mennyire hiteles a gyermekjogokra való hivatkozás akkor, ha közben a gyerekek nevelését ideológiai alapon kívánják befolyásolni, függetlenül attól, hogy az adott narratíva hetero- vagy homoszexuális irányultságú.

A helyzetet tovább árnyalja, hogy a Hintalovon már évekkel ezelőtt együttműködésbe kezdett a Háttér Társasággal vidéki iskolákban is, ezzel kiszélesítve az érzékenyítő programok földrajzi és intézményi lefedettségét.

Közben nehéz nem észrevenni azt az ellentmondást, hogy miközben egyes szervezetek a gyermekjogvédelem zászlaja alatt ideológiai kérdésekben rendkívül aktívak, addig a gyermekvédelmi rendszerből eltűnt, prostitúciós hálózatokba vagy pedofil körökbe sodródott gyerekek ügyei feltűnően kevesebb hangsúlyt kapnak. Mintha bizonyos témák kényelmetlenebbek lennének másoknál.
Hasonló kérdéseket vet fel a Háttér Társaság szerepe is, amely nemcsak jogvédő szervezetként működik, hanem akkreditált képzéseken keresztül az ügyvédi kamara rendszerében is jelen van, valamint rendszeresen tart érzékenyítő előadásokat rendőrségi és bírósági körökben. Nehéz nem elgondolkodni azon, milyen hatással van mindez az igazságszolgáltatás valódi függetlenségére, különösen annak fényében, hogy a Háttér Társaság támogatásaiban a Soros-féle finanszírozási háttér még a közelmúltban is megjelent.

Visszatérve Gyurkó Szilviára: szakmai múltja kiterjed a kriminológiai kutatásokra, az UNICEF magyar szervezetére, valamint a nemzetközi emberkereskedelem témájára is. Ezzel a háttérrel különösen furcsán hatnak azok az anomáliák, amelyekről például Ábrahám Róbert beszélt a IX. kerületi rendőrőrs kapcsán. A kérdés inkább az: valóban meglepődünk még ezeken?

Nem felejthető el az sem, milyen indulatokat váltott ki a társadalomban, amikor a pedagógustüntetések során gyerekeket toltak az első sorokba. Sok szülő és tanár akkor joggal érezte úgy, hogy a gyerekeket eszközként használják politikai célokra. Amikor ezekben az esetekben fegyelmi vagy gyermekvédelmi lépések történtek, a sajtó jelentős része azonnal a kormányt támadta. Ezzel párhuzamosan a Hintalovon aktívan segítette a fiatalokat a tüntetéseken való részvétel „biztonságos” megszervezésében, útmutatókat adott, és forrásokat gyűjtött mindehhez – mindezt a gyermekjogvédelem hívószava alatt.

Ha ezt a logikát végigvisszük, akkor a gyermekjog fogalma gyakorlatilag korlátlanná válik: egy gyermeknek joga van bárminek képzelnie magát, következmények nélkül. Ebben az értelmezési keretben talán már az is érthetőbb, miért nem sürgető bizonyos körök számára egyes súlyos ügyek – például Lakatoshoz köthető esetek – érdemi kivizsgálása. És az is, miért válik hirtelen fontossá egyes igazságügyi szakértők, például dr. Sófi Gyula, Kugler Gyöngyi vagy Komóczi Mihály gyors és látványos háttérbe szorítása, sokszor egyetlen zavaros, ellentmondásokkal teli történetre hivatkozva.

A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány finanszírozási hátterének vizsgálatakor konkrétan azonosítható Soros Györgyhöz köthető forrás is, amelyet a szervezet korábbi éveiben igénybe vett. A rendelkezésre álló nyilvános adatok szerint 2018-ban az alapítvány mintegy 2,5 millió forint támogatást kapott a Open Society Foundations hálózatából, egy meghatározott projekt megvalósítására. Az Open Society Foundations a Soros György által létrehozott és finanszírozott nemzetközi alapítványi rendszer, amely világszerte civil és jogvédő szervezeteket támogat. Bár ez az összeg nem tartozik a Hintalovon legnagyobb bevételi tételei közé, a támogatás ténye nem elhanyagolható politikai és közéleti kontextusban, különösen annak fényében, hogy a szervezet későbbi működésében is rendszeresen jelentek meg külföldi, nemzetközi finanszírozók. A Soros-hálózattól érkező forrás nem bizonyít irányítást vagy formális befolyást, ugyanakkor egyértelműen rögzíti, hogy a Hintalovon legalább egy alkalommal belépett a Soros György nevével fémjelzett globális civil finanszírozási körbe, ami oknyomozói szempontból releváns tény, nem értelmezés kérdése.

