Szőlő utcai ügy: amikor a gyermekvédelem politikai csatatérré válik

A Szőlő utcai javítóintézet körüli botrány az elmúlt hónapok egyik legfelkavaróbb ügye lett. A Budapesti Regionális Nyomozó Ügyészség keddi akciója, amelyben több hatóság – köztük a Nemzeti Védelmi Szolgálat és a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Irodája – is részt vett, egyértelművé tette, hogy rendszerszintű visszaélések gyanúja miatt folyik a nyomozás, nem pusztán egyedi túlkapásról van szó.

Az ügyészség tájékoztatása szerint több helyszínen zajlottak eljárási cselekmények, gyermekvédelmi szakemberek bevonásával, és már három gyanúsítottja van az ügynek, köztük az intézet korábbi vezetője és élettársa, akiknek letartóztatását legutóbb 2026 február végéig hosszabbították meg.

A nyilvánosság elé került tanúvallomások és beszámolók súlyos visszaélésekről, a gondozott fiatalok bántalmazásáról, megalázó bánásmódról és embertelen körülményekről szólnak. Egy volt lakó például arról beszélt, hogy rendszeresek voltak a verések, a megalázó „fegyelmezési módszerek”, sőt, beszélt olyan titokzatos öltönyös látogatókról is, akiket éjszakánként kísértek be az intézet területére. A gyanú szerint a volt igazgató élettársával együtt két, állami gondozásban felnőtt fiatalt prostitúcióra kényszerített, és külföldi férfiaknak közvetítette őket online felületeken keresztül. Az is különösen súlyos kérdés, miért történhetett meg, hogy ellene már a kétezres évek elején is komoly gyanúk merültek fel, mégsem követte ezeket érdemi hatósági fellépés.

A botrány egyik újabb hullámát az a felvétel váltotta ki, amelyet Juhász Péter tett közzé: a videón az immár lemondott megbízott igazgató, Kovács-Buna Károly látható, amint egy tizenéves fiú fejét az asztalba veri, majd áthúzza rajta, és a földön fekve is tovább bántalmazza. A felvétel másik kameraállásból készült változata is napvilágot látott, hogy minden részlet egyértelműen látszódjon. A felháborodás és a védekezés narratívája azonban azonnal politikai szűrőkön keresztül kezdett működni.

A baloldali térfélen Dobrev Klára a razziával párhuzamosan közleményben nevezett meg olyan személyeket, akikről azt állítja, hogy az áldozatok és tanúk nevezték meg őket a volt igazgató „segítőiként”.

Ezzel valójában átlépte azt a határvonalat, amelyet a hatóságok épp a sértettek védelme és a tisztességes eljárás érdekében próbálnak fenntartani: a gyanúsítás, a felelősségre vonás és a bizonyítékok értékelése nem politikusok, hanem az eljáró hatóságok feladata.

„Hallom, hogy az ügyészek ma éppen razziáznak a Szőlő utca ügyében. Mondom akkor a neveket, akik így vagy úgy, részt vettek a borzalmakban. Elég volt a monogramokból, elég volt a beazonosíthatatlan titulusokból. Felsorolom a konkrét neveket, a pedofil Juhász Péter Pál segítőit, akikről az áldozatok, tanúk beszéltek nekünk” – írta Facebookon a DK elnöke.

Dobrev kommunikációja jól illeszkedik abba a mintázatba, amelyben a gyermekvédelem témája a baloldali kampány egyik fő hivatkozási pontjává vált; a tragikus ügyeket a kormány elleni politikai támadási felületté formálják, miközben a konkrét jogi eljárások még folyamatban vannak, és nem zárultak le jogerős döntéssel.

A másik oldalon ezzel párhuzamosan megszületett a rendpárti, radikális ellen-narratíva. Jobboldali, illetve szélsőjobboldali felületeken a Szőlő utcai javítóintézetet gyakorlatilag fiatalkorúak börtöneként írják le, ahol szerintük „nem ártatlan gyerekek”, hanem erőszakos bűncselekmények miatt elítélt „bűnözőpalánták” vannak elzárva, jelentős részben egy adott etnikai csoporthoz kötve. Ezek a szövegek azt sugallják, hogy aki megfékezi, lefogja vagy földre viszi az agresszíven viselkedő fiatalt, az nem gyermekbántalmazást követ el, hanem legitim rendvédelmi cselekményt, és az ilyen nevelőket inkább kitüntetés, mintsem felelősségre vonás illetné.

