Az ország, ahol a törvények csak díszletek

Van egy ország Európa közepén, ahol minden törvényesen zajlik – egészen addig, amíg valaki tényleg be nem tartaná a törvényeket.
Ahol rendeletek, paragrafusok, jogerős döntések sorakoznak, csak éppen senki nem veszi őket komolyan.
Ahol a kormány határozottan kiáll egy ügy mellett, a végrehajtás pedig kedvesen int: „jó, jó, de azért nem kell túltolni”.

Ez az ország Magyarország.

Ahol a jogszabályok már nem korlátok, hanem díszletek.

Tiltás, megtartás, tapsrend

A 2025-ös év újra megmutatta, milyen az, amikor a jog csak papíron létezik. A kormány meghozta a döntést: elég volt a „woke-lobbi” utcai agitációjából, a gyerekek előtt vonuló félmeztelen aktivistákból, a szivárványos politikai parádéból. A cél világos volt: a közéleti provokációt meg kell állítani, mert az már rég nem a melegek egyenjogúságáról szól, hanem ideológiai térfoglalásról.

A Pride rendezvényeit tehát a törvény alapján betiltották.

Papíron minden rendben volt: hivatkozás az Alaptörvényre, a gyermekvédelmi jogszabályra, a közrend védelmére. Csakhogy amikor eljött a nap, Budapest utcáin tízezrek vonultak. A rendőrség pedig — minden tiltás ellenére — lezárta a várost, biztosította az útvonalat, terelte a forgalmat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Pécsett ugyanez: a Kúria jogerősen kimondta, hogy a Pride-felvonulás nem tartható meg. A szervezők vállat vontak: „akkor is megtartjuk.” És megtartották.

A rendőrök ott álltak, vigyáztak, nehogy baj legyen — csak éppen azt felejtették el, hogy a jog szerint maga a rendezvény volt a „baj”.

Nem a tiltás a probléma

A félreértések elkerülése végett: nem a tiltás a gond. Sőt, sok konzervatív ember — köztük jómagam is — egyetért azzal, hogy a gyerekeket, a közrendet és a normális közéleti arányérzéket védeni kell. Ugyanígy védeni kell a homoszexuális emberek jogait is, de mindez nem mehet más emberek jogainak rovására.

A modern „woke-kultusz” és az LMBTQ-lobbi már rég nem az emberi méltóságért küzd, hanem a társadalom ideológiai átformálásáért.

Ez nem a melegek jogairól szól — hiszen azok Magyarországon ugyanúgy adottak, mint bárki másnak —, hanem arról, hogy kik határozhatják meg a közbeszédet és a gyereknevelést.

Tehát a törvény szándéka helyes. A baj ott kezdődik, hogy a jog érvényesítése megáll a bejelentésnél.

A végrehajtás bátortalansága

Magyarországon a jogrendszer úgy működik, mint egy díszlet a Nemzeti Színház színpadán: messziről tekintélyt sugároz, de közelről kartonpapír az egész. A kormány hoz egy törvényt, a bíróság helyben hagyja, majd a rendőrség úgy dönt, „inkább nem bonyolódunk bele”. Mert kényelmetlen. Mert jönnének a nemzetközi cikkek, a brüsszeli levelek, a tiltakozók, a CNN-riport.

Így lesz a jogból politikai eszköz: a kormány villog vele, de nem mer élni vele.

Betiltjuk, de engedjük.Megtiltjuk, de biztosítjuk.

A magyar joggyakorlatban a „de” lett a legfontosabb jogi kifejezés.

Kettős beszéd, kettős mérce

Ha egy jobboldali civil csoport szervezne betiltott felvonulást, másnap már a bíróság előtt állna. Ha egy konzervatív tüntetés lépne túl a határokon, rögtön rendőrségi intézkedés követné. De ha az esemény „progresszív” címkét kap — szivárvány, antifa, gender-zászló —, akkor hirtelen mindenki félrenéz. A rendőrség hivatkozik a „közrend biztosítására”, a politikusok a „szólásszabadságra”, a sajtó pedig hősies ellenállást lát abban, hogy valaki megszegi a törvényt.

Ez a kettős mérce a legveszélyesebb.

Mert nem csak a jobboldalt, hanem az egész jogállamiságot teszi nevetségessé. Egy jogszabály vagy érvényes mindenkire, vagy senkire.