Bizony itt a pillanat, hogy egy kis történelmi visszatekintést folytassunk az események értelmezéséhez.

A leírtakra tekintettel is érdekes tény, hogy a Szőlő utcai intézményben 1975 óta nincsenek lányok. Tehát a letartóztatott Juhász-féle gárda onnan nem hozhatott lányokat közvetlenül, merthogy semmiféle kapcsolódása nem volt ahhoz az intézményhez. Az is ismert tény, hogy Ábrahám Róbert és Füssy Angéla is kutakodtak a Szőlő utcai intézmény körül, mégpedig az általuk felderített pedofil botrányok kapcsán, ahol 18 év alatti fiúk kerültek az intézményből pedofil celebek kezei közé.

Azonban a korabeli hírek szerint Juhásszal az első botrányok 2002 körül indultak. Csak érdekesség, hogy a nem túl okos, de annál rosszindulatúbb Pankotai Lili egy tüntetésen kicsit mellényúlva a liberális törekvéseknek, szintén 2002-ig vezette vissza az eseményeket a gyermekvédelem anomáliáival kapcsolatosan.

A másik tény amellett, hogy éppen az aktuális igazságügy miniszter (Tuzson Bence) lemondását (is) követelik a tüntetések szószólói, hogy bizony a javítóintézetek felügyelete az igazságügy alá tartozik jó pár éve. Ergo ezen az alapon a Meggyesi kormány igazságügy miniszterétől, aki 2002-2004 között Bárándy Péter, majd Petrétei József, később pedig Draskovics Tibor voltak, szintén számonkérhető lett volna. Ezekről pedig a most olyan lelkes Dobrev asszonynak (DK) is ismeretekkel kell (és nem kellene) rendelkeznie.

De az is kijelenthető, hogy még a Tisza is tud a dolgokról, legalábbis Tar Zoltán Facebookon éppen a 13-i tüntetést megelőzően közzétett sorai szerint.

Tehát jelenleg az az eredmény, hogy 23 év alatt a Fidesz Varga Juditja, mint igazságügy miniszter, és a politikai élettől már visszavonult Balogh Zoltánja 2024. február 16-án a Novák Katalin kegyelmezési ügyében játszott szerepe miatt lemondott a miniszteri, valamint a Magyarországi Református Egyház zsinata lelkészi elnöki posztjáról. A többi meg boldogan tüntet, követel, mintha ma születtek volna és minden, ami a jelenlegi kormány előtt volt, az feledésbe merült volna.

Ebben szerepe van annak is, hogy a sajtó az esetek nyolcvan százalékában nem valós, hanem szenzációhajhász híreket közöl, hiszen az ártatlan, kiszolgáltatott gyermek képe jól eladható, gyomorforgató módon felhasználható az éppen folyó kampányban, még akkor is, ha az érintett a legkevésbé sem gyermek, és korántsem ártatlan, sőt.

Ha az elmúlt 23 év eseményeit, illetve azok elmaradását nézzük, akkor az látszik, hogy a most tüntetőknek ez nem más, mint politikai eszköz, hiszen pontosan tudják, a kiskutya, kiscica mellett a kisgyermek a legjobb eszköz a cukiságfaktor felkorbácsolására. Ugyanis ha még az elején megakadályozzák az eseményeket, akkor most nem lenne miről beszélniük. Igaz, Dobrev kisasszony?

