Bella Ciao – a dal, amit mindenki a magáénak akar

Kevés dal járt be olyan különös utat, mint a „Bella Ciao”. Világszerte antifasiszta himnuszként ismerik, színpadokon, tüntetéseken, sőt Netflix-sorozatban (La Casa de Papel) is felcsendül. Ám a gyökereit vizsgálva kiderül: a dal eredetileg nem volt sem kommunista, sem antifasiszta, hanem egy kőkemény munkásélet siráma Észak-Olaszország rizsföldjeiről.

A rizsföldek éneke – a mondine

A történet a 20. század elején kezdődik a Pó-síkság rizsföldjein. Itt dolgoztak a mondine néven ismert nők, akik hajnalban indultak, napestig vízben állva gyomlálták a rizst, miközben szúnyogok csípték őket és a felügyelők hajszolták. A „Bella ciao” első változata ezeknek az asszonyoknak a szája nyomán született: egy panaszos munkadal volt, amelyben a hajnalban kezdődő nehéz munkáról, a „padron”-ról (a felügyelőről) és a kimerültségről énekeltek.

A szöveg első dokumentált felvétele 1962-ből származik: Gianni Bosio és Roberto Leydi népzenekutatók rögzítették Giovanna Daffini előadásában. Ez tehát jóval a háború után történt – de a hagyomány szerint már a két világháború között is énekelték a riziérákon.

Partizándal – vagy utólagos legenda?

A második világháború idején Itália északi részén valóban rengeteg partizándal született. Ám a történészek többsége – köztük Cesare Bermani – arra figyelmeztet: nincs megbízható bizonyíték arra, hogy a „Bella ciao” tömegesen hangzott volna el a harcok idején. Sokkal inkább a háború után, a hatvanas években erősödött fel a „partizánváltozat” népszerűsége, amely már nem a rizsföldi munkáról, hanem a szabadságért vívott küzdelemről szól („Partigiano portami via…”).

Más szóval: ha egyes brigádok ismerték is, a széles körű ismertség nem a frontvonalban, hanem utólag született meg.

A spoletoi fordulópont – amikor politikai lett

1964-ben a „Festival dei Due Mondi” nevű színházi fesztiválon Roberto Leydi és a Nuovo Canzoniere Italiano előadói bemutatták a „Bella ciao”-t – mindkét arcával együtt. Elhangzott a mondine-munkadal és a partizánszöveg is. Az előadás botrányt kavart: a konzervatív közönség egy része kirohant, a baloldali sajtó viszont ünnepelte.

Ez volt a pillanat, amikor a dal országos hírnévre tett szert, és innentől kezdve a baloldali kulturális mozgalmak – különösen az olasz kommunista párt rendezvényei – saját jelképüknek tekintették. Innen terjedt tovább a világban, antifasiszta himnuszként.

Lopás vagy kisajátítás?

Gyakran hallani, hogy a kommunisták „ellopták” a dalt, ami lehet, hogy kissé túlzás, hiszen a „Bella ciao” eredetileg is közösségi hagyományból származott, névtelen munkásnők ajkáról. Ugyanakkor tény, hogy a háború után a baloldali kultúrpolitika volt az, amely tudatosan terjesztette és politikai keretbe helyezte. Fesztiválokon, daloskönyvekben, tüntetéseken, kommunista ifjúsági rendezvényeken vált az „ellenállás örök szimbólumává”.

Így vált egy munkadalból – amelyben valójában a kizsákmányolás ellen tiltakoztak – globális antifasiszta jelkép. De az eredete ettől még nem változik meg: a gyökerek nem Moszkvában, hanem a rizsföldeken keresendők.

Miért fontos tisztázni?

Azért, mert a „Bella ciao” ma is viták kereszttüzében áll. Vannak, akik szerint „balos propaganda”, mások szerint az „antifa mozgalom indulója”. Valójában egyik sem. A dal története azt mutatja, hogy a népi kultúra könnyen kisajátítható és újraértelmezhető – a jelentése időről időre változik, miközben a dallam ugyanaz marad.

Épp ezért jogos azt mondani: a kommunisták „ráültek” a dalra, de nem ők hozták létre. Amit ők csináltak, az inkább politikai újrakeretezés volt, nem teremtés.

A „Bella ciao” valódi születési helye a rizsföldek sáros, szúnyogos világa, ahol asszonyok énekelték a maguk fájdalmát és kitartását.

Így válik érthetővé, hogy a „Bella ciao” nem kommunista vagy antifa induló, hanem egy népi munkadalból kinőtt, világszerte újraértelmezett szimbólum.