A baloldali morál válsága – egy önfelmentő kultúra anatómiája

A mai politikai élet egyik legfeltűnőbb jelensége, hogy bizonyos szereplők nem egyszerűen elutasítják a felelősségvállalást, hanem magát a felelősség fogalmát is igyekeznek átírni. A baloldalon ez különösen látványos, mert ott egy sajátosan épített erkölcsi öntudat működik, amely szerint az igazságosság nevében cselekvő ember eleve fölötte áll a hétköznapi hibáknak.

Ez a mentalitás hosszú idő alatt alakult ki: a baloldali politikai gondolkodás mindig is erősen hitt abban, hogy ő a társadalmi haladás, a humanizmus és az elnyomás elleni küzdelem természetes letéteményese. Innen vezet az út ahhoz a belső meggyőződéshez, hogy aki „jó ügy” mellé áll, azt nem érheti jogos bírálat.

Ebben a világképben a morális felsőbbrendűség nem egyszerű hivatkozási alap, hanem identitás.

És ha az identitás válik erkölcsi pajzzsá, akkor a hibák nem hibák többé, hanem félreértések, a szabálysértések igazságtalanság elleni fellépéssé szelídülnek, a felelősségre vonás pedig politikai támadásnak tűnik. A baloldal így szinte reflexszerűen alakítja át minden kellemetlen helyzetet üldöztetés-történetté: a szereplő nem egyszerűen hibázott, hanem elnyomás áldozata lett, a hatóságok pedig nem a törvényt érvényesítik, hanem politikai bosszút állnak.

A valóság eközben fokozatosan háttérbe szorul, és helyét átveszi egy olyan narratíva, amelyben mindig a hatalom a rossz, és mindig a baloldal a jó – függetlenül attól, hogy mi történt valójában.

Ez a mártírgyártás nem csupán kommunikációs trükk, hanem az önazonosság mélyébe épült mechanizmus. A baloldal szereplői gyakran nem is képesek elképzelni, hogy egy vizsgálat, egy adóhatósági eljárás vagy egy büntetőjogi ügy mögött egyszerűen jogsértés állhat. Számukra a felelősségre vonás automatikusan politikai dimenziót ölt. A szereplőjük ilyenkor már nem állampolgár, hanem hős; nem gyanúsított, hanem üldözött; nem hibázó ember, hanem az igazság bajnoka, akit a rendszer próbál megtörni. A közvélemény pedig egyre inkább azt látja: ha valaki jobbra szavaz, akkor gyanús; ha valaki balra, akkor érinthetetlen. Ez a mentalitás hosszú távon aláássa az egész közélet hitelességét.

A látványos önfelmentés mögött egy másik jellemző is rejtőzik: a baloldal hagyományosan rendszerszintű magyarázatokhoz nyúl minden olyan helyzetben, ahol mások személyes felelősséget látnának.

Ha valaki erőszakot követ el, akkor a társadalmi feszültségek a hibásak. Ha valaki milliárdos nagyságrendű adósságot halmoz fel az állammal szemben, akkor a rendszer igazságtalan. Ha valaki akadályozza a hatóságokat, akkor az egész procedúra politikai célzatú. A struktúrákra való hivatkozás így következetesen elfedi az egyéni döntések súlyát, és lassan azt sugallja: baloldalinak lenni annyit jelent, mint örök felmentést élvezni.

Az önkritika hiánya pedig nem csupán politikai, hanem társadalmi következményekkel is jár. Ha egy politikai oldal hosszú időn keresztül épít arra a hitre, hogy „mi vagyunk az igazság”, akkor egy idő után már nem marad tere annak sem, hogy saját hibáiból tanuljon. A kritikát automatikusan ellenséges támadásnak tekinti, a jogállamot pedig csak addig tartja tiszteletben, amíg nem érinti a saját köreit. A társadalom szemében ez gyorsan hiteltelen önképhez vezet: ahhoz a benyomáshoz, hogy a baloldal a törvénytől elvárja a szigorúságot, de önmagára nézve nem tűri el a számonkérést.

Ez a morális válság valójában túlmutat a pártpolitikán. A probléma nem az, hogy a baloldal hibázik – hibázni minden oldal hibázik –, hanem az, hogy a baloldali morál sokszor összemossa az elveit a saját szereplői érdekeivel.

A jogállam addig fontos, amíg másokkal szemben működik. Az igazságosság addig érték, amíg másokat vizsgál. A transzparencia addig elvárás, amíg a riválisokat érinti. Amikor azonban a saját köreikről van szó, a korábban szigorú elvek hirtelen megpuhulnak, és az egyébként előszeretettel hangoztatott felelősségvállalás hirtelen eltűnik.

A modern társadalom szempontjából ez az álságos morál mérgező. A közbizalom nem képes fennmaradni olyan térben, ahol a felelősségvállalás nem következetes, hanem politikai identitástól függ. A társadalom hosszú távon nem hisz annak, aki mindig másokat számoltatna el, miközben saját köreiben mentegeti a vétkeseket. Egy demokratikus közösség érettségét az mutatja meg, mennyire képes szembenézni a saját hibáival – és ezen a próbatételen ma a baloldal különösen rosszul teljesít.

A baloldali morál válsága tehát nem ideológiai vagy szakpolitikai kérdés, hanem erkölcsi.

Addig, amíg ez az oldal következetesen úgy viselkedik, mintha a saját szereplői fölötte állnának a jogrendnek és a társadalmi normáknak, addig minden kritikája hiteltelennek tűnik. Ha a baloldal valóban vissza akarja nyerni a társadalom bizalmát, először saját magával kellene őszintén szembenéznie. Ez a felismerés azonban még várat magára.