A Tisza kommunikációja is érdekes, hiszen pont ők hoztak nyilvánosságra egy jelentést, (annak valós tartalmát és az általuk közöltet most ne is boncolgassuk, de a Chat GPT csuklásrohamot kapott, mikor meglátta keze munkáját), ami alapján az arra hivatottak foglalkoztak, foglalkoznak az üggyel. Hogy aztán mennyire, és mennyire lehetne még többet tenni, azt nem a mi dolgunk eldönteni. Már csak azért sem, mert a politikai hergelők könnyen mondanak ítéletet abban a témában, amiben akár Magyarországon, de az EU-ban is folyamatosan dolgoznak és látnak napvilágot jelentések az ezzel a témával foglalkozó valóban szakemberek tollából.

De nézzük, miért is olyan nagy a hallgatás a lányvonalról, miért „csak” a manapság oly sokat hangoztatott fiú vonal van porondon.

A Juhász Péter Pál körüli ügy egyik legfeltűnőbb, mégis következetesen elsikált ellentmondása az, hogy az érintett intézmény fiújavítóként működik, miközben a hatósági gyanú és a sajtóban megjelent információk lányok prostitúcióra kényszerítéséről szólnak. Ez nem részletkérdés, hanem a történet egyik kulcsa. Ha a javítóban kizárólag fiúk éltek, akkor a lányok nem onnan kerültek ki, nem ott voltak növendékek, és nem az intézmény falain belül váltak áldozattá. Vagyis a történet súlypontja nem a fiújavító, hanem a javítón kívüli gyermekvédelmi világ, annak peremterületei, vakfoltjai és ellenőrizetlen zónái.

Ez a felismerés azonban olyan kérdésekhez vezet, amelyeket feltűnően kevesen akarnak feltenni. Honnan jöttek ezek a lányok? Gyermekotthonokból, lakásotthonokból, utógondozásból, szökésekből, intézmények közti senkiföldjéről? Kik voltak azok, akik látták őket eltűnni, hiányozni, „menedéket keresni”, és miért nem történt semmi? Hogyan lehetséges, hogy később papíron munkaviszonyba kerültek egy javítóintézetben, miközben ténylegesen alig vagy egyáltalán nem dolgoztak ott? Hogyan lehetséges, hogy ezek a leány javító intézetben nevelkedő korántsem kis angyalkák olyan ügyesen sétálhattak ki az intézményből és juthattak el például a Teréz körúti, nemrégiben bezárt kupiba, vagy akár Juhász ügyfeleihez?

Ezek a kérdések már nem egyetlen intézmény belső működéséről szólnak, hanem a teljes gyermekvédelmi rendszer strukturális kudarcáról.

Éppen ezért különösen beszédes, hogy a domináns ellenzéki médiatér következetesen a fiú áldozatokra szűkíti a narratívát, miközben a lányok története rendre a háttérben marad. A fiújavítóban élő növendékek ügye súlyos, de egyben kényelmesen körülhatárolható is: van helyszín, van intézmény, van egy viszonylag tiszta felelősségi kör. A lányok ügye ezzel szemben szétszálazhatatlan hálózatra mutatna rá, gyermekotthonokra, fenntartókra, utógondozásra, évek óta elmaradt jelzésekre és ellenőrzésekre. Röviden arra, hogy a rendszer nem most, nem tegnap, hanem régóta enged teret az ilyen visszaéléseknek.

Ez a szelektív fókusz nem véletlen. A lányáldozatok története automatikusan magával hozná a kérdést: ki engedte el őket, ki nem kereste őket, ki adott papírt a fedéshez, ki hunyt szemet, és ki tett úgy, mintha nem látna semmit.

Ezek a kérdések már nem illeszthetők bele abba az egyszerű politikai narratívába, amely szerint minden rossz kizárólag a jelenlegi hatalom számlájára írható. Márpedig a Juhász körüli visszaélések nem a közelmúltban kezdődtek. Több beszámoló szerint a történet szálai a 2000-es évek elejéig, 2002 környékéig nyúlnak vissza, vagyis egy olyan időszakba, amikor az országot baloldali kormány vezette.

