A gyermekvédelem nagy hazugsága: amikor a politika áll a bántalmazók és szexuális kizsákmányolók oldalára

Magyarországon ma nem az intézményi gyermekvédelem az, amely a bántalmazók mellé áll — bár maga a rendszer is roskadozik, korhadt, és egyre ritkábban képes megvédeni akár egyetlen gyereket is.

A valódi, mélyen fertőző probléma ennél is sötétebb: bizonyos ellenzéki politikai körök, a hozzájuk kötődő aktivisták, megmondóemberek és médiahálózatok már régóta kettős mércére építik a működésüket, míg másutt inkább az elhallgatás dívik, hiszen amiről nem beszélünk, az biztos nincs is.

A szerepjátszásra épülő „gyermekvédelem”

Ha az elkövető a saját köreikből kerül ki, ha „fajtárs”, „bajtárs”, „saját ember”, akkor a narratíva egy pillanat alatt megváltozik. A gyerek nem áldozat többé, hanem kellemetlen tényező, akinek a vallomását el kell bizonytalanítani, aki „hazudik”, „túloz”, „manipulált”, vagy „propagandaeszköz”. Ha viszont a rendszer vagy a kormány hibázik, azonnal erkölcsi prófétává válnak, és úgy lépnek színpadra, mintha mindig is a gyermekvédelem élharcosai lettek volna.

Ez nem tévedés, nem hirtelen jött karakterhiba, hanem maga a politikai működési elv. A szerepek váltogatása, a gumigerinc hajlékonysága, a narratívák azonnali cseréje: ma ez éri meg, holnap az. És közben gyerekek tűnnek el a rendszer réseiben, olyan gyerekek, akiket eladtak, kihasználtak, megnyomorítottak — és akiket ezek a politikai szereplők semmibe vesznek, amikor a valóság kényelmetlenné válik.

Amikor a „saját ember” a bűnös

A dokumentált pedofil és gyermekbántalmazási ügyek sora világosan megmutatja, mi történik, ha az elkövető a politikai holdudvarhoz tartozik, legyen az bármely oldalé. A tagadás reflexszerű. Az áldozat nem lehet áldozat, hiszen akkor a teljes kommunikációs struktúra omlana össze. Ezért inkább újraírják a történetet. Az egyik pillanatban azt mondják, a gyerek „félreértett valamit”. A másikban azt, hogy „nem hiteles a vallomás”. A harmadikban pedig már azt, hogy „politikai támadás”, amit a „gonosz rendszer” szervezett.

Mindegy, milyen bizonyíték kerül elő. Mindegy, hány tanú vall. Mindegy, hogy dokumentált bűncselekményről van szó. A döntés megszületett: a bűnös nem lehet bűnös, mert a politikai oldalukhoz tartozik.

És ebben a légkörben a gyerek nem számít. A traumája nem számít. Az igazság nem számít. A valóság nem számít. A politika viszont annál inkább.

Ez az a pont, ahol végleg lehull a lepel. Mert a bűn elkövetőjét nem az ártatlansága védi, hanem az, hogy melyik csapat mezét viseli.

A hirtelen jött erkölcsi felháborodás színjátéka

És ahogy az ügy kényelmetlenné válik, úgy fordul át a teljes garnitúra egy másik szerepbe: a moralizáló rendszerkritikusba. Amikor egy kormányzati hiba vagy kommunikációs bénázás történik, hirtelen mindenki aktivista lesz, mindenki „gyerekvédő”, mindenki „az igazság élharcosa”.

Az előző nap még mentegetett elkövető után másnap már olyan szenvedéllyel követelik a számonkérést, mintha nem ők relativizálták volna ugyanazt a bűnt az előző órában. Mintha nem ők kérdőjelezték volna meg az áldozatokat. Mintha nem ők mosták volna tisztára a saját köreikben történő szörnyűségeket.

A politikai logika egyszerű: ha az adott ügyből haszon szerezhető, akkor gyerekeket fognak lobogtatni. Ha viszont nincs több benne, akkor félredobják.

Itt dől el, hogy a gyermekvédelem nem szakmai, nem emberi, nem erkölcsi kérdés számukra — hanem puszta eszköz.

A gyerek ismét csak eszköz

És ebben a politikai játszmában a gyerek mindig vesztes. Minden ügyben, minden botrányban, minden narratívaváltásban. A gyermek nem érdekképviseletet kap, hanem szerepet: hol pajzs, hol fegyver, hol propagandaelem.

Ha egy elkövetőt védeni kell, a gyerek útban van. Ha tüntetni kell, a gyerek jól mutat a színpad előtt. Ha botrányt kell csinálni, a gyerek a legjobb ürügy. Ha viszont lecsengett a performansz, a gyerek hirtelen eltűnik a kommunikációból, mintha soha nem létezett volna.

Valójában soha nem is róla szólt ez az egész.

A választások másnapján elfelejtett gyerekek

A választási kampányok idején a gyermekvédelem hirtelen felértékelődik. Mindenki hangoskodik, mindenki tiltakozik, mindenki a gyerekek jövőjét félti, mintha hirtelen felébredt volna bennük a lelkiismeret. A szlogenek harsányak, a performanszok látványosak, a felháborodás pedig gondosan koreografált.

Aztán eljön a választás éjszakája. A tömeg ünnepel vagy sír, győzelmi mámor vagy vereség utáni hisztérikus önsajnálat tölti be a teret. És másnap reggel már senki nem emlékszik a gyerekekre. Senki nem beszél a dokumentált bűnökről, senki nem foglalkozik az áldozatokkal, senki nem követel már vizsgálatot.

A gyermekvédelem politikai szerepe lejárt, a téma lekerül a napirendről, mert nincs kampányértéke.

A gyerekek pedig ott maradnak ugyanabban a roskatag, szétesett rendszerben. Ugyanazokkal a bántalmazókkal, ugyanazokkal a hálózatokkal, ugyanazokkal az eltussolt ügyekkel. És pontosan ugyanazokkal a politikusokkal, akik tegnap még az ő nevükben kiabáltak, ma pedig már egy újabb kommunikációs projektbe vetik magukat.

A valódi gyermekvédelem a politikai játszmák legnagyobb vesztese. Addig nincs esély változásra, amíg ezek a körök a gyerekeket díszletként használják, miközben saját pedofil ügyeiket mossák tisztára, és a rendszer hibáit csak addig hánytorgatják fel, amíg politikai nyereséget remélnek belőle.

A szikra már pattog. És amikor egyszer tényleg elpattan, akkor már nem lesz elég új jelmez, új póz, új narratíva. Akkor már nem a propaganda, hanem a valóság lesz a bíró. És a valóság nagyon régóta vár arra, hogy valaki végre kimondja: itt nem a gyerekek védelme volt a cél. Soha.