A szélsőséges megfogalmazásokra jellemző, hogy a fiatalok egy részét „megvadult cigánybűnözőként” állítják be, akiket „nap mint nap kordában kell tartani”, mintha etnikai hovatartozás és bűnözői magatartás között szükségszerű, automatikus kapcsolat lenne. Ezekben az írásokban jelent meg az a frissítés is, amely szerint a vitatott felvételen látható fiatal gyilkossági kísérlet miatt volt a javítóintézetben, a felvételek pedig 9–10 évesek, és vélhetően Juhász Péter Pál köréhez tartozó, Kovács-Buna Károly által kirúgott, sértett személy juttatta el a médiához, egyes feltételezések szerint akár pénzért is.

Ezzel azonban valójában egyik oldal sem a valódi problémára koncentrál. A baloldali szereplők a gyermekvédelem zászlajára tűzve próbálják a kormányt szorongatni, miközben ők sem függetlenek attól a rendszertől, amely hosszú éveken keresztül hagyta, hogy a jelzések, panaszok, tanúvallomások a fiókban maradjanak. A radikális rendpárti nyilatkozók pedig azzal, hogy a javítóintézetben lévő fiatalokat kollektíven és etnikai alapon bélyegzik meg, és minden intézményi erőszakot előre felmentenek, tulajdonképpen azt üzenik: vannak, akikkel szemben nem érvényesek ugyanazok a jogállami normák, mint másokkal szemben.

Pedig a lényegi kérdés az, miért nem működött a gyermekvédelmi és ellenőrzési rendszer.

Miért kellett évtizedes távlatban várni arra, hogy a rendőrség és az ügyészség komolyan vegyen olyan jelzéseket, amelyek most utólag visszatekintve rendszeres visszaélésre és súlyos bűncselekményekre utalnak? Ki és milyen szinten mulasztott, amikor nem indult érdemi vizsgálat a kétezres évek elején felmerülő gyanúk nyomán? Miért nem volt olyan ellenőrzési mechanizmus, amely időben kiszűrte volna, ha egy intézmény vezetője a hatalmával visszaél, a gondozottak kiszolgáltatottságát pedig saját vagy mások hasznára használja ki? És hogyan lehetséges, hogy a javítóintézet mindennapjait leíró beszámolók szerint a fizikai bántalmazás és a megalázás évekig a „normál működés” részének tűnhetett?

A Szőlő utcai ügy ezért nem baloldali vagy jobboldali történet, hanem a magyar gyermekvédelmi rendszer egyik legsúlyosabb kudarca. Az az elv, hogy a fiatalkorú elkövetőkkel is az emberi méltóságot tiszteletben tartva kell bánni, nem liberális hóbort, hanem a jogállamiság egyik alapja. Lehet rendpártinak lenni, és követelni a bűnözés visszaszorítását, de ez nem jelentheti azt, hogy közben lemondunk a törvényességről, a bizonyítási eljárásról és arról az alapvető tételről, hogy nem a politikusok, nem a kommentelők és nem a felhevült közvélemény mondja ki a végső szót, hanem a bíróság.

A másik oldalon viszont az is tarthatatlan, hogy a gyermekvédelem ügye puszta kampányplatformmá váljon, amelyben politikusok előre megneveznek „bűnösöket”, miközben a nyomozás még folyamatban van, és a hatóságok kifejezetten óvatosan bánnak a személyes adatokkal és a gyanúsítotti státusszal.

Aki valóban a sértettek oldalán áll, annak érdeke a tisztességes, bizonyítékokra épülő eljárás, nem a politikai gyorsítópálya.

A Szőlő utcai javítóintézet ügye végső soron arról szól, hogy egy társadalom hogyan bánik a legkiszolgáltatottabbakkal: azokkal a fiatalokkal, akiket egyszerre terhel saját tetteik felelőssége és a rendszer mulasztása. Amíg a közbeszédben ez az ügy elsősorban arra szolgál, hogy az egyik oldal a „gyermekvédelemre”, a másik pedig a „rendcsinálásra” hivatkozva üssön egyet a politikai ellenfélen, addig biztosak lehetünk benne, hogy a valódi tanulságokat nem vontuk le. És ha ez így marad, nem az a kérdés, lesz-e újabb Szőlő utcai botrány, hanem az, hogy mikor.