A gyerekkor visszahódítása a képernyőtől

A digitális tér ma már nem egyszerűen egy új játszótér, hanem egy végtelen kiterjedésű világ, amelynek szabályai gyorsabban változnak, mint ahogy a felnőttek képesek követni.

A gyerekek mégis úgy lépnek be ebbe a világba, mintha természetes közegük lenne: otthonosan mozognak az algoritmusok hullámverésében, miközben nincs eszközük arra, hogy felismerjék, mi fojtogatja és mi emeli őket. Ebben a közegben próbál rendet tenni az ausztrál kormány új, szigorú szabályozása, amely a közösségi média-platformok használatát bizonyos életkor alatt tiltja. A lépés első látásra talán radikálisnak tűnik, de ha közelebb hajolunk, kirajzolódik egy nagyon is racionális üzenet: ha már a gyerekek kezéből kivettük a kavicsokat, amikkel megvédhetnék magukat, akkor legalább az online szakadékot kerítsük körbe.

A közösségi médiát gyakran úgy emlegetjük, mint az önkifejezés új terepét. Csakhogy a gyerekek számára ez a tér inkább labirintus, ahol az identitás még épp csak formálódik, és minden visszhang túl hangos.

A tizenévesek életében eleve erős a külső visszacsatolás iránti vágy; erre jön rá a platformok láthatatlan csontváza, a figyelemért küzdő algoritmus. Az állandó összehasonlítás, a tökéletesre szerkesztett életek pergő képsora olyan mentális terheket rak rájuk, amelyekről még a felnőttek is csak terápiás foglalkozásokon mernek beszélni.

Nem kell hatalmas fantázia ahhoz, hogy lássuk: ha ez a világ megterheli a kész felnőtt idegrendszert, mit tesz vajon a fejlődő, még puha aggyal?

A legnagyobb félreértés azonban az, hogy a gyerekek „digitális bennszülöttek”, tehát majd elboldogulnak. A valóságban a digitális tér ismerete nem jelent érzelmi érettséget. Tudni használni egy platformot nem ugyanaz, mint érteni a működését, felismerni a veszélyeit, és nemet mondani egy lájkvihar csábítására. A cyberbullying például ma már nem külön incidens, hanem a hétköznapok sötét háttérzaja. Régen az iskolai bántalmazás délután hazaindult; ma ott lapul a párna alatt, egy értesítésre várva. A gyerekek érzelmi páncélja még félig sincs készen, mégis olyan terepen kell helyt állniuk, ahol a reakciók sebessége sokszor fontosabb, mint a tartalom.

A szülők felelőssége vitathatatlan, de irreálissá vált azt hinni, hogy egyedül meg tudják oldani ezt a helyzetet. A digitális környezet változása nem éves, hanem heti ritmusú. A gyerek egy nap alatt talál alternatív platformot, kerülőutat, új profilt. A szülő pedig – munkával, háztartással, valóságos problémákkal zsonglőrködve – nem tud minden résen ott állni. A szabályozás éppen ezért nem a szülői hatalom elvétele, hanem a visszaadása. A környezetvédelmi előírások sem azt feltételezik, hogy minden polgár kémiaprofesszor.

A digitális tér is környezet, és jelenleg épp annyira szennyezett, mint egy ipari folyó a huszadik század közepén.

A kritikusok azt mondják: hiába tilalom, a tinik úgyis megkerülik majd. Valószínűleg igazuk lesz, legalább részben. De az állami szabályozások ritkán azért születnek, hogy százszázalékos zárást adjanak. Hanem azért, hogy lassítsanak, korlátozzanak, visszaszorítsanak. Ha egyetlen gyerek esetében is kevesebb lesz a zaklatás, elkerülhető a túl korai testképzavar, elmarad az éjszakai szorongás; ha tíz perccel kevesebbet görget, és többet néz maga elé vagy maga mellé, esetleg olvasni vagy beszélgetni kezd, akkor már tettünk valamit.

A szabályozás ugyanis nem tiltás a világról, hanem időnyerés az élethez. Az a fajta idő, amely a gyerekkor legfontosabb tőkéje.

Anthony Albanese azt mondta, vissza akarja adni a „normális gyerekkort”. Ez naivnak tűnhet egy olyan korban, ahol már az óvodások is digitális szórólapok között navigálnak. De talán épp itt van a lényeg: a gyerekkor nem magától értetődő állapot többé. Ki kell harcolni. És ha a szülők egyedül nem bírják ezt a csatát, akkor az állam dolga belépni melléjük, hogy legalább a frontvonal ne egy nyolcéves gyerek kezébe szorított okostelefon legyen.

A digitális világ nem fog lassítani. De mi, felnőttek igenis eldönthetjük, mekkora sebességgel engedjük rá a gyerekeinkre. És ha most olyan törvény születik, amely képes egy pillanatra is visszaadni a lélegzetet – a fókuszt, a lassúságot, a gyerekkor védett zónáit –, akkor talán nem is a tiltásról szól, hanem a jövő melletti döntésről. Ahol a képernyő nem előbb nő a gyerekhez, mint a gerince.