Ez különösen kényelmetlen tény annak fényében, hogy a jelenlegi ellenzéki nyilvánosság egyik meghatározó „megmondó figurájának” férje éppen ebben az időszakban volt Magyarország miniszterelnöke. Ez önmagában nem bizonyít semmit, de erkölcsi értelemben minimum problematikus, amikor ugyanaz a médiatér ma kizárólag a jelenlegi kormányt teszi felelőssé egy olyan ügyért, amely több politikai cikluson, több kormányon és több fenntartói struktúrán átívelve maradt következmények nélkül. Ebben a kontextusban a kizárólagos felelősségáthárítás nem kritikának, hanem pofátlanságnak hat.

A torzítás azonban nemcsak időbeli, hanem személyi szűrésben is megmutatkozik. Az elmúlt években több olyan pedofil- és gyermekbántalmazási ügy került felszínre oknyomozó munkának köszönhetően, amelyek érintettjei nem a kormányoldalhoz, hanem az ellenzéki kulturális és médiavilághoz kötődő ismert szereplők voltak. Ezeket az ügyeket – különösen amikor celebritások, véleményformálók kerültek volna a fókuszba – látványosan lesöpörték az asztalról. Nem cáfolták őket, nem vitték végig, nem bontották ki, egyszerűen nem lettek ügyek. A figyelem elhalt, a történetek marginalizálódtak, vagy relativizáló keretbe kerültek.

Ez a minta visszaköszön a Juhász-ügy kezelésében is. Azok az elemek kerülnek reflektorfénybe, amelyek politikailag hasznosíthatók, miközben minden olyan szál, amely korábbi kormányzati időszakokra, ellenzéki kötődésű szereplőkre vagy a „saját oldal” kulturális holdudvarára vetne rossz fényt, eltűnik a nyilvánosságból.

A lányáldozatok története pontosan ezért marad láthatatlan: mert velük együtt összedőlne az egyszerű narratíva, és előkerülne a kérdés, hogy ki és mikor nem végezte el a dolgát.

Egy bűnügyi portál megtalálta Juhász egyik legjobb barátját, üzlettársát, aki – nem meglepő módon – szintén fiatal nőket közvetít szexmunkákra, többek között az Egyesült Arab Emírségekbe. A férfi egyes értesülések szerint a 2010-es évek közepén a Volán Egyesülés vezérigazgató-helyettese volt, ám azóta „életművészként” halmozza a vagyont.

A közelmúltban letartóztatásba helyezett 57 éves Juhász Péter Pál és az 56 éves Bencsik Zoltán a források szerint több mint 20 éve barátok. Két céget is közösen gründoltak.

Közel-keleti ingatlanügyeit az a Perger István György intézi, aki az Abu-Dzabiban működő Republik Real Estate nevű ingatlanos cég tulajdonosa.

Megbízható információk szerint Bencsik rezidens státusszal rendelkezik az Emírségekben, ez pedig azt jelenti, hogy jogosult az arab országban élni és dolgozni, mégpedig időkorlátozás nélkül.

De hogy hogyan került képbe a délceg úriember? Nos, miután Bencsik barátja és üzlettársa, Juhász Péter Pál (valamint annak élettársa) rács mögé került kiskorú intézetis lányok futtatásáért, több neve elhallgatását kérő forrás is beszélt Bencsik életviteléről, felhalmozott vagyonának eredetéről. Ezekből a beszámolókból kiderült, hogy a barátai és vitorlástársai körében „devla” (jelentései cigány nyelven: ördög, illetve isten) becenéven ismert cigány pénzmágus barátjához hasonlóan, szintén prostituáltakból él.

Azt már csak mellékesen említjük meg, hogy több tízmilliós BMW terepjárójának rendszáma is utal a származására és kedvenc becenevére, ugyanis a gépkocsi egyedi azonosítója DVLA betűkkel kezdődik.

