Magyar gyermekvédelem: a rendszer, amelynek dolgozói is tudják, hogy nem működik — mégis fenntartjuk, mintha nem látnánk a romokat

Van egy ország Európa közepén, ahol papíron gyermekvédelmi rendszer működik. A gyakorlatban pedig olyan intézményi massza, amelyet senki sem mer rendesen megnevezni: egy széttöredezett, kiégett, elavult, reflexekre épülő gépezet, amelyben az egyetlen stabil pont épp az lenne, akit védeni kellene: a gyerek.

Csakhogy nálunk a gyerek a rendszerben nem cél — hanem melléktermék.

A gyámhivatalokban dolgozók túlnyomó része nap mint nap traumákkal, széthulló családokkal, erőszakkal, elidegenítéssel, hazudozással és hatalmi játszmákkal találkozik. Ennek a közegnek a súlya alatt még a legjobb szakember is meghajlik. Hát még az, aki saját magánéletéből is hasonló traumákat hordoz, elhúzódó válást, férfigyűlöletet, megkeseredettséget.

A rendszer viszont nem válogat: sokszor a legfáradtabb, legmegkeseredettebb, legtöbb személyes teherrel bíró ügyintézők kerülnek olyan pozíciókba, ahol egyetlen tollvonásuk egy teljes családi életet képes félbevágni.

Nem véletlen, hogy a magyar közvéleményben makacsul él az az állítás — nem tény, hanem következtetés sok-sok tapasztalat alapján —, hogy a gyámhivatalok némely dolgozója nem pusztán a szakmai protokoll alapján dönt, hanem a saját múltjából hozott reflexek alapján. Kemény válások, elhúzódó felügyeleti perek, férfiakkal szembeni bizalmatlanság, sokszor keserű, megcsalásokkal teli történetek. Ezek mind ott ülnek a döntéshozók vállán. Nem lehet csodálkozni, ha egy apa már az ajtóban úgy érzi, hogy nem egyenlő feltételekkel indul.

Miközben a bíróságok egyre gyakrabban ítélik meg a váltott elhelyezést, a gyámhivatali valóság még mindig úgy működik, mintha 1987-et írnánk: ha az anya feje fölött van fedél és nem látszik rajta azonnal a pszichiátriai probléma, akkor ott a helye a gyereknek — még akkor is, ha az apa stabilabb, rendezettebb, kiszámíthatóbb környezetet kínálna. Társadalmi tudásként rögzült, hogy „a gyerek az anyához tartozik”. Csakhogy ez a mondat egy másik korszakból maradt ránk.

A modern családszociológia rég kimondta: a gyerek a két szülőhöz tartozik. A magyar gyámhatóság erre mintha még mindig nem ébredt volna rá.

Millió történet kering az apai láthatások akadályozásáról, a meg nem valósuló közös nevelésről, és mindezek – egybehangzó beszámolók alapján – a gyámhivatalokon buknak el.

A képzési rendszer olyan mértékben maradt el a valóság mögött, hogy az már veszélyes. A kiégett, fáradt, megkeseredett, még a múlt rendszerben edződött és azóta ottragadt veteránok mellé kerülő fiatalok képzése sem megoldott. Nem lehet gyorstalpalón gyermekvédelmet tanulni.

Nem lehet néhány szemináriummal felkészülni arra, hogyan kezeli valaki egy súlyos elidegenítési ügyben a szülők manipulációját, hogyan ismeri fel a rejtett bántalmazást, hogyan dönt egy gyermek jövőjéről úgy, hogy közben tudja: a következmény nem az ő életét, hanem a gyermekét fogja húsz évre meghatározni.

A magyar gyermekvédelmi rendszer ma úgy működik, mint egy idős gőzmozdony: ha nagy a baj, pöfög egyet, még megmozdul, még ad ki hangot, de már rég nem az útra figyel. A sínek rozogák, a pálya görbe, és a szerelvényt mégis minden reggel ráengedjük, hátha ma nem siklik ki. Aztán csodálkozunk, amikor mégis megtörténik.

A Szőlő utcai ügy nem kivétel, nem elszigetelt botrány. Tünet.

És amíg a politikai térfelek egymást verik vele — egyik a gyerekek jogainak zászlajára tűzi, a másik a rendpárti keménységet védi vele —, addig a rendszer továbbra is ugyanúgy fog működni. Pont úgy, ahogyan eddig: esetlegesen, túlterhelten, reflexek alapján, és nem a gyermek érdeke szerint.

A magyar gyermekvédelem válsága nem egyszerű hibák láncolata. Ez maga a rendszer.

A rendszer romlását már nemcsak az érintettek mondják ki – hanem a hivatalos jelentések is

A gyermekvédelmi válság létezését már nem kell bizonygatni: a dokumentumok beszélnek helyettünk.

Az Alapvető Jogok Biztosának 2022-es jelentése

(AJB-856/2022)
A jelentés világosan leírja:

• a gyámhivatali döntéshozatal sok esetben formális,
• a gyermek érdeke nem jelenik meg kellő súllyal,
• az intézmények közti együttműködés elégtelen,
• az eljárások átláthatósága gyenge,
• a gyermekvédelmi rendszer több pontján eljárási visszásságok vannak.

A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány éves jelentése (2022)

Ez a civil szervezet évek óta ugyanarra a következtetésre jut:

• a szakemberhiány kritikus,
• a dolgozók túlterheltek,
• a döntések gyakran adminisztratív rutinokból születnek,
• a rendszer nem preventív, hanem reaktív,
• az átláthatóság alacsony.

Ha egy állami és egy civil intézmény szó szerint ugyanazt írja le, ott már nem véleményről, hanem diagnózisról beszélünk.

A rendszer működési hibája nem adminisztratív probléma — társadalmi következménye van

Amikor egy gyermek veszélyeztetett közegben marad, amikor egy rossz döntés szétszakít egy családot, vagy amikor egy visszaélés éveken át rejtve marad, akkor nem szabályzatok hibáznak: emberek sorsa törik meg.

A gyermekvédelem nem egy ügyosztály, nem egy aktakupac, nem egy intézményi lánc.
A gyermekvédelem egy ország jövőjének védelme.

Ma viszont Magyarországon ez a jövő egy olyan rendszerre van bízva, amelyet:

• a túlterheltség,
• a képzési hiányok,
• az intézményi széttöredezettség,
• a reflexszerű döntéshozatal,
• és az átláthatóság hiánya

egyszerre bénít.

A magyar gyermekvédelem felújításra szorul – nem kozmetikára

Nem foltozgatásra, nem gyorsreagálású intézkedésekre, nem politikai kommunikációra, hanem gyökeres, szerkezeti reformra, amely:

• tehermentesíti a szakembereket,
• pszichológiailag is alkalmas szakemberekre bízza a gyermekekről való döntések felelősségét,
• korszerűsíti a képzést,
• átláthatóvá teszi a döntéseket,
• és valóban a gyermek érdekét helyezi középpontba.

Mert egy ország gyermekeinek sorsa nem működhet tovább úgy, mint egy elavult gőzmozdony, amely minden reggel elindul, és csak reméljük, hogy ma sem siklik ki.