Szélsőség ellen szélsőséggel? – Miért téves az Antifa retorikája

A közelmúltban a Mércén megjelent egy írás az Autonómia Mozgalom aláírásával, amely a „Miért van szükség antifasizmusra?” kérdésre próbált választ adni. A szövegben az „antifasiszta” szót nyolc alkalommal szerepeltetik – minden alkalommal egyfajta mágikus hívószóként, amely önmagában igazolja az állításaikat.

Ez már önmagában árulkodó: amikor egy politikai csoport ennyire mantraszerűen ismétel egy kifejezést, az nem elemzői megközelítés, hanem ideológiai propaganda.

Ráadásul az Autonómia Mozgalom maga is bevallottan szélsőbaloldali, Antifa-kötődésű szerveződés, amely ideológiáját és módszereit nyugati mintákból importálja. Ez meghatározza az egész szöveg retorikáját: minden társadalmi problémát a fasizmus és a „náci veszély” fogalma alá igyekszik besöpörni, miközben elhallgatja, hogy az Antifa-csoportok maguk is erőszakos, megfélemlítő eszközöket alkalmaznak, amelyek semmivel sem férnek össze a demokratikus vitakultúrával. Így tehát az érvelésük eleve téves alapokról indul: aki maga is szélsőség, az nem tud hitelesen harcolni más szélsőségek ellen.

Fasizmus, nácizmus, kommunizmus – különbségek és közös vonások

A Mércén megjelent írás minden jobboldali vagy nacionalista tendenciát automatikusan fasizmusnak bélyegez. Ez történelmietlen. A politikai eszmék világában létfontosságú a pontos megkülönböztetés:

Fasizmus: Mussolini Olaszországában jött létre. Alapja az állam mindenek felettisége, a nacionalizmus, a politikai pluralizmus megszüntetése és a társadalom militarizálása. Bár autoriter és erőszakos rendszer volt, fajelméleti alapja nem volt olyan központi, mint a nácizmusnál.

Nácizmus: a fasizmus német változata, amely radikális fajelméleti, antiszemita és expanziós ideológiával egészült ki. A holokauszt és a második világháború agresszív politikája ebből fakadt.

Hungarizmus: Szálasi Ferenc ideológiája a Nyilaskeresztes Párt programjában. Bár sokszor egyszerűen „magyar fasizmusnak” nevezik, valójában inkább a nácizmus magyar változata volt. Erőteljesen antiszemita és rasszista, ugyanakkor sajátos magyar történeti elemekkel – a Szent Korona-tannal, a parasztság idealizálásával – ruházta fel magát. Totális államot és teljes társadalmi homogenitást hirdetett, s a német megszállás idején fegyveresen is érvényesítette ezt a politikát.

Peronizmus: Juan Domingo Perón argentin elnök rendszere, amely sok szervezeti és retorikai elemet vett át a fasizmustól, de nem vált rasszista totalitarizmussá. A peronizmus egy sajátos latin-amerikai populizmus volt: nacionalista, szociális és autoriter. Gazdasági téren a „harmadik utat” hirdette a kapitalizmus és a kommunizmus között, nagy szerepet szánt az államnak, ugyanakkor erősen támaszkodott a szakszervezetekre és a munkások tömegmozgalmaira. Bár Perón személyi kultuszt épített, rendszerében nem a faji gyűlölet, hanem a tömegek mobilizálása és a társadalmi szolidaritás sajátos keveréke dominált.

Kommunista diktatúrák: a Szovjetuniótól Mao Kínájáig szintén totalitárius rendszerek működtek, amelyek osztályharcra, proletárdiktatúrára és totális állami kontrollra épültek. Ideológiájuk más volt, de az elnyomás, a szólásszabadság felszámolása és a tömeges erőszak itt is jelen volt.

A hungarizmus és peronizmus példája is mutatja: a 20. században a fasizmus és nácizmus nem egyedüli válasz volt a válságokra. Különböző társadalmak más-más „megoldásokat” kerestek – volt, amelyik totális, rasszista diktatúrát, más pedig populista, autoriter rendszert hozott létre.

Éppen ezért történelmietlen és intellektuálisan igénytelen minden autoriter vagy populista modellt egyszerűen „fasisztának” bélyegezni.

Az antifasizmus kettős arca

Az antifasizmus a 20. század közepén valóban széles társadalmi összefogást jelentett a fasiszta és náci rendszerek ellen. Ebben az értelemben erkölcsi kötelesség volt: senki sem kívánhatja a koncentrációs táborok, népirtások és totális elnyomás visszatérését.

De a Mércén publikáló szerzők mást értenek antifasizmus alatt: számukra ez nem pusztán elvi állásfoglalás, hanem egy szélsőbaloldali mozgalom ideológiai kerete. Ezt jól mutatja, hogy az „antifasiszta” szó náluk mindenre alkalmazható, ami nem illeszkedik a saját politikai narratívájukba. Ez azonban veszélyes: ha mindent fasizmusnak nevezünk, akkor az antifasizmus nem a szabadság védelmét, hanem politikai fegyverként használt megbélyegzést jelent.

Külön kell választani:

Antifasizmus mint eszme: a gyűlöletideológiák elutasítása, az emberi jogok, szabadság és méltóság védelme. Ebben az értelemben széleskörű konszenzust kellene képeznie.

„Antifa” mint mozgalom: Nyugaton és részben Magyarországon is olyan radikális csoportok, amelyek módszereikben (erőszak, rongálás, megfélemlítés) alig különböznek a szélsőjobboldali militánsoktól. Ezzel nem a demokráciát védik, hanem annak szabályait is rombolják.

Az Autonómia Mozgalom írása valójában ezt a második jelentést propagálja – vagyis egy szélsőbaloldali erőszakos ideológiát, amely önmagát az antifasizmus nevében legitimálná.

Következtetés

A fasizmus és nácizmus történelmi tapasztalata világos: bármilyen ideológia, amely a gyűlöletre, a kirekesztésre és az erőszakra épül, elfogadhatatlan. Az antifasizmus, mint erkölcsi kötelesség nem azonos azzal, amit a Mércén megszólaló szélsőbaloldali szervezetek hirdetnek.

Ha mindent „fasisztának” nevezünk, ami nem tetszik, a fogalom kiüresedik. Ha pedig az antifasizmus zászlaja alatt erőszakot, megfélemlítést és politikai boszorkányüldözést folytatunk, azzal nem a szabadságot védjük, hanem egy újabb szélsőséget legitimálunk.

Az antifasizmus nem lehet egy szűk mozgalom ideológiai jelszava. Nem az Antifa privilégiuma, hanem a demokratikus társadalom közös felelőssége. Csak akkor marad hiteles, ha a szabadság és emberi méltóság védelmét szolgálja – és nem egy szélsőbaloldali narratíva új fedőneve.