Visszatérve a lányok futtatására érdemes megemlíteni, hogy ő Juhásszal ellentétben nem hazai pályán, hanem idegenben, leginkább az Egyesült Arab Emírségekben tevékenykedik, ahová ázsiai országokból, elsősorban Thaiföldről és Japánból közvetít szexre fiatal nőket a pénzes araboknak. Ez lehet a magyarázata annak, miért utazik gyakran Thaiföldre, Japánba és az Emírségekbe. Bizalmasai körében gyakorta menőzik azzal, hogy az arab szexpiacra szánt lányokat először ő maga teszteli, hogy mit tudnak az ágyban.
„Az sem kizárt, hogy Juhász intézetis kontingenséből is mazsolázgatott és utaztatott ki nehézsorsú lányokat a Közel-Keletre” – jegyezte meg az egyik informátor a portálnak.

Nos, az nyilvánvaló, hogy szereti a „rosszlányokat”, ez annál is inkább nyilvánvaló, mivel Bencsik egyik korábbi párja, Fazekas Katalin szintén a szexiparban dolgozott, többek között pornográf „produkciókat” adott elő kiéhezett férfiaknak az egyik erotikus platformon – természetesen Bencsik, mint párja tudtával, beleegyezésével és támogatásával.

Érdemes lenne egyébként belepillantani a magát nők futtatásával megszedő férfi adóbevallásába, és meglesni azt, vajon feltüntette-e valós bevételeit. Gyaníthatóan azonban nem tett így, ám mégsem kellett halálra rettegnie magát a lebukás veszélye miatt, ugyanis egyik legjobb barátja nem más, mint az a dr. Sors László, aki hosszú évekig a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) bűnügyi elnökhelyettese, majd államtitkári minőségben az adóhatóság első számú vezetője volt. Az 1969-ben született férfi nem csak a Rendőrtiszti Főiskolát végezte el, mégpedig bűnügyi szakirányon, hanem a Pénzügyi- és Számviteli Főiskolát is, majd jogi diplomát szerzett az ELTE ÁJK-n.

Életpályája is igen színes, ugyanis bár a BRFK járőreként kezdte, később a Budapesti Rendőr főkapitányságon gazdaságvédelmi vizsgáló lett, majd az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságán dolgozott. Innen került az APEH Pénzügyi Nyomozó Igazgatóságára, adónyomozóként, és gyorsan hivatalvezető lett. Ezután kicsit magánútra tévedt, és saját ügyvédi irodájában ténykedett 2006–2010 között, de csak hogy utána a Vám- és Pénzügyőrség bűnügyi főigazgatója, majd 2011–2015 között a NAV bűnügyi elnökhelyettese legyen. Innen egyenes út vezetett a Pénzügyminisztériumba, ahol a Nemzetgazdasági Minisztérium helyettes államtitkára volt, mégpedig a bűnüldözési és nyomozóhatósági feladatokért felelt. 2018–2021 között a NAV vezetési feladatokért felelős államtitkári feladatait látta el. 2018-ban Varga Mihály pénzügyminiszter javaslatára, Orbán Viktor miniszterelnök kinevezésére került a NAV élére, mint központi vezető államtitkár.

Látható hát, hogy egy ilyen befolyásos barát mellett nem sok félnivalója volt Bencsiknek, aki állítólag gyakran hivatkozott ismerősei körében erre a szép barátságra, érzékeltetve, hogy gyakorlatilag érinthetetlen.

Ami azonban ebben a történetben érdekes, az az, hogy miután oldalunk forrásmegjelöléssel megosztotta az említett bűnügyi portál cikkét, felszólító levelet kaptunk egy ügyvédi irodától a cikk eltávolítására. Bár az ügyvéd neve nem mondott sokat, az igencsak figyelemre méltó tény volt, hogy „a Bárándy és Társai Ügyvédi Irodával együttműködésben” kitétel szerepelt a fejlécen, valamint a szövegtörzsben is ott volt, hogy helyettesítésre jogosultak egyike a Bárándy Ügyvédi Iroda.

És itt köszön vissza az, amivel kezdtük a történetet: 2002 – Bárándy miniszter úr. De persze senki nem ismer senkit, és senki nem tud a történetről semmit, ámde kormánybuktatónak a plüssmacis gengelés biztos jó lesz.