Mi lenne, ha ezt Nyugaton próbálnák meg?

Képzeljük el, hogy Franciaországban a kormány betiltja a radikális iszlamista felvonulásokat, de aztán mégis engedi, hogy végigmasírozzanak Párizsban, miközben a rendőrök biztosítják őket. És persze megjelennek az ellentüntetők. Előbb vagy utóbb az egész káoszba és anarchiába fullad, autók lángolnak, kirakatok törnek be. A rendőrök gumibottal, könnygázzal, gumilövedékkel oszlatnak, de Brüsszel szerint ez maga a demokrácia, nincs itt semmi látnivaló.

Vagy Németországban a szélsőbaloldali Antifa zászlókkal vonul Berlinben, és senki sem lép közbe, „nehogy baj legyen”, holott éppen fejeket törnek be, kalapáccsal támadnak emberekre. Előbb vagy utóbb az egész káoszba és anarchiába fullad, autók lángolnak, kirakatok törnek be. A rendőrök gumibottal, könnygázzal, gumilövedékkel oszlatnak, de Brüsszel szerint ez maga a demokrácia, nincs itt semmi látnivaló.

Aztán mindenütt azonnal politikai botrány robbanna ki, lemondások, vizsgálóbizottságok, peres eljárások soroznák az államot.

Nálunk viszont ez a normalitás. Betiltunk valamit, majd végignézzük, ahogy megtartják.

A törvény nem iránytű, csak dekoráció: felmutatjuk, aztán félretesszük, ha kényelmetlen.

A jog, amit mindenki másképp ért

A magyar közélet mára megtanulta: a jogszabály nem kőbe vésett rend, hanem ajánlás. Egyfajta iránymutatás, amit vagy betartunk, vagy nem — attól függ, kinek éri meg.

A politikus a törvényt lobogtatja, a rendőr mérlegel, a bíróság finoman kivár, a polgár meg csak legyint: „úgysem lesz belőle semmi.”

Így válik a törvény erkölcsi kapaszkodóból puszta politikai kellékké. Nem a rendet szolgálja, hanem az aktuális hatalmi kényelmet.

A woke-ellenes fellépés hitelessége így vész el

Pedig a kormány szándéka — legalábbis az elvi szintjén — nem rossz. Az ország védelmet érdemel a kulturális agresszióval szemben, amit Nyugat-Európában már rég normalitásként próbálnak eladni. A gyerekeknek nincs szükségük gender-propagandára az óvodában, a családnak nem kell magyarázkodnia, miért van anya és apa, és nem „szülő 1” meg „szülő 2”.

De ha az állam saját döntéseit sem hajtja végre, azzal pont a hitelességét ássa alá.

A woke-lobbi kineveti, az ellenzék eljátssza az áldozatot, a társadalom pedig csak annyit lát: a törvény semmit sem ér. A tiltás így nem a rendet erősíti, hanem a káoszt.

Következmény nélkül nincs rend

Egy állam attól állam, hogy a kimondott szónak súlya van. Ha a bíróság döntéseit a rendőrség figyelmen kívül hagyhatja, akkor nincs jogrend.
Ha a kormány tilthat, de a végrehajtás szabadon értelmezheti, akkor nincs felelősség. Ha a polgár látja, hogy a törvény csak színház, akkor előbb-utóbb ő sem tartja be.

Ez a következmények nélküli ország.

Ahol mindenki tudja, hogy mit kellene csinálni — de senki sem meri megtenni, nehogy megsértsen valakit a Twitteren, a Facebookon vagy a TikTok-on.

Díszletország

Magyarország ma olyan, mint egy díszletország. Minden a helyén van: Alaptörvény, rendőrség, bíróság, döntés. Csak éppen a tartalom hiányzik mögülük. A törvények nem állítanak meg senkit, csak lelassítják. A végrehajtás nem véd senkit, csak „jelen van”.

És amíg ez így marad, addig a woke-aktivisták mosolyognak, a törvényhozók magyarázkodnak, a polgárok pedig legyintenek. Mert tudják: nálunk a jog nem fal, hanem díszlet. Nem korlát, hanem függöny.

És ha eljön az előadás vége, nem marad más, csak a taps – meg a kérdés, amit senki sem mer feltenni: mi értelme a törvénynek, ha senki sem hisz benne?