Mérő Vera megszólalásaiban – és a fent linkelt videóban is – visszatérő elemként jelenik meg az az állítás, miszerint „a gyerekek” egyes javítóintézeti környezetekben szinte szabadon ki-be járhattak, akár úgy is, hogy „ügyfélhez mentek” Juhász kíséretében, mintha az intézmény falai között ez mindennapos, eltűrt gyakorlat lett volna. A narratíva rendre egy konkrét személyhez és egy konkrét helyhez kapcsolódik, ám itt kezdődnek a problémák.

A hivatkozott történetek ugyanis nem egyetlen intézményhez és nem egyetlen vezetőhöz köthetők, mégis újra és újra egybeolvadnak a megszólalásokban.

A Szőlő utcai intézmény esetében például a dokumentált működés alapján nem működött leány javítóintézet, így eleve kérdéses, hogy ott milyen „lányokról” és milyen ki- és bejárásról lehet beszélni Juhász kíséretében. Ennek ellenére a nyilvános megszólalásokban a Szőlő utca neve rendszeresen felbukkan, mint egyfajta szimbolikus helyszín, amelyhez a legsúlyosabb állítások társulnak. Főleg a pedofília vádja játszik, persze azért rendre elfeledkezve a baloldalhoz köthető celebek – azóta rendre és érdekes módon – elévült ügyeiről.

Ezzel párhuzamosan létezik egy másik javítóintézeti kör, ahol valóban lányok elhelyezése történt, ám ott nem az a személy volt az intézmény vezetője, akit a megszólalások rendre megneveznek „góréként”. A két intézmény szervezetileg, földrajzilag és vezetésileg is elkülönült, mégis a közbeszédben – és különösen egyes aktivista narratívákban – összecsúsznak.

A helyzet pikantériája, hogy miközben a megszólalók – köztük Mérő Vera – rendszeresen konkrétumokra hivatkoznak, a részletek következetesen változnak:

• hol a helyszín,
• hol az érintett intézmény típusa,
• hol a vezető személye cserélődik fel,

miközben a történet váza ugyanaz marad.

Ez az eljárás kommunikációs szempontból rendkívül hatékony, hiszen egyetlen, erős érzelmi töltetű képet hoz létre a közönség fejében. Ugyanakkor szakmailag és tényszerűen problematikus, mert a különböző intézmények közötti különbségek elmosásával ellenőrizhetetlenné válik, hogy valójában melyik állítás mire vonatkozik.

A következmény nem csupán pontatlanság. Az intézményi felelősség, a személyi szerepek és a valós események közötti határok elmosása nem a tisztázást szolgálja, hanem egy összetett rendszer leegyszerűsítését, ahol a történet ereje felülírja a tények rendjét.
Ez pedig már nem tényfeltárás, hanem narratívagyártás.

A Juhász-ügy tehát mindezek ismeretében nemcsak egy bűncselekmény gyanújáról szól, hanem arról is, hogyan működik a szelektív felháborodás. Arról, hogy a nyilvánosság egy része nem az áldozatok védelme, hanem a politikai károkozás vagy éppen előnyszerzés mentén szervezi a figyelmét. A fiú áldozatokról lehet beszélni, mert illeszkednek a kívánt képbe. A lány áldozatokról nem, mert ők a rendszer egészét kérdőjeleznék meg.

Pedig éppen ők mutatják meg a történet valódi mélységét. Hogy a gyermekvédelemben nem egyetlen intézmény omlott össze, hanem évtizedek óta repedezik egy egész struktúra. Hogy nem egyetlen politikai oldal hibázott, hanem többen, egymást váltva, egymás után. És hogy amíg a média és a politika nem hajlandó egyszerre, teljes képet adva beszélni az áldozatokról – fiúkról és lányokról egyaránt –, addig minden hangos felháborodás féloldalas marad.

Ez az ügy nem bal- vagy jobboldali botrány. Ez állami kudarc. És amíg ezt nem hajlandó kimondani sem a hatalom, sem az ellenzék, sem a hozzájuk igazodó média, addig nem az a kérdés, lesz-e újabb hasonló történet, hanem csak az